Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1902-12-24 / 52. szám
Szatmár, 1902. SZATMAR-NEMET I. Deczember 24. Az egész csetepaté vagy tiz perczig tartott csupán, de oly lelkes és gyors volt, hogy pitymnlatkor megdermedten a földön feltalált elesett vasasok közül nem egynek még a kardja is hüvelybe rejtve volt. Tehát nem volt ideje azt kihúzni és használni. Nem is sebesült meg nálunk senki, csak a trombitás lova fejének esett baja, az kapott egy kisebb sebet a fülei között. Mig a hajnali pitymalatkor 13 vasas és egy tiszt holttestét találtuk meg a csontkemény, deres, zúz marás földön annyira megfagyva, hogy tagjaik mozdit- hatatlanok voltak. Ilyen karácsony-éjszakánk volt 1848-ban a Márton-vásári pusztán. Két fogoly. Nagyságos miklósfalvi és miklósi Miklóssy Géza illatos havannát füstölve olvasta a reggeli lapokat és gondolataiban hülye intézménynek, ostobaságnak nevezte az államfogházat. Hiába, a magával hozott, megszokott bőrkarosszék, a piros plüsch dívány és a széles, nagy rézágy nem bírták feledtetni a kínos gyötrelmeket, melyeket az öt napi fogsággal kellett elviselnie. Ereiben fellázadt a kékvér, mikor arra gondolt, hogy az »igazságos« törvény szerint ő most el van zárva, be van csukva az államfogházba, mint akármelyik közönséges ember, mint egy modern fűszeres segéd, mint .... mint akármelyik zsidó. Nem elég a blamage, hogy ó', nagyságos miklósfalvi és miklósi Miklóssy Géza, kinek ősei már Árpád oldala mellett lovagoltak, csupa lovagiasságból meg’verekedett a márvány- bőrű, vöröshaju butorgyárosné görbe orrú férjével, a ki csak «i«-vel írja a nevét, s a ki csak büszke lehetne arra, ha egy Miklóssy az ő távollétében átlépi a küszöbét, —- ez nem elég, hanem még be is csukják őt, nagys. stb. Miklóssy Gézát. Nemes és jogos felháborodásában gyenge kopogtatás zavarta meg. János jött, a fegyházból a nagyságos államfogoly ur szolgálatára adott fegyencz. Haptákba állott, mikor belépett az ajtón, meghajolt, alázatosan jó napot kívánt, a mint már erre a fegyház szigorú iskolájában tanították és hozzáfogott a takarításhoz. Miklóssy Géza inkább unalomból, mint érdeklődésből figyelemmel nézte a rab egyszerű arczát s Lombroso segélyével azt igyekezett mepállapitani, hogy ugyan miféle nagy bűn tettesére valihat a hosszú rabságban megvénült arcz. S mikor Miklóssy Géza (de genere miklósfalvi és miklósi) megszólításával tüntette ki a szerencsétlen rabot, úgy érezte, mintha egy pillanatra átlépte volna azt a hatalmas falat, mely közte és a daróczruhás bűnös paraszt közt emelkedik. — Mióta vagy itt, János ? — Hat esztendőre ítéltek, instáilom, de már- már a végére érek és ha a tranczport megjön s az Úristen megsegít, — itt ájtatosan keresztet vetett magára — nemsokára szabadulok. A nagyságos államfogoly ur magában raffi- neriának nevezte az ájtatosságot, amit a szigorú fegyházi oktatás oltott a rabba. — Hát aztán miért ülsz, János ? A rabruhában megmozdult valami. A fegyencz abbahagyva a takarítást, egy pillanatig nem felelt, tétovázott, mintha nehezére esnék a válasz s restelkedve ejti ki a szót: — Hát bizony instáilom, ne méltóztasson haragudni, csaknem azért, a miért a nagyságos ur. Miklóssy Géza hirtelen megbánta, hogy a rabbal szóbaálíott, legjobb szerette volna végét szakítani a beszélgetésnek s kidobatni a szemtelen parasztot. Jánosból pedig — miközben a fényes rézágy lábait takarította — folyt a szó: — Rövid históriája van annak, instáilom, rövid és szomorú. Könybe lábbad a két szemem, ha reá gondolok, de azért jól esik ha elmesélhetem valakinek. Őszszel már hét esztendeje lesz, hogy megházasodtam, szép, fiatal asszonyt vittem a házhoz. Úgy éltünk, mint két galamb, békességben, boldogságban, nem volt semmi bajunk, mig be nem szegődtem parádés kocsisnak a földesurunkhoz. Nem volt kedvem szolgálatot vállalni, de a nagyságos ur addig hivaga- tott, hogy igy meg amúgy nagy kovencziót kapok, jó fizetést ad s a két legjobb lovát adja a kezem alá, mert hát ilyen legény kellene neki, a ki tud bánni a jószággal, hogy — isten neki — beszegődtem. Nem vettem észbe, a mit a hé' m mögött sugdosott már mindenki, hogy nem én kellek a földesurnák, hanem az asszony. Mikor én észbe kaptam, már az iskolás gyermek is tudta, hogy a bölcsős gyermekemben úri vér van. Olyan voltam mint a kinek esze ment el, de nem szóltam senkinek, nem volt sem éjjelem, sem nappalom, az asz- szonyra sem tudtam nézni, meg a szopós gyermekemre sem; pálinkába öltem a bánatomat, korcsmajáró lettem. Egy este aztán ittasan botorkáltam haza; hát amint a kiskapun belépek, akkor jön kifelé a házamból a nagyságos ur gazdám. A vér az agyamra futott, mint egy őrült ordítottam rá : — Mit keresett az ur későn este a házamban ? Hozzám jött a gazdám, kijött az asszony is, csittitgattak, csendesítettek, de én belőlem orditott a fájdalom, ellöktem őket magamtól. — No hát ordíts, marha paraszt, az mondta a gazdám s egy keze ügyébe eső karóval nagyot vágott a fejemre. Megtántorodtam, belebotlottam a ház elé támasztott kapanyélbe, felkaptam, nagyot sújtottam vele s azután csak azt tudom, hogy rám mérték a hat esztendőt, mert — azt mondják — megöltem a gazdámat. Pedig hát instáilom csak az volt a baj, hogy a karó meg a kapanyél helyett nem kard volt a kezünkbe, hej, mert akkor rég szabad volnék s én lennék az első gavallér a megyében, igy meg hát mi vagy ? Gyilkos vagyok, uram, közönséges gyilkos. A takarítást is bevégezte már János, letörölte a könnyeit, összeszedte az eldobott finom szivarvégeket, tisztességtudóan meghajolt, alázatos jó napot kívánt, a mint azt már a fegyház szigorú iskolájában tanulta. Nagyságos miklósfalvi és miklósi Miklóssy Géza ur, az állam- fogoly pedig egy újabb havannára gyújtott s ’mgigdölve a piros plüsch díványon, gondolataiban ostobaságnak, hülye intézménynek nevezte az államfogházat. Dénes Sándor Az uj ruha. Irta: Szomaházy István. Tegnap délben a Központi Pályaudvar körül kóborogtam egy kollegámmal. A Munkás- utcza tájékán egy ismerősnek látszó alakot láttunk, aki elmerülve tárgyalt egy hordárral. Kételkedve néztünk feléje s majdnem egyszerre kiáltottunk fel mind a ketten: — Nini, ez Balázs . . . Közelebb mentünk és figyelmesebben megnéztük, — csakugyan Balázs volt. Valaha egy iskolába jártunk vele s akkor tanároknak és tanulóknak csak egy véleményünk volt róla: hogy Balázs mint parlamenti vezér, vagy mint miniszterelnök fogja bevégezni a pályáját. Könnyed, zseniális és ügyes volt, a professorok nem mond- hatak előtte ostobaságot, mert kinevette őket, felső gimnazista korában egyszer politikai czik- ket irt egy elterjedt napilapba. A tehetősebb apák (akiknek együgyű fiai voltak) bánatosan mondogatták, mikor a Balázs csodálatos tehetségét emlegették előttük. — A jó Isten is csak igazságtalan, mintáz emberek. Egynek mindent megad, a másiktól a legkisebbet is megvonja. Balázs azonban nem lett miniszterelnök, egyetemi korszaka alatt kellemetlen viszonyok közé keveredett s egyszer csak elhallgatott róla mindenki. Mikor a többi kollegái már mind a diplomájuk révén keresték a kenyerüket, Balázs még mindig ötven forintért dolgozott egy hires védőügyvéd oldalán. Két vagy három év óta nem láttuk s most megütődve néztünk végig. Balázs szánalmas szi- tuáczióban volt, kopottan, megtépve suttogott a hordárral, czilindere és czipői nagyon rossz napokról beszéltek. Rojtos kézelője kibukkant piszkos kabátjából, -- Balázs egész alakja szinte szemléltetőleg fejezte ki, hogy napok óta nem evett. Közelebb mentünk hozzá és megszólítottuk: — Szervusz öreg, hogy kerülsz ide? . . . A homloka csúcsáig elpirult és hirtelen lesütötte a szemét. — Tegnap érkeztem, dadogta, a ho’mim még künn van a pályaudvaron. Nyilvánvaló hazugság volt ez s mi szánalmasan néztünk végig rajta. Balázs kínosan leharapta az ajakát, látszott, hogy feltétlenül szívesen venné, ha a föld jóságosán megnyílnék alatta... Hívtuk, hogy kisérjen e! bennünket s a Ke- repesi-uton föiültetük egy villamos kocsira. A kocsiban ült egy fiatal asszony, — a szegény Balázs félénken húzódott meg a legbelső sarokba. Olyan kicsire összezsugorodott, mint egy sündisznó s bátortalanul tekintett kifelé a kocsi zuz- marás ablakán, A nemzeti Szinháznál leszálottunk s miután kollégámmal egy egyetértő pillantást váltottunk volna, igy szóltam Balázshoz: — Menjünk be valami kávéházba, ott elbeszélgetünk egy félórácskát! . . . Meglapulva, ügyetlenül baktatott végig Balázs a fényes bronzszinü kávéházon, a melynek nagy, villágos ablakain át betűzött a téli napsu gár. A kassza konyakos poharai szivárványos fényben csillogtak s vakító sugarak szöktek végig a teáskannák ezüstjén. Oly előkellő és szép volt minden itt. — Balázs derengve ült le az egyik asztal mellé s óvatosan húzta be toprongyos czi- pőit, nehogy a vendégek meglássák. A pinezér kissé fitymálva kérdezte tőle:-— Mit parancsol? Balázs szemérmesen súgta, anélkül, hogy a fehér márványasztalról föltekintett volna: — Szíveskedjék egy kávét hozni, egy forró kávét. A szivem elfacsarodott az ügyefogyott ember látára és egyszer a vállára tettem a kezem: — Légy őszinