Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-27 / 38. szám

Szatmár, 1904.

SZATMAR-NEMETI

Szeptember 26.

A nemzetnek bűneiért hosszú évek óta vezekel a nemzet.

Emlékedet felállítottuk mindnyájan szivünkben, de megakarjuk azt örökíteni itt is, tanácskozásunk termében.

Csüggedések, kétségek óráiban Te reád vetjük tekintetünket, bizodalommal, szeretettel, mert ugy-e Te nem tartasz haragot velünk, nemzeted fiaival.

Látsz-e vájjon minket amint szent hevület tüzé- ben összeforrva borulunk le emléked előtt? Hallod-e esdeklő szózatunkat? és eljösz-e majd, amikor — hívunk!

És ha jösz, úgy szállsz-e le közzénk mint langyos tavaszi eső, amelynek hullása nyomán kivirul a róna és kalászba szökken a mag?

Vagy úgy csapsz-e le közzénk mint zugó ferge- teg, mely elsöpör utjából minden hazug akadályt és száguldása nyomán megtisztul a lég.

Kossuth Lajos! Üzensz e Te még mi nekünk valaha?

Szellő ha hozza a Te szavadat, akármilyen halkan suttogja is, a mi szivünk meg fogja azt hallani; szélvész ha zúgja, ég zengése, föld moraja között, a mi lelkünk meg fogja azt érteni.

Sírok domborulnak ma szerte az országban és e sírokban a nemzetnek egy-egy vágya, reménye, köz- szabadságunknak élőfája, nemzeti államunknak még fejletlen csemetéje.

őrtüzet gyújtunk e szent sírok fölött és a Reád való emlékezéssel élesztjük azt.

Várjunk a Te — föltámadásodat.

Es megaczélozzuk elménket a Te tanításoddal és megvilágositjuk lelkünket a Te gondolatidnak fényével, hogy testvéri szeretetben és együttérzésben, a békés munkának és czéltudatos törekvésnek fegyvereivel küzdjük ki azt, hogy szabad hazában szabad és boldog legyen a magyar.

Ám ha kell, váljék ez a láng olthatatlan tüzzé, gyuladjon tüztengerré, mely a szivünkből fölcsap az agyvelőnkbe az agyunkból a karunkba, hogy a balsors csapásai alatt aczéllá keményedjék mindéi izma és ha akad ellenség, aki nyíltan szembeszáll velünk, vagy bitang aki orvul támadja meg e nemzet életét vagy becsületét, tanítsuk meg erre a pár szóra: »Ne bántsd a magyart.«

Halld meg hát a mi fogadalmunkat, hogy békében és harczban, bekével vagy harczczal megvédjük a Te alkotásodat. Halld meg ezt a mi üzenetünket és „Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos.“

Te egykor azzal búcsúztál a hazai földtől: »A viszont nem látásra édes anyám.« Mi azt üzenjük Neked vissza: »A viszontlátásra édes apánk 1«

A beszéd elhangzása után felállott Veréczy Antal törvényhatósági bizottsági tag és a következő inditványt tette:

Méltóságos Főispán ur, tisztelt közgyűlés /

Hatása alatt állunk mindnyájan az itt elhangzott lelkes beszédeknek és ama kegyeletnek, amely a magyar szabadság, egyenlőség és testvériség nagy harczosa, Kossuth Lajos arczképének közgyűlési termünk részére való lefestésében és leleplezésében nyilvánult :

Hatása .alatt állunk ennek és én úgy érzem, mintha magam előtt látnám egész valójában azt a páratlan hazaszeretettől áthatott lánglelkü szónokot, aki követelve szabadságot és függetlenséget a hazának; jog-egyenlőségét és igazságot a haza lakosainak, nagy részét s a kiváltságos osztályt rábírta a kiváltságokról való önkéntes lemondásra. Uraim I lelkesedésünk emez órájában öleljük szerető kebleinkre Magyarország nagy átalakítójának, Kossuth Lajosnak közöttünk lévő derék fiát! Csatoljuk ót e városhoz, e demokrátikus város polgáraihoz elválaszthatatlan kapcsokkal: válasszuk meg őt Szatmár-Németi szab. kir. város díszpolgárává.

Amikor ezt az inditványt teszem, mellőzhetném az indokolást teljesen mert tudatában van annak a város minden polgára, hogy amidőn a Kossuth nevet a polgárok nevei közzé iktatja, önmagát tiszteli meg. Felhozni kívánom mégis, hogy Kossuth Ferencz hazajövetele óta Magyarország közügyét szolgálja lelkesen és önzetlenül s ő volt az, a ki behozta az ellenzék parlamenti működésébe az ellenvélemény tiszteletét s ezzel lehetővé tette, hogy az ellenvéleményüek nem mint ellenségek, hanem mint politikai ellenfelek álljanak szemben egymással. Hogy minő haszonnal jár ez Magyarország közéletére, az felesleges mondani:

Abból az általános helyeslésből, amely indítványomat követte, az látom, hiszem, remélem, és kérem, hogy önök uraim indítványodat egyhangúlag és lelkesedéssel fogadják el: És én nem is teszek egyebet, mint meghajtom e képviselő testület előtt, amely eltekintve a politikai párt kérdésektől, mindég előljár a kegyelet és méltánylás kifejezésében:

Kérem indítványom elfogadását.

Az indítvány egyhangúlag elfogadtatott. Erre Kossuth Ferencz emelkedett fel szólásra s megköszönte a megtiszteltetést, mely — úgymond — nem neki szólt, hanem az édes atyja iránti kegyeletnek s a függetlenségi eszmének. Hiszi, hogy ez az eszme megtestesül s a magyar hagyományos átka, a pártoskodás megszűnik s a Kossuth Lajos nevében fog egyesülni a magyar. Ha hinne a lélekvándorlás ban, azt mondhatná, hogy az a lélek, mely Szent Istvánban élt, Kossuth Lajosban uj életre kelt, mert ugyanazt az országot, melyet István király megalapított, Kossuth Lajos másodszor alapította meg.

Szavait azzal végezte, hogy ő, mint a nemzet egy szerény munkása gyűjti a porszemeket a nagy munkához, és abból a szeretetből merit hozzá erőt, mely atyja emléke iránt s közvetve ő iránta is nyilvánul.

Igyekezni fog megérdemelni polgáriársai- nak ezt a szeretetét.

Ezután a közgyűlés elrendelvén a díszpolgári oklevélnek Kossuth Ferencz részére való kiállítását, a főispán a közgyűlést berekesztette.

Délután 1 órakor a társaskör dísztermében több mint 100 teritekü lakoma volt, mely lelkes hangulatban folyt. A pompás ebéd özv. Demkőné konyháját dicséri s a legnagyobb elismeréssel szólhatunk róla.

Ebéd közben számos pohárköszöntő hangzott el, melyekről lapunk más helyén szólunk.

F.

Magyarság — Amerikában.

— A Kossuth-ünnep alkalmából. —

Készakarva nem szóltunk eddig ama látogatáshoz, melyet a magyar társadalmi közéletnek nehány illusztris tagja mostanában Amerikában tett. Az interparlamentáris konferencziára mentek át az Oczeanon a magyar nemzet eme kiváló képviselői. Nem csoda az, ha idegenbe szakadt véreink örömrivalgással fogadták őket. Hiszen egy darabot képviselnek ezek ott mindnyájan amaz elhagyott hazából, az édes naza földjéről, melyet a kivándorlók közül igen sokan nyomasztó viszonyok s a megélhetés nehéz gondjai miatt, elhagyni kényszerültek. Az elhagyott anyai föld utáni edesen fájó hazaszeretet húrja rezdült meg tengerentúli testvéreink szivében, midőn az őket idegenben felkeresett honfiaikat örömkiáltásokkal fogadták. Ebben az örömrivalgásban a hazaszeretetnek ama kimagasló mérve nyilatkozott meg, mely a magyart, bárhova vesse is el a létért való nehéz küzdelem, soha, de soha el nem hagyja. Ezért az igazi magyar kozmopolita nem is lehet soha!

