Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1902-04-08 / 15. szám
Szatmár, 1902. SZATMAR-NEM ETI. Április 8. gyógyiilva tért vissza. Tavaly újra elment a délvidékre, hol mintegy két hónapig időzött. A télen baja újra kezdé gyötörni, de ő bízott szívós és erős természetében, csak akkor hagyta el hivatali székét, mikor már ereje megtörött s teljesen nem birt a munkával; ennek mintegy két hónapja lehetett, azóta baja folyton nagyobb mérveket kezdett ölteni* Úgy a család, mint kezelő orvosai mindent elkövettek, hogy a beteg férfiút megmentsék az életnek, de hiába való volt minden küzdés és fáradság. Többször végeztek operácziókat a mellén, mely után kissé jobban lett, de csakhamar a veszélyes kór mindinkább erősködött. Gerincz agy-lob lépett föl végül, mely aztán több, mint két heti súlyos betegség után megölte a munkás és közjóért fáradni soha sem tudó férfiút. Az aggónia pénteken már beállott s a kezelő orvosok ekkor lemondottak az utolsó reményről is, hogy a súlyos 'beteget megmenthessék. * A halál szombaton, április 5 én reggeli 4 órakor állott be. * Pontban hat órakor a református templomok ösz- szes harangjai megkondultak, hírül adva, hogy meghalt Szatmár város feledhetlen emlékű polgármestere. Nem kérdezte senki, mert tudta, érezte mindenki, hogy kiért szólanak olyan búsan a tavasz reggeli csöndjében a harangok. A gyászhir csakhamar elterjedt a városban és a fekete zászlók, a halál hírnökei egymásután jelentek meg úgy az egyes magán-, mint középületeinken. A r. k. székesegyházon, a püspöki palotán, a ka- nonoki épületeken, a városházán, a Kereskedelmi és Iparbankon, az egyes felekezetek lelkészi lakjain, az ösz- szes tanintézeteken, a takarékpénztárak és a bankokon már reggeli 7 órakor kitűzve voltak a gyászlobogók; majd számos magán ház is osztozott a gyásznak eme megnyilvánulásában. Még az épülőfélben levő Pannónia szálló erkélyén is ott lengett a fekete zászló. A városháza főkapuját, valamint a felette elhúzódó erkélyt a tanács fekete drapperiával vonta be; ugyanezt tették a színház előcsarnokának egy részévéi is. Az utczákon az emberek egyébről sem beszéltek, mint a szomorú gyászesetről és kisebb csoportok is verődtek össze, melyek a lesújtó és fájdalmas hir hatása alatt tárgyalták a szomorú esetet. * Az elhunyt polgármester temetése iránt az éppen a fővárosban időző h. polgármester, Pap Géza sürgö- nyileg úgy intézkedett, hogy az elhunyt ravatala a városháza dísztermében legyen fölállítva. Azonban ezt a család nem óhajtotta igénybe venni és szeretett halottjukat mindenkép csak a lakásából kívánták elte- mettetní. Az ev. ref. egyháztanács is ajánlatot tett az iránt, hogy az elhunytat vigyék az ev. ref. templomba és ott legyen ravatalra helyezve; ezt sem akarta a család igénybe venni, hanem a temetést csak a lehető egyszerű módon, a háztól kívánta rendeztetni. A ravatalt igy, ezek folytán az elhunyt Árpád-ut- czai házánál az udvarra eső egyik szobában állították fel ; diszmagyarban feküdt ott virágoktól körülvett ravatalon az elhunyt polgármester, kinek sápadt ajkát örökre lezárta a halál fagyos keze. A ravatalra egymásután érkeztek a szebbnél-szebb koszorúk, melyeknek száma a vasárnap délután elkésve érkezettekkel negyvenre tehető. Koszorúkat helyeztek és küldöttek az elhunyt ravatalára a következők : „Feledhetetlen jó férjemnek Róza“, — felirat nélkül. Meszlényi Gyula püspök, a Jótékony nőegylet, a Széchenyi társulat, „Vigasztalhat- lan édes atyja“ Testvérbátyja és családja, „Kedves sógoruknak Jani és Erzsiké“, Szatmári gőzmalom társulat, „Feledhetlen rokonnak Anti és családja“, „Nagybátyánknak Julcsa és Sándor“, Szatmárnémeti kereskedelmi és iparbank, Szatmári 'ref. egyház, Antal Kristóf és családja, Iparos ifjak köre, Szatmár város tisztikara, Szatmár város törvényhatósága, Biky Károly és családja, Önkéntes tűzoltó egyesület, Szatmárnémeti ügyvédi kamara, Hieronymi Károly, Dr. Chorin Ferencz és neje, Fonciere biztosító társulat főügynöksége, Ecsedi láplecsapoló és belvíz szab. társulat, „Feledhetlen sógoruknak Lajos és Sándor“, Berta és Péter, „Szatmárnémeti férfi dalegylet“, „Kölcsey-kör“ Városi vámhivatal, Társas-kör, Szatmár-Erdődi h. é. vasút, Cs. és kir. közös hadsereg tisztikara, A m. kir. 12. honvéd gyalog ezred tisztikara, Izraelita hitközség, „Szeretett polgármesterének a főispán“, Neuschloss fűrésztelep tisztviselői kara, Szatmárvármegye közönsége stb. * A temetés vasárnap d. u. ment végbe óriási részvét mellett. A széles Arpád-utczát a gyászháztól jó messze távolságban ezer és ezer ember lepte el. A különböző egyesületek részint fekete, részint gyászfátyollal bevont egyleti zászló alatt vonultak fel a temetésre és foglaltak helyet a gyászoló közönség között. Az egyesületek közül megjelentek: az Iparos énekeg yesület, a Pinczér egylet, a Szabó és Csizmadia Ipartársulatok, az Önkéntes tűzoltó egyesület, a Szatmári férfi dalegyesület, az iparos ifjak köre. Ott láttuk a róm. kath. székes-káptalant, a cs. és kir. közös, valamint a m. kir. honvéd gyalogezred tisztikart, a külön- pénzintézetek és más kultur-egyesületek küldötteit, megjelenek az összes és városunkban létező fitaninté- zetek növendékeit anáraik vezetésea llatt. Megjelent ezenkívül a temetésen a város szine-java. úgy az értelmiség mint a polgárság köréből. A fővárosból, Hieronymi Károly városunk jelenlegi és Dr. Chorin Ferencz volt országgyűlési képviselője is megjelent, nemkülönben Debreczenből itt voltak: Unger Gusztáv, az elhunyt egykori principálisa — Visky Károly és Jeney György az elhunyt jó- barátjai, — táblabirák. A gyász szertartást Biky Károly ev. ref. esperes és Rácz István szatmári ev. ref. lelkészek végezték. A háznál Biky Károly mondott megható gyászbeszédet az elhunyt fölött, mit a következőkben adunk: í gy koporsó mellett állunk, melyet százak, eze- rek sóhajtása, igaz fájdalma leng körül, melynek koszorúin a szeretet annyi könnyei csillognak s melyre tekintve mindnyájan igy sóhajtunk föl: miért kellett még közülünk eltávoznod? miért kellett elpihenni annak, ki még meg nem fáradott, meghalni annak, ki élni még úgy szeretett?! Valóban, ha e koporsóra tekintünk, oly nehéz igazolni elménk előtt a halál törvényét, mely vaskény szerrel uralkodik életünk fölött, oly nehéz megértenünk azt, hogy egy munkabíró férfinek, ki testi lelki ereje teljességében még oly sok jót, szépet végezhetne, sírba kell dőlnie, holott mily sokan vannak, kik óhajtva várják a siri nyugodalmat ... De nem ! ne akarjuk bonczolni a halál törvényét, melyet Isteni bölcs akarat állapított meg. Ne igyekezzünk véges látású szemünkkel a sötét kárpit alá tekinteni, melylyel az Isteni bölcsesség sorsunkat elfödte. Csak nyugodjunk meg a halál törvényében, higyjük el, hogy a mit az Isten végzett felőlünk, az bölcsen van végezve. Csak ne feledjük, hogy az ő utai nem a mi utaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink. Vérző szívvel, köny- nyes szemmel bár, de okos keiesztyénhez illőleg azt kell mondanunk e koporsó fölött: »Legyen meg Atyánk! a te szent akaratod!« Ama koporsóban Sz. H. Gy.! e város nagy halottja alussza siri álmait. Nagy, nemcsak azért, mert hivatalánál fogva első volt a polgárok között, hanem mert nagy volt jellemére nézve is. — Egy szervezett nagyobb társadalomnak, egy városnak, egy országnak élén állani, a legtöbb ember előtt nyugalmas méltóság, — pedig volíaképen a legnagyobb felelősséggel egybekötött közszolgálat, melynek minél nagyobb a fénye, annál nagyobb az árnyéka is. A ragyogó királyi trónra sovárgó, áhítattal tekint az együgyü ember, holott az tövisekkel van borítva — s nagyon igazán mondta egy ó kori bölcs, hogy ha a királyi koronát az útfélen találná sem venné föl, mert tele van egy ország súlyos gondjaival. — Valóban minél magasabbra emelkedik valaki a közszolgálat terén, annál több a gondja, terhe, felelőssége, ha hivatásának megfelel. A mi boldogult halottunk is első volt a város polgárai között hivatalánál fogva és épen ő róla mondhatjuk el, hogyjelső szolgája volt a városnak. Mintha reá vonatkozva mondotta volna Isteni mesterünk : »A ki köztetek első akar lenni, legyen az a ti szolgátok.« Igen, a mi boldogult halottunk ezt a fönséges élet-elvet vallotta magáénak, első volt a közszolgálatban, városában, egyházában és a társadalomban. Egy polgárnak nem lehet nagyobb jutalma a világon, mintha polgártársainak közbizalmát megnyeri, mintha a közügyek vezetését kezére bízza s legféltettebb érdekeinek őrévé teszi. — Rangot, czimet, vagyont örökölhetünk, — de a közbizodalmát ki kell érdemelnünk, mert azt csak sz érdemes nyerheti meg. És ez a bizalom drága kincs, többet ér minden világi jónál. Csakhogy együtt jár azzal a fárasztó munka s a nagy felelősség. A ki a közbizalomtól nyert állásnak meg akar felelni, annak félre kell tenni saját egyéni érdekeit, kényelmét, nyugalmát s minden idejét, erejét a közjóra kell áldoznia s elismerés helyett sokszor bántalmakat, sérelmeket panasz nélkül eltűrnie. Boldogult halottunk igy fogta föl a maga hivatását. Kiérdemelte polgártársaitól a közbizalmat, de minden erejét is városának szentelte. Fáradhatatlan volt a munkában, túlfeszítette sokszor idegeit, csakhogy eleget tehessen a reá váró nagy munkának. S talán nem tévedek, ha állítom, hogy ez a túlfeszített munka lobogtatta el oly korán életszövétnekét. Nem volt oly kicsiny feladat, melyet kicsinyeit volna s nem volt oly nagy akadály, melylyel meg ne küzdött volna. Nem volt oly nap, melynek lementével el ne mondhatta volna: ma is csak a közjó lebegett szemeim előtt, ma is megtettem azért kötelességemet. Nagy felelősséggel járó hivatalában folytonosan bírta a jók szeleteiét, tiszteletét, becsülését s ha néha bántalmakkal találkozott, ha törekvéseit félre ismerték megtámadták, — nemes türelemmel viselte azoka', mert tudta, hogy a közpályán /irágok mellett tövisek is teremnek. Olyan ember azonban nem akadt egv sem e városban, ki az ő szeplőtlen jellemét, önzetlenségét, tiszta nemes jóakaratát el ne ismerte volna. És ez az elismerés a legszebb koszorú az ő koporsóján, mely nem hervad e! soha! Első volt a közszolgálatban egyházunkban is. 26 éven át az egyháznak egyik legbuzgóbb tanácsosa, 14 éven át főgondnoka, egy évtizeden át az egyházmegyének főjegyzője, mindenütt kivette a maga részét a munka terhéből s oszlopává erősödött egy- zázunknak. És boldogult halottunk egyházi tiszteit nem a puszta czimére viselte, hanem mély vallásos érzésből, egyháza iránti lángoló szeretetből. Szive, lelke össze volt forrva egyházával, melynek minden ügyeit, a legapróbb részletekig szerető gonddal, aggódó figyelemmel s önzetlen hűséggel igazgatta. Egyháza iránti hűségét láttuk megnyilatkozni sok áldozatkész tetteiben, az Ur házának szeretetében és gyakorlásában. Sokuemü hivatalos elfoglaltatása mellett ott láttuk őt a hívek seregében, velünk együtt énekelni, imádkozni, igaz lelki szükségből. Jellemének ez a mély vallásos érzés adta meg kristály tisztaságát, ez emelte őt ki magasan az anyagiak után oly mohó vágygyal küzdő emberek sorából s tette őt mindenki előtt nagygyá. Első volt boldogult halottunk a társadalomban is. Volt-e, van-e városunkban olyan egyesület, olyan közművelődési intézmény, melynek lelkes támogatója, vezére, oszlopa ne lett volna. Mindenütt ott láttuk őt az első sorban állani. Szóval, tettel, áldozattal mindenütt előljárt, hol jótékonyságról, közművelődésről volt szó. Oh bizony nagy a mi veszteségünk az ő halálában. A város, az egyház, a társadalom, elhoztuk az elismerés koszorúját ravatalára. Ezek a koszorúk, ezek a virágok, melyek most koporsóját fedik, elhervadnak, porrá lesznek, — de az elismerés 1 isérni fogja az ő emlékét, e város történelmében a késő nemzedék során. Mert ő nem magának élt, hanem a közjónak! Méltó hát a mi gyászunk az ő koporsója fölött. És mennyivel méltóbb és nagyobb a gyásza a szerető hitvesnek, az édes apának, a testvéreknek, rokonoknak, kik ime most ravatala mellett könnyeznek. Gyöngéd kímélettel közeledem hozzátok gyászos felek, és nem fogom érinteni szivetek sajgó sebét emberi vigasztalással. Csak imádkozom érettetek a jó Istenhez, hogy adjon nektek erőt, kegyelmet a nagy bánat elhordozásához. Az a nemes lélek, mely titeket szeretett, ott fent szárnyal már az Ur színe előtt, onnan sugárzik alá reátok szerzetének melege. Isten áldása legyen rajtatok! Elbocsátunk immár porsátora a dicsőült léleknek, elkísérjük koporsódatt a temetőbe, lebocsátjuk a sir ölébe. Pihend ki ott fáradalmadat s szenvedéseidet. Lelked, mely oly sok jót, szépet alkotott, találja meg az idveziiltek jutalmát, ott fent az egekben. Ámen. A temetési szertartás előtt a szatmári férfi dalegylet énekelt egy szép gyászdalt, majd utánna a temetés megindultakor az iparos dalegylet kezdette el megható gyászdalait, melyet az utón tovább folytatott. A menet lassan-lassan indulva az Arpád-utczán keresztül az Atilla-ufczára tért át és innen ki az ev ref. temetőig. A menetet az iskolás növendékek beláthatlan sora nyitotta meg, mely után következtek a különféle egyesületek, majd a koszotukat vivő kocsi, utánna pedig [a négy lótól vontatott díszes gyászkocsi, mely a holt tetemet hozta. Két oldalt 6—6 díszbe öltözött hajdú képezett sorfalat. A holttest után jött a püspök díszes fogatában a bánatos özvegy, majd a gyászoló család nagyszámú tagjai. A menetet az óriási közönség hatalmas tömege kisérte ki egész az ev. ref. temetőig, hol a sírnál Rácz István rel. lelkész a következőkben tartott megható búcsúztatót: Mily ellentét van e pillanatban a természet külső és a mi szivünk belső világa közt! lm a nagy természetben mindenüt uj élet, uj elevenség pezsdül; a tavasz lehelletére bimbó fakad, virág nyílik, mi pedig ember világunk enyészetét látva, sírunk. A természet feltámadása örömünnepe, a mi szivünkre mély gyászt borított. Igen Sz. H. Gy.! Itt vagyunk a temetőben, a halál birodalmában. És kihoztunk ide magunk közül egyet, hogy letegyük őt pihenni a sir hideg vánkosára. Pihenni őt, aki daczára a folytonos izzó küzdelemnek még mindig a munkára vágyva a ki élni akart még nem magáért hanem a közjóért melynek oltárán égette el eddig is rövid élte tömjénének javát
