Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-02 / 30. szám
Vili. év. , m m 3 i <-* > \T'> ■ Szatmár, 1904. augusztus 2. 30. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐI EGYESÜLET“ ÉS A „SZATMÁR-NÉMETI-1 IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 20 'fillér. SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL: Hám János-utca 10. szám, a törvényszék közelében. Bárdóly Ferdinánd ur házában, Boros Adolf könyvnyomdája, Mindennemű díjak Szatnnáron. a-' iadóhivataiban fizetendők. ....................... ............... .......................................... HI RDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltetnek Kéziratok nem adatnak vissza. _ — Telefon^szám 80. ............... az e kulturális eszközök, mint épen nálunk e földmivelő és jószágtartó államban ? Boldog kis Hollandi . . . ! a te csatorna hálózataidra, a legnagyobb szárazságban is üde, zöld legelőidre . . . Irigykedve gondolok ma vissza ! Hiába is tagadnék mert igaz az, hogy a magyar gazdálkodás körül nagyon csekély, mondhatni még mindég kezdetleges tudás érvényesül. Innen vannak most is a tartós szárazság szülte csapások. Ezért jutunk el most is csupán csak a könyörgésig : bort, búzát, békességet. Bort . . ! Azt talár., ha zivatar és jég tönkre nem teszi, nyújt bőven és jóminőségben ez esztendő. Dj ez még mindég jelentéktelen kereskedelmi czikk, De még ez is akkor esik jól, ha van mire elfogyasztani. Vagy talán itt is érvényesül a magyar peldaszó: »Sirva-vigad a magyar.« Hát a „Békesség“ jó kivánatával, hogy is vagyunk . . ? Nagyon csehül édes magyarom. A folyton fokozódó igények: az állam, a községi közigazgatás, a különféle felekezetek követelményei . . . ugyancsak rakják szegény népünk vállaira a súlyos terhet is követelik tőle a sok áldozatokat. Tagadhatlanul nehéz északlatott életet élünk. A magyar földbirtokos’osztály mondhatni szemünk előtt megy tönkre. Idegen indigónak foglalják el helyét az én szép és kies szülőföldemen Szatmármegyében is. Titkon sóhajtva szállnak ma vissza emlékeink az eltűnt szebb és boldogabb múlt után s reménytelenül s aggódva nézünk a jövő elé, A júliusi kék ég ragyogó sugara alatt nem tudunk örülni igazán. Csupa panasz, csupa keserűség minden szavunk. S fájó lelkünk most igazán ajkunkra csalja ama keblünkből önkénytelenül előtörő felkiáltást: »Nem boldog a magyar!« dr. Márk Ferenc. Por. Búza. Békesség. Az emlékezés ködén át, több évtizedeken is keresztül is, eszembe jut ma egyik szatmár- megyei falucskának az én kedves szülőföldemnek tisztességben és becsületben élő kurátora, aki néhai apámhoz, mint lelkészhez, minden újévben a következő szokásos üdvözléssel köszöntött be : „Adjon Isten bort, búzát, békességet!“ E mély, hamisítatlan magyar filozófiával telitett mondásban benne van a mi édes hazánknak, sebben a magyar fajnak hármas életfeltétele. Mikor született meg e mondás, mely egyúttal imádkozó ajkunknak könyörgése is . . ? Bátran állíthatjuk, hogy sok száz és száz évvel ezelőtt a magyar agrikultura sajátságos helyzete teremtette e mondást meg. És ennek a földmivelő magyar fajnak egész munkaköre ki van fejezve ennek középső szavában. Ez imádságszerü kívánságnak mindenesetre legjelentékenyebb és legéletbevágóbb része : a búza. Az egyszerű, kevés kultúrájú időnek minden szükséglete beolved nálunk is ki van fejezve ez egyetlenegy szóban. A magyar föld, a mi közös, jó édes anyánk alig is termelt nekünk eddig mást egyebet. A századok során keresztül nem is igen volt nagy szükségünk egyébre. Az évek múltával azonban az emberi szükségletek is megváltoztak. Igényeink óriásilag megnőttek. Kultúránk képe csak pár évtizeddel ezelőtt is egészen más volt és éreznünk kell, hogy nekünk ma már nem elég csak pusztán a földmivelésre fektetni a fősulyt s ettől várni egyedül a megélhetés feltételeit. Ha valahol, itt igazán könnyen csalódhatik a földmivelő munkás ember, Hiszen neki, mondhatni mindennap remegve kell gondolni arra a mindenható, felsőbb hatalomra, aki, ha megvonja áldását a fölülről akkor ő éhen halhat akár egész családjával együtt. Pedig ez évben majd, hogy igen közel nem állunk ehhez! A búzatermés is csakhogy épen cserben nem hagyott minket, Aiig-alig van — országos átlagban — belőle annyi, hogy kikerülhessük az éhínséget. Hát még a jövő esztendő . . ? Kiláhatna be pnnek titkainak mé- hébe . . ? Talán az még ennél is esetleg rosz- szabb lehet 1 Igen szigorú körülmények közt most újból nangoztatnunk kell amaz igazságot, hogy a magyar földön ^ meg kell a megélhetés alapjának mielőbb változni. Tanuljunk már egyszer ami ellenségeinktől: az osztrákoktól is, ahol az ipar és kereskedelem virágzása folytán nem is jut eszébe senkinek gondolni arra a fenyegető veszélyre, mely nálunk küszöbön áll. Ha mi nem szállíthatunk nekik gabonát, majd importál Amerika, vagy Ausztrália. Hagyjunk fel azért már egyszer az ósdi szokással és ama balga véleménynyel, hogy egyedül csak a föld terméséből élhet meg a magyar faj. Az ebbe helyezett bizalom ugyancsak megcsáfolt most is bennünket. Nem kellene most lelkünket a kétségbeesésnek gyötörni, ha legalább a közelmúltban ipar és kereskedelmi életünk nagyobb lendületet nyert volna. Annyit különben is már láthatunk előre is, hogy az év őszi és téli szaka nagy nyomorúságot rejteget a mi számunkra. Amit megmentett még a búza, majd elöli megsemmisíti a takarmány-hiány. Azt már előre is láthatjuk, hogy ez a tartós szárazság, a hónapokig tartó esőhiány sok százezer szegény magyar paraszt gazdának éhséget jelent. Még csak védelmezni se tudunk eile. Csatornázási, öntözési eszközeink nincsenek. Hol kelnének el pedig jobban T Á R C Z A. Szeretlek ! . . . Szeretlek, mint virág a harmatot! Szeretlek, mint menybolt a csillagot I Szeretlek, mint fecske a tavaszt ! Szeretlek, mint fájdalom a vigaszt! Szeretlek . . mint magam sem tudom ! Úgy szeretlek, hogy ki sem mondhatom I . . . Elvira. Dal. Réges-régen, mikor én a mezőn jártam, Patak mellett, bokor mellet, meg-megálltam És körültem vidám zajjal Teli volt a mező dallal. A mezőbe, pihenőre most is járok, Patak mellett, bokor mellett, meg megállók, De a tájék mint csapással Teli van a sóhajtással I Fejes István. Alkonyat. A Tátrában, kies fürdőhely parkjának félreeső helyén, faágakból özszerótt, sziklába mélyesztett pad. Előtte keskeny ut, melyen egyszerre csak egy ember mehet el. Az asszony 24 éves dús haj, szürkés kék élénk szemek, finom halványszinü ovál arc, energikus metszésű száj, csak az áll gömbölyüsége kölcsönöz az arcnak elragadó bájt, a pádon ül egy könyv olvasásába merülve. A férfi 32 éves, magas, sápadt, érdekes arcr, a halánték fölött ősz hajszálak a dús fekete göndör hajban. Alakja feltűnik az utón. Láthatólag meghökken az asszony megpillantásánál. Az asszony csak olvas tovább. A férfi előbbre jön, felemelt fővel, büszkén tekint az asszonyra és kalapot emel. Az asszony hirtelen megriadt tekintetét közönyösre iparkodik változtatni és bájos fejét meghajtja. A férfi lassú, tétovázó léptekkel megy tova, — majd meg-megáll. Fenn az ágak között rigó fütyöl. A szellő mintha régi édes meséket suttogna ; csodás emlékeket keltő meséket. A nap rózsaszínű alkonyi felhő mögé bújik. A csönd, a szürkület oly engesztelő, olyan békülésre biztató. A férfi megfordul, meggondolva jön visszafelé. — A pad előtt olvadó, könyörgő imádságos pillantást vet az asszonyra. Az asszony csak olvas tovább. A férfi megy, — aztán megáll, — újra megindul, mintha várna valamit. Az asszony csak olvas tovább. A nap haragos pirosán bukott le az égről. Pici tücsök cirpelni kezdett a zöld fűben. A férfi megfordult, kiegyenesedett. — Büszke fejtartással, erős léptekel, fütyörészve haladt el a pad mellett és az útra nézett egyenesen. Aztán haladt gyorsan. Az asszony nézett utána, — még csak ut hajlása el nem takarta a férfi daliás alakját. Aztán kiesett a könyv a kezéből. Gömbölyű vállai megremegtek. És zokogott, keservesen zokogott.----------- Manika. A bakfis. — Irta Revicky Irma. — A múlt nyáron, egy nagyobb fürdői társaságban a serdülő leánykák, vagyis a „bakfisok“ kerültek szóba. És egy mogorva, öreg bácsi igy kezdi a beszédet : j Vannak emberek, akik nagyon rajongnak a bakfisokért. | De engem a szó teljes értelmében, két év előtt totaliter j idegessé tett az ilyen bakfisli. A dolog úgy volt. Hogy a mennyiben gyermekünk nem volt, feleségemnek egy távoli rokonja minden levélben magasztallá a leányait. Hat volt neki belőle... Kivált a legfiatalabbikat. Roppant kedvesnek leírta. Egys.’er úgy foghegyről irtunk neki, hogy jöhet-e mi hozzánk is valamikor az a kedves kis leány néhány napra. Válasz jött erre a levélre, hogy pár nap múlva megjön a leány. Roszkor jött ez a hir, mert feleségem fürdőbe készült és már kibéreltem volt számára a lakást is — Azért Írtam nekik, hogy nem-e őszszel jöhetne a MiciPNem. Nem őszszel! Ő most jön! Most akar jönni 1 Irta vissza Micike, a bakfis mamája. Két nap múlva jött egy távirat, hogy az esti „gyorsvonattal“ megérkezik. Elébe mentünk mind a ketten. Mert hisz az ilyen falusi kis bakfisli, egy nagy városban egyedül elvész . . . A vonat vígan berobogott. Sokan szálltak ki. Azért hamarosan rá sem bukkantunk a vendégünkre. Mikor egyszerre csak élénkbe jön egy feltűnően csinos, barna magas leány. Vele volt egy tüzér főhadnagy is, a kinek a karján lógott a — bakfisunk. Hangosan búcsúzott el a tiszttől, mondva; „Köszönöm főhadnagy ur a kíséretét!“ Feleségem meg én az entrée által kicsit meg voltunk zavarva. De a bakfis leányka könnyű szerrel siklik thémáról thémára és elmondja, hogy az utón pompásan mulatott a tiszttel. És nem bánna vele lenni mindég. — Ismeri tán a szüléidét? Kerdezte a nőm ? — Oh dehogy — feleli a leány — csak most