Ez a diadal-ut tehát, melyben a mi küldötteink az amerikai szabad köztársaság földjén részesültek, vigasztaló jelenség lehet reánk nézve. Tanúbizonyságot tesz ez előttünk arról, hogy idegenbe szakadt véreink a távolban is híven megőrzötték ama szent érzést, me'y őket e hazához fűzi. Az anyagi nyomasztó kényszer hatása alatt ugyan többen «/szakadtak tőlünk, de végleg ki nem váltak. Hiszen közülök igen sokan, ha egy kissé megtollasodnak, ismét visszatérnek az elhagyott édes haza földjére.

Szép dolog volt a magyar interparlamentáris küldöttektől az is, hogy az uj hazában a nagy Kossuth Lajos szobrára koszorút helyeztek el, a .ki egykor, lángoló szónoklatával, a szabadság klasszikus földjén, magával ragadta az amerikai polgárokat is. A hazaszeretet apo- theozisa volt e kegyeletes megemlékezés ott, a hol a honszerelem tüzes áradata foglyul ejt s magával ragad minden szivet. A magyarok eme szép cselekedetökkel csak azt dokumentálták, hogy ép úgy megbecsülik ott a magyar történelem eme kimagasló alakját, mint a Washingtonjokat, a ki nekik, mint nekünk is Kossuth, sz ibadságot és függetlenséget adott.

Óh de mégis minő más kép a valóságban a mienk! Mi csak ma is látásokat látunk és álmokat álmodozunk arról, a mi ott megvalósult.

E soroknak különben nem az a czéljok, hogy e nagy és dicső eszmek meg nem való- sulhatása felett kesereregjünk, hanem hogy kifejezést adjunk amaz örömnek, mely oczeánon innen és oczeánon tuti testvéreink összeölelke- zésekor elfogta és megragadta a mi sziveinket. A magyar szivek eme meleg összedobbanásában zálogát kell látnunk annak, hogy a magyar mindenütt mélyen érzi a koszorús költőnek édes-bús szavait:

„A nagy világon e kivül;

Nincsen számodra hely.

Áldjon, vagy verjen sorskeze,

Itt élned és meghalnod kell.“

Épen a magyar költőnek eme megnyilatkozása juttatja most eszünkbe ama tényt, melynek e nehány sorban alább kifejezést is adunk.

Nap-nap után erős küzdelem folyik nálunk némelyeknél azért, hogy idegenbe szakadt véreinket az édes haza földjére ismét visszahozhassuk. Még egyházi tekintetben is erősebb kapcsolattal szeretné őket ide kötni a magyar kálvinista egyház, hogy ez is emlékeztesse élénken őket a hazához való tartozandóság érzésére. A tiszántúli egyházkerület derék főgondnoka gróf Dégenfeld József most már ez évben másodszor kel útra, hogy e kapocs szilárd megerősítést nyerjen. Mindeme nemes törekvések arról tanúskodnak, hogy mi őket az édes hazához tartozóknak tekintjük.

De ez még nem elég. Ide komoly tett kell. Nekünk lassankint vissza kell édesgetni a mi magyar testvéreinket, a kiket az anyagi gond tengerentúlra menni kényszeritett. Különben is részben a mi hibánk az, hogy a kivándorlás mostanában olyan óriási mérvet öltött. Nagyon is közönbösek voltak intéző köreink eme fontos szocziális kérdéssel szemben, mely pedig nemzetgazdaságilag is súlyos veszteséget jelez magyar nemzeti történelmünkben.

Gátat kell tehát vetni bárminő óriási áldozattal is eme kivándorlási áradatnak s meg kell győzni népünket arról, hogy ma már a sült galamb nem repül ott Amerikában sem az ember szájába, hogy ott minden tért nehéz- küzdelemmel és óriási munkával lehet csak elfoglalni. Olyan munkával pedig, a mit a megélhetés a bevándorlóktól megkövetel, itthon az édes haza földjén bárki könnyebben megelhet, sőt boldogulhat.

Az interparlamentáris konferenczia magyar tagjaitól a szép és lelkes dikcziók mellett azt szerettük volna még, hogy erről győzték volna meg idegenbe szakadt véreinket.

dr. Márk Ferencz.

Színház.

Krémer Sándor, a szatmár-eperjesi szinikerület igazgatója jelenleg Nagykárolyban működő társulatával folyó hó 24-ikén szombaton átjött városunkba, hogy a lóverseny alkalmából egy színi előadást rendezzen. Elismerésre méltó figyelem volt ez az igazgató részéről, de őszintén szólva különb darabot is választhatott volna erre az alkalomra s valószínűleg nagyobb sikere is lett volna.

A közönség kissé bizalmatlanul fogadta ezt az újdonságot, mely habár mindvégig tisztességes és a jó erkölcsöket nem sértő határok közt mozog, még sem vitatható el tőle egy kis pikáns iz, a mi a kényesebb Ízlést bántja.

Valter Oszkár és Stein Leó ^szerzők »Áldozati bárány« czimü bohózata különben nem valami rendkívüli, sőt egészen közönséges és ismert bohózati téma. Egy csélcsap, kalandos múltú fiatalember a hős, a ki házasodik. Közvetlenül az esküvő előtt megjelenik a násznép között a vőlegény elhagyott szeretője, egy műlovarnő. A botrány elkerülhetetlen, azonban a vőlegény a műlovarnőt úgy mntatja be a násznépnek mint egy tanár nejét. A tanár ugyanis az esküvőről való elmaradását táviratilag kimentette. Ennek daczára előbb a tanár, később a felesége váratlanul megérkeznek. Ebből támad aztán a bonyodalom és sok mulatságos helyzet. Ennyi a darab egész cselekménye.

A szereplők közt sok uj alakot láttunk. Ez az egy föllépés azonban kevés, hogy művészi képességeik^ ről s alakítási tehetségükről alapos bírálatot mondjunk. Annyit ötömmel konstatálunk, hogy külső megjelenésük előnyösebb azokénál, kiknek helyébe szerződtetve lettek. Peterdi Sándor jó apaszinésznek látszik, Szilágyi Berta, Havi Rózsi és Kendi Boriska játéka elég ambi- cziót mutat arra, hogy tőlük a ránk következő szezonban valódi művészi színvonalon álló a'akitásokat várhassunk.

Szőke Sándor vonzó kőlsejü fiatalember, aki igen jó lírai szerelmes színész lehet, de ahoz, hogy jó bon- vivant is legyen, hiányzik hozzá a kellő élénksége és az erőt» Ij sebb orgánum, idővel azonban mindezt megszerezheti, hiszen még úgyszólván csak pályája küszöbén áll.

Ernyei Emil, ha nem csaló Junk, a Szilágyi-féle konzorczium idején volt már Szatmáron. Akkor is törekvő és értelmes színésznek ismertük, aki öntudatosan és sok jellemző erővel játszotta meg szerepeit.

Tisztái Miksa és a felesége elég jó nevű vidéki színészek, elvárjuk tőlük, hogy jó hírnevüket nem fogják meghazudtolni nálunk sem. A szombati előadáson mindketten sikerült alakítást nyújtottak, Tisztái a czim- szerepben, Tisztainé pedig Kutykuruty kisasszony szerepében.

Áldori Lászlóról egyáltalán nem mondhatunk véleményt, mert erős lámpalázán keresztül nem csillant át művészetének egyetlen szikrája sem. Garai Ilus, Kornai Margit és Papir Sándort, mint jó ismerősöket meleglokonszenvvel fogadta a közönség, különösen pedig Garai Húst és Papir Sándort, kik mellett valósággal tüntétett. A második felvonásban nyilt színen megtapsolták művészi alakításukat. Papir Sándor tehetsége szemlátomást izmosodik, amit jól esik nála tapasztalni, meit csaknem szemeink előtt fejlődött másodrangu kezdőből igazi jó szinészszé.

A darab elég gördülékenyen folyt, eltekintve egykét megbocsátható döczczenéstől. Már megszoktuk az ilyesmit. De nem is lehet ment minden hibától egy bohózat-előadás vidéki színpadon, valamint nem alkalmazhatjuk rá azt a mértéket, melyet a fővárosi színházaknál lehet és kell alkalmazni, ahol hónapokig készülnek egy premierre s hónapokig marad egy darab műsoron.

Egyszóval specziális viszonyainkhoz képest leszállított igényeink mellett gratulálhatunk Krémernek, ha operett-személyzete is ennyire megnyeri tetszésünket első fellépésre.

F.