Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-25 / 52. szám
1 r----------------------------sags?---------------------------A „SZATMÁR-NÉMETI“ KARÁCSONYI MELLÉKLETE.----------------------------eSts---------------------------Da l a holdhoz. (Musset Alfréd.) Sötét az éj, az ócska Tornyon olyan a hold Korongja, Miként az i-n a pont. Ó, hold! mily titkos szellem Szalagján lépeget A csendben, E halvány fény veled f Szeme vagy tán az égnek ? Bágyadt arcod megül Ki nézhet Reánk onnan felül ? Avagy csupán golyó vagy? Kaszáspók, gémberedt, De jó nagy, Mely lomhán ténfereg ? Te vagy talán az óra, Mely ütvén a pokol- Lakóra Mind újabb kin omol ? Megszámlálták ma este Bolyongó arcodon, Ha lesz-e Számukra nyugalom ? Féreg sorvaszt-e, mondd ? hogy Oly hosszúvá leszen Korongod, Megnyúlva keskenyen ? A múlt éjjel ki szúrta Ki félszemed ? Nem-é Egy durva Faág hatolt belé ? Mert szarvad szontyolodva Sápadtan aggatád Lakomba Az ablakrácson át. Menj, bágyadt, fénytelen hold ! A szőke Phoebe, ládd, Az elholt Tenger tükrére szállt. Te halvány árnya vagy csak S redőzött homlokod Hatalmat, Fenséget nem ragyog. Add vissza, ó, a szűzi, Hókeblü égi nőt, Ki űzi A gyors szarvasünőt 1 A zöld platánok árnya Titkos nyugalmat ad. Diána Falkástul ott halad. A simaszőrü kecske, Függvén a szírt felett, Remegve Fülel, mint lépeget. S a kósza vad nyomába’ Hegyen-völgyön tova Zihálva Fut az ebek hada. S a hüs habokban este Phoebe, az isteni Enyelgve Lábát íürösztgeti. S szárnyát az éj ha bontja, Egy pásztor ajakát Csókolja Picziny madár gyanánt. Mig él szerelmeidnek Emléke, drága hold, Hírednek Idő nem árthatott. S ifjúivá évről-évre, Növekvén, vagy tele, Dicsérve Néz mindnyájunk szeme. Szeretni fog a pásztor, Mig mord kutyája majd Ahányszor Lát, bőszen megugat. Szeretni fog bizonnyal A tengerész a ki Hajóval A tengert szeldeli. S a fürge, szép leányka, Ki a zöld réteket Bejárva Vidám danát zeneg. Mint láncra fűzött medve, Mely intésedre vár, Remegve Követ a tengerár. És hóban, szélviharban, Ha végre este lett, Magamban Mit tennék egyebet: Nézem, hogy áll az ócska Torony felett a hold Korongja, Miként az i-n a pont. Franciából: Szabados Ede. Dezsery karácsonya. Künn zivataros, csúnya téli est van: szürkés hófellegak úsznak az égboltozaton s sűrűn, majd zilálva hullatják a hópelyheket. Az utcza akáczának zuzmarás ágai között süvöltve jár a szél s elkapkodja a távoli betlehemes fiuk énekét, a csengetyü csilingelő hanját . . . Dezsery, a város egykor hires gavallérja most mint rideg ábrázatu agglegény bosszankodva hallja mtndezt s valamit dörmög magában. Majd az asztalhoz ül s a lapokat kezdi olvasni. Dühösen csapkodja le egyiket a másik után. Igen mert mindenik a boldog karácsonyi ünnepekről ir, a szent estéről s megkapólag festi a családias karácsony-estét, mikor a vidám arczu gyermekek örömteli szívvel állják körül a fényesen csillogó karácsonyfát s a jó mamának meg a papának forró csókot nyomnak kezére, ajakára, azért a sok szép ajándékért, melyeket kaptak. Most hirtelen bejön szolgája. — Nagyságos uram . . . — Mi bajod — dörgé bosszúsan a rideg agglegény s éles szemeivel majd keresztül szúrva a szegény embert, ki nem mér tovább beszélni. — Mi bajod, folytatá Dezsery, talán ki akarsz menni? Ugyebár a szeretődhöz . . . Nem rnégysz sehova, itthon maradsz. — De nagyságos uram, megígértem neki, hogy elkísérem az éjféli misére. — Majd elkíséri azt más, ne félj, nem fog búsulni azon ha nem rnégysz el, kap ő másat, aki elkísérje. — Ugyan nagyságos uram, hogy méltóztatik ilyet mondani, nem kell annak a leánynak a kerek világon más, csak én. mondá a legény nagy büszkén. — Bolond beszéd, válaszolá Dezsery, hiszen nem is szeretitek egymást. Szerelem, szerelem — düny- nyögé — az meg nincs is a világon. Jobb lesz, ha a dolgod után nézel, tegyél föl thea vizet s dobjál a tűzre fát . . . Fázom; most menj dolgodra s ha csöngetek jer be! Szomorúan ment ki szolgája a szobából, ott hagyva a dörmögő agglegény urát, ki olyan rósz kedvű ma este. Talán a köszvény vette elő, talán fázik, pedig a szobában nagyon is meleg van. Bizony Dezsery sem tudná megmondani, hogy mi a baja. A magányosság bántja őt igazán s igy nem is csoda, ha minden bosszantja. Hiába, ő most nem mehet mint máskor sehová, sem a kávéházba sem a kaszinóba, nincs ma ottan senki, mindenki odahaza van családja körében. Csak ő nincs, mert neki nincs családja, ő ki van zárva abból a paradicsomból, melynek neve a családi tűzhely. Pedig szobája milyen kényelemmel van bebu- torozva s mégis olyan az agglegény előtt, mint egy kripta. A bársonyos pamlag, a pompás hintaszék a kályha mellett, a virágos selyemmel behúzott dagadó karszékek mind-mind oly kedves képet nyújtanak a szemlélőnek. Hát még a sarokban álló nagy tükör, a falakon a szebbnél szebb festmények, a nehéz selyem függönyök, mind remek összhangban állnak egymással. Mint sarkofág magaslik az agglegény szobájában, — mint ő szokta mondani: sírboltjában, egy ébenfából készült különös stylu fekete szekrény, mely bizony még a múlt században készülhetett, valami tönkre ment családtól vásárolta árverésen s inkább régi becsénél — mint értékénél tartogatta ez ócska poros lomot szobájában, mely olyan ellentétben volt a szoba pompás bútorzatával. Ebben a fekete szekrényben voltak eltemetve Dezserynek fiatalkori emlékei, arczképek, elhagyott szinü szallagok és levelek, egy hajfürt, hímzett női kézi munkák, mind — mind megfakulva, épugy mint gazdájuk az agglegény Dezsery. Tétovázó léptekkel lép Dezsery a szekrényhez, kinyitja s az egyes tárgyakat mély megilletődéssel nézegeti. Majd kiveszi a hajfürtöt s az arczképek közül, kikeres egyet. Mindkettő kedves szomorú emlék. Nem restelli magát Dezsery, a kemény fásult szivü agglegény, lázas reszkető kézzel nyomja ajkához mindkét emléket. Ajkai suttogni látszanak, épugy mint akkor, midőn még fiatal ember volt, ezelőtt har- mincz évvel, mikor még homloka s arcza nem volt ránczos s összeaszott. Nézi — egyre nézi az arczképet, melyről még most is olyan csábítóan villog rá ez a tüzes szempár Az agglegény, ajakéhoz emeli újból az arczképet, a szőke fürtöket s mintha megcsapta volna érzékeit a bájos női arczkep hajának egykori illata. — megreszket egész valójában s suttogja mint hajdan. — Margitom szeretsz-e? Milyen idők is voltak azok és hogy nem tarthattak örökké ! . . . 0 joghallgató volt, épen az utolsó évet járta. A j ;eány kit szeretet nem volt más, mint egy szerény javadalmazásu hivatalnok leánya, ki, hogy szüleit segítse, egy váczi-utczai divatárus üzletbe járt dolgozni. Hiába, hat testvére volt, az apának kevés volt a fizetése, nagy volt a család, élni kelletett. Ö mint legidősebb beállott dolgozni a fenti üzletbe, hogy kézi munkájával havonkint 25—30 frttal járuljon a házhoz. Alig hogy alkonyodott, Dezsery, az ifjú — szép jogász ott várta az üzletnél. — Jó estét Margitom. Rég várlak. Azután szorosan összebújtak, zavartalanul kóboroltak óra hosszan át a sötét utczákon. Minden utcza- sarkon megállották s örök hűséget esküdtek egymásnak — Szeretsz-e Margitom ? — Igen, mindörökké! Szép volt ez a bohém élet, nagyon szép! . . Ősz utolján volt, mikor egyszer csak a fénylő napot komor felhők takarták el. Szerelmük himporát lemosta a zápor a pathosz tüze szétfoszlott. Valami tünemény- szerü hidegség furakodott a két szerető szívbe. Elszakadtak egymástól messze sokáig nem látták egymást. Evek múlva Dezsery X városának mint legelső ügyvédje szerepelt Margitból színésznő lett, egy kóborló vándor színész csapat drámai hősnője, kinek kinek a váios laikus közönsége, no meg a színházi ha- bituték folyton tapsoltak. A kulisszák festett világában találkoztak egymással Dezsery és Margit. Busan, fájdalmas tekintettel néztek egymásra, néma keservvel nyújtották egymásnak kezüket s a boldogtalan nő nem tudta könyei visszaafojtatni. — Margit, — szólott most hozzá Dezsery. Eleget játszottál már, kiismerted az élet titkait . . . Rögös pályádon eleget rágtad a dicsőség sovány kenyorét s a hálátlan közönséget eleget rikattad meg már, jer hozzám, tedd le a vándor botot, légv a feleségem 1 . . A színésznő kínos fájdalommal sütötte le szemét, zilált vonásait nem merte a szeretett férfiúnak megmutatni.
