Szatmár-Németi, 1903 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1903-09-15 / 37.szám

SZATMAR-NEMETI.

Szeptember 22.

lásnak indult világot? A mindennapi emberi érdek talán meghajol az ilyen nagyságok előtt, ámde a történelem nem ezeket tartja nagynak, hanem azt, kit küzdelmes utján a tiszta nemzeti ihlet éltet s ezen ihlet hatása alatt az általános világszellemet, mint örök isteni igazságot, hatalmas erővel s önzetlen törekvéssel változtatja át nemzeti közkincscsé, a nemzetiség, a szabadság és honszeretet közérzelmévé; aki gyors emelkedésében sem lép olyan alapra, melyet a magasban pirulva kellene kirúgnia lábai alól, hanem fenszárnyalva a legtisztább eszmék, az örök igazságok magaslatán erős kezekkel felragad minket, gyengébbeket is oda magával. Amidőn T. K. az ilyen nagyok emlékének áldozunk, nem nemzeti üres hiúságoknak, kicsinyes érdekeknek tömjénezünk, hanem ünnepeljük bennük azokat az örök isteni szent eszméket, melyek az ő nagyságukat alkotják a mi kicsinységünket éreztetik s gyengeségünket erősítik. [Óh, de ezeknek a vezérszellemeknek amilyen gazdag emléke, ép oly átkos sorsa, végzete, vérző lábakkal haladnak útjaikon s ha néha homlokukon koszorú is diszlik, de szivüket tövis tépdesi, a nagy és boldogító tettek iránti rut hálátlanság érzetének szúró tövisei. Azt mondják, hogy a regebeli hős tüzes szivét vette ki önkezével felhasitott kebeléből s azzal világi tott népének, mely később azt a diadal mámorában összetiporta. Egy kiszakított fénylő szivet látok én is e perczben, mint eszközt az Ur kezében, hogy világítson a sötétben, hogy fölébreszsze e nemzet szivében a szabadság szent szerelmét; egy szivet látok, mely ifjan, br . an ellöki magától a császári kegy által biztosítóit atalmi csillogást, kilép a küzdtérre, kitűzi a magyar szabadság megtépett zászlóját, élére áll a jogos bosszúra kész, a haza és szabadságszeretet által ihletett kurucz seregnek s azt győzelemről győzelemre vezeti a császári ház fizetett zsoldosai ellen. Aztán látom, hogy ez a nagy szív miként sorvad a keserves számkivetésben, miként porlad idegen földben, ott,

»Amerre tenger zug,

Amerre a szél jár,

Csillag lehanyatlik«.

És látom, hogy hitvány utódok megtagadták e nemzet egyik legnagyobb szabadsághősét, leghősebb martyrját, nyomorék lábbal tiporták emlékét s átkos kézzel lökték ki e nemzet öntestéből kiömlött vérével épített s megszentelt Pantheonából. És hallom a bús tárogató zokogó hangját. Előbb csendes moraj, de mindinkább riadva zugó kar, melynek hangja a honfi szivekbe nyilallik; hallom a felébredt lelkiismeret szavát: adják vissza nekünk az élő testtei elrabolt szent hamvakat; tegyük ünneppé kurucz őseink emlékét, mert hitvány minden olyan magyar ember, Kái pútoktól Adriáig, aki magyar adta kenyérből él és azt a múltat megtagadja. Emlékezzünk, ünnepeljünk mi is. S bár csak töredék e mi mai emlékezésünk, de én tudom és érzem, hogy e töredékben is megnyilatkozik annak a tiszteletnek, annak a szeretetnek lángoló heve, mely II. Rákóczi Ferencz és a kurucz idők emlékére örök tűz gyanánt fog élni ezután a magyar szivekben.

*

* *

A történelem a nagy alakok és tények e legiga- zabb birója, azt mutatja fel, hogy e nemzetek életében épen úgy, mint a Tenger szabályos hullámzásában apály és dagály egymást váltják fel. Apály a népek történetében az mikor az egyéni érdekek fölibe kerülnek a körnek, hatalmi túlkapás ver bilincsbe minden nemesebb törekvést, a testvén szeretet helyébe gyülőség lép, a honfiak egymás közt hasonlanak meg a gyülölség miatt, melyet a hujtogatók hazudott rémképek és elérhetien üdvök csábjaival élesztenek, a ebben az ellenszenvben, ebben a gyülölségben áll mindenütt a zsarnok uralom ereje. Dagály az, mikor az emberiség legszentebb eszméi ülnek diadalt az

egyén hatalmi túlkapásai felett, nagy emberek, vezérszellemek illetik, irányítják a kort s ráütik arra az örökigaznak, az örökjogosnak bélyegét. így van ez minden nemzet történetében, egyik kor váltja a másikat; igy volt ez nálunk is. A végzetteljes mohácsi vész elvette nemzetünk hitét, önmagába vetett bizal mát, jövője iránti reményét. Idegen segítség után vágyott, s ezt a Habsburg fejedelmi családban vélte megtalálni. Csalódni emberi dolog; mi is csalódtunk 1 Nemsokára bekövetkezett az a rettenetes ellentét nemzet és uralkodó háza között, mely véres áldozatok árán sem birt kiegyenlítődni. Pedig rászolgáltunk bőven a jobb sorsra; saját áldozatkészségünknek hagyományos lovagiasságunknak lettünk szomorú áldozatává. A bécsi udvarnak állandó törekvése volt a magyar alkotmány végleges eltörlése. Úgy tekintette az országot, mint hódított tartományát; osztrák zsoldosokkal rakja meg legmagyarabb vidékeinket; a népet súlyos terhekkel, törvénytelen követelésekkel zaklatja; a vagyon kobzást a kamara állandó bevételének teszi; őrült dühvei fogdossa össze, küldi vérpadra, rabságra vagy gályákra mindazokat, kikre az elégütetlenségnek a legkisebb gyanúja és hozzá fért.

„Zokogó sírással sirhatsz magyar nemzet“ énekli egy azon korbeli hist óriás ének.

A napnyugati sas körme közé kapta,

Te gyönge testedet erősen marczongja,

Hogy erőd ne legyen szárnyadat szaggatja,

Szép piros véreddel fiait hizlalja.«

Egy másik kurucz ének, állítólag magajl. Rákóczi Ferencz a szerzője igy szól :

»Ne higyj magyar a németnek,

Akármivel hitegetnek,

Mert ha ád is i agy levelet Mini a kerek köpenyeged,

S pecsétet üt olyat rája;

Mint a holdnak karimája,

Ninesi n abban semmi virtus,

Verje meg a jézus Krisztus!«

Időről-időre egy-egy vérbefojtott lázongás jelzi a nemzet vonaglását. A sok nyomorúság és szenvedés között ez is egy kevés remény volt a jövőre, bizonysága annak, hogy az erőérzet még nem veszet ki teljesen a nemzetből. Itt veszi kezdetét a kurucz dicsőség kora, itt kezdődik II. Rákóczy Ferencz történelmi szereplése. Mint hatalmas fedelmi család sarja ellöki magától a császári kegy kitüntetéseit, s bár dajkadala egy földig megalázott nyomorult nemzet bus siralma volt, ifjúkora bitó, börtön és vérpadok átkos látványa, mint férfi oda dobja a zsarnokság lábaihoz csillogó fényét, vagyonát, szerelmét, lopva szokik börtönéből s mint üldözött vad menekül hazafelé, hogy élére álljon a nemzeti visszahatás által szült kurucz seregnek. Mint dobban fel a nemzet szive egyszerre az örömtől, fölszárad a köny, tüzet kap minden igaz honfi kebel, gyújtó szava a lelket betölti, s vele együtt milliók ajka dörgi, — itt van a feltámadás, — csatára, csatára istenért, hazáért és szabadságért! Megszentelt lelkesedés mindenütt ; isteni ihlet a szivekben, — megnyilatkozott ég, mint a regebeli korban, — megmozdult föld, — mint a megváltó idejében, — uj élet az ifjúvá lett hon felett, félistenek harcza századok nyűge ellen gyáva szibaritákkal. S a megrázkodott, hitvány rongyaiból, ócska czifráiból kivált nemzet, a fáradt testű s béna lelkű aggastyán az előtt, egyszerre mint ragyogó Hungária imponál az egész világnak haza és szabadságsze- retetével. S széttörve a nemzet ezer láncza, hogy ne csörögjön továbbra is átkot e hazán, — szabad a gondolat, szabad a* eszme, száll... száll mint erős bérezi sas a magasba s hirdeti az érteni és érezni tüdő min- denségnek: a mely nép az emberi és nemzeti jogok küzdelmétől nem fél, riadva küzd, nem kiméi vért és éltet, „van abban élni hit jog és erő /“ Az elhatározásnak, az akaratnak, az erőnek s a bátor kitartásnak

valami rablóvár. E várfal tövében mélyen alant csörgedez az Utbas, velünk szemben a hatalmas vízesés zug, habzik, hullámzik. E helyről nem látni honnan kerül elő ez a víztömeg a hegyről ömlik e alá, vagy a sziklák közzül tör elő? Csak azt látni, amint lezu

han habzik, tajtékzik, gyöngyözik

........ A vizcseppeke

n meg-megtörik a napsugár és a prizma megtört szinei ott fénylenek, ragyognak, váltakoznak előttünk......

Óra szám

ra képes az ember azt a zugó, tajtékzó víztömeget fehér fodros hullámaival eyyetemben bámulni s ilyenkor önkéntelenül azt kérdi az ember önmagától: vájjon a természet ezen gyönyörű tüneménye nem e azt akarja jelképezni, hogy a természet öröktől fogva s örökké való, kifogyhatatlan, elpusztíthatatlan, csak mi gyarló emberek vagyunk porból, leszünk porrá? . ..

Alig tudtunk e fenséges tüneménytől megválni... Valami titokzatos, delejes vonzerő bilincselt le, tartott fogva bennünket . .

Mielőtt távoztunk volna, felhívtam vendégeink figyelmét a vízesés melletti csigalépcsőre. A vízesést ugyanis a közeli íürészmalom, aztán az aceton és faszesz gyárak villamos üzemére, valamint azok világítására is felhasználják s hogy a hajtó kerekek a vízesés alatti mesterségesen vájt üregben vannak elhelyezve. Ezekhez lehet a lépcsőn lemenni.

A vízeséstől annak eredetéhez a Jezeró tóhoz kocsizlunk ki. Ez tulajdonképen folyóvíz, mely Jezeró faluig alig 2—3 méter széles mederben rohan le a sziklák között, mig itt a talajforrások által hatalmas tóvá fejlődik s mivel esése alig van, az ember azt hiszi, valóban áll, nem folyik. (A tó hossza 3, szélessége 1 km., pisztrángjairól és rákjairól hires. A Jezeró vize aztán Jajce felett 6—8 méter széles mederbe szorul össze s hatalmas vízesés alakjában zuhan le a 10 méter mélyen alant folyó Urbas tóba.

Ebéd után megmutattam vendégeimnek a katona I tábort, a régi várat katakombáival együtt. E várat a j törökök regéje szerint még a magyarok építették Nagy j Lajos uralkodása alatt. Aztán kimentünk a fürész- ! malomba, majd az acetongyárba. Ez utóbbiban is igen ! érdekes látvány tárult elénk. A fát hatalmas vaske- menezékben égetik el, a füstöt, gőzt felfogják, hűtő ! edényekben cseppfolyósiiják, majd az igy nyert folya- í dékot különböző desztiláló készülékeken vezetik át. E 1 procedura alatt előbb a kátrány, majd a faszesz válik ki, úgy, hogy végül a fiszta aceton marad vissza. Ez egy igen gyúlékony és robbanékony, tehát nagyon is ! veszedelmes vegyülék, melyet dinamit készítésre hasz- \ nálnak.

Este ismét a vízeséshez mentünk le, melyet a i gyárigazgató az üregekben elhelyezett különféle szinü 1 villamos lámpákkal világított meg. így talán még szebb, ■ bűbájosabb volt a miliárd vízcsepp, a mint elöltünk j lezuhant, hogy újaknak adjanak helyet. Szinte elkáp I ráztatta szemeinket. Önkéntelenül a kale/doskopot jut- | latja az ember eszébe; valamint abban, úgy itt is folyton változó, ujabbnál-ujabb, (rdekesebbnél-érdekesebb képeket látunk.

A tábornok csodálkozva kérdezte: miért nem jár több idegen e helyen? — Kérdésére nem tudtam felelni, de magam is úgy találtam, bizony elég kár, hogy még hírből is alig ismerik Bosznia gyöngyét: Jajcét.

Következő nap a fogaskerekű vasúton elkísértem vendégeinket Travnikig*), hol már más vette át a kalauzolást. Fájó szívvel vettem búcsút a tábornoktól és szépséges leányától, ki hosszú utjokró! nem egy képes levelező-lappal lepett meg, ez által még feledhetetlenebbé téve azt a reám nézve amúgy is emlékezetes három napot, melyet velük töltöttem.

*) Mozt égett le két héttel ezelőtt.

« FERENCZ JÓZSEF KESERÜVIZ

olyan próbatátele volt e nyolez évig tartó szabadság- harcz, melynek emlékére reszket a szív örömében, akárki tiltja, akárki tör elfojtására, maga a jó isten sem tilthatja meg, hacsak' természetének rendjét meg nem változtatja. Látomást látnak lelki szemeim. Látom hogy száguldanak — mint boszuló cherubok — villogó karddal, tajtékzó haraggal, haláltusára készen a kurucz vitézek, itt.... itt a tiszabecsi téren űzik, hajtják maguk előtt az ellent, mint a szél a port. Aztán hallom az esti homályban a tárogató bűvös hangját, _ belecseng az esti harangszó, elhallgat a mindennapi élet

egykedvű zsivaja, imára buzdul a lélek, itt__ itt a

tisza

becsi síkon a kisded templomban; az előbb még vértől piros kezek összekulcsolva emelkednek az égre, megcsendül az ének : „Erős várunk nékiink az isten.“ Oh ez a látomás hajnalunk pirkadása, napunk újra fölkelt, s ragyogó sugara itt hinté először éltető melegét, itt kezdte még egyszer ifjúvá tenni ezt az elhagyott nemzetet. Aztán látom sorban egymásután a győzelmet, véres csaták zugó zivatarában a magyar dicsőség diadalát, s lelkem a büszke remény, a biztató hit hatása alatt vallja, szerte hirdeti; ha örömöd és bánatod, ha imád közben istentől ihletett sziveden egy fénysugár tör át, ne feledd, az a Rákóczi lelke! Aztán .... aztán, de minek folytassam, hiszen úgy is tudjuk, hogy csak ábránd volt az egész és hamar vége lett. Azt a dicső zászlót — „Tudja a jó mindenható mi is azon sírni való“ — újra kicsavarta s porba tiporta átkos végzetünk, a pártoskodás. Vége lett a kurucz dicsőségnek, újra átcsapott rajtunk az erőszak a haszonleső önkény, s végezetre jött szégyenteljes arczulcsapása minden nemesebb emberi érzésnek, a magyar országgyűlés megbecstelenítő határozata, mely Rákóczit a haza és szabadság ellenségének nyilvánítja. Hát a szabadság ellensége e az, ki egy büszke nemzet koronáját utasítja el magától azért, hogy nemzeti szabadságáért küzdhessen ? Hát a haza ellensége e az, ki készebb a számkivetés keserves fájdalmát is elviselni, semhogy hazája szabadságából csak egy betűt is lealkudjon? Volt-e a magyar nemzetnek valaha önfeláldozóbb martyrja, önzetlenebb hőse, ki azt az áldozatot hozta érette, melyet egykoron a Megváltó hozott az egész emberiségért ? Kihez hasonlítsam, kit hasonlítsak hozzá? Magyar népünk édes atyját: Kossuth Lajost. Mindkettő éji homályt látott maga körül, látta az eltűnt századok viharát, a mint azok sötét rétegjei alatt alig pislog már a magyar dicsőség. Mindkettő erőt érzett támadni lelkében, hogy ki kell emelni az éji homályból az ősi dicsőséget, meg kel mutatni a satnya kor fiainak a régi nagyságot és erőt, had lássák azt, hadd lássák, érezzék és kövessék. S ha élni akarnak, nem pedig hitványul elpusztulni, hadd támadjon fel lelkében a felséges ösztön; dicsővé nagygyá boldoggá tenni, újra e sokat szenvedett hazát. Mindkettő küzdelmének nem lett olyan vége, minőt az áldozat nagysága megérdemelt volna, de meg lett az eredménye, hogy az uralkodó családnak végtére is bekel lett látni a véres harezok tanúságául, hogy a magyar nemzet készebb inkább az utolsó emberig elveszni, mintsem szabadságáról lemondani.... Rég elhangzott már a harczi zaj, nem szól többé úgy a tárogató, a kurucz hősök pihennek részint az édes anyafold ölében részint idegenben, de a Rákóczi öröksége a magyar vérben ma is él. Bár hosszú ideig lappangott, de csak azért, l.oey annál nagyobb erővel törjön ki. Most is itt zug füleinkben, kétszáz évnek véres árulásán, viharán, diadalán, régi átkán — nyomorult közönyén át vérünkben maradt, abban él és ott kiált. Ha csititod; lázad, ha elakarod folytani: fölébred ; mindenütt kisér, mindenütt elér, mint az ég dörgése, vakító villámlása, mint az egy igaz isten kijelntése, mely elől el nem rejtőzhetni sehol-soha !

Félre a lepellel 1 lm a tiszabecsi fényes győzelem s abban a nagy idők emléke örök idők tanulságául. Itt áll az isten haza körében fényes symboiu- mául annak az igazságnak, hogy az istenség eszméi, miket népeibe oltott, vészen, viharom át-diadalt aratnak az emberek gyöngeségén, a gonoszok bűnén. Magyar nepem valahányszor arra visz utatok, ne feledjétek, hogy most már kétszeresen szent ez a hely, foglaljátok mindennapi imádságiokba a haza szent nevét; legyen oltártüz ez emlék, mely fölmelegitse lelketeket, forrongásba hozza vCreteket, megszentelje mindennapi munkálatokat s imára, buzgó imára serkentsen a magyarok istenehez.g

*

T. K. Az a nagy feladat melyet Rákóczi kezdett s melynek folytatása volt legközelebbi szabad- sághareznak is, ma sincs befejezve, — az örökség ránk szállott, a mi kötelességünk azt ápolni, megtartani s tisztán adni át a jövő nemzedéknek. Legyünk kuru- ezok a szó igaz értelmében, mert nincs nemzet, mely nagygyá tudott volna lenni valaha az önfeláldozó hazaszeretet és a nemzeti önérzetnek rajongása nélkül.

Kicsiny hazát adott nekünk a Gondviselés, de nagygyá tehetik azt a hősi erények s a tisza erkölcsök. Legyünk mindig eltelve ez eszmék kúltusával, s ne feledjük, hogy a magyart csak magyarral lehet legyőzni. Mi mindnyájan a közös édes anyának vagyunk gyermekei, az ápol s egykoron eltakar, és ha mégis itt nem boldog a magyar, no hát az csak azért lehet, mert törpe emberek keze gonoszul rontja meg azt, mit Isten teremtett. És most, midőn a magyar szabadsághős fényes diadalmának legelsejét ünnepeljük, fordítsuk lelkünket, szivünket, a messzi idegenbe, oda, hol a napbatürő Ikarus a tengerbe zuhant egy másik kisded templomhoz. Belsejében simamárványkőn ez a felírás áll : „az élet szenvedés, de fehér lelkünk jót remél;“ Rákóczi lelke, halópora e sirkő alul hazavágyik. Örök szégyen volna e nemzeten, ha továbbra is idegenben hagyná őt pihenni. Hadd legyen itthon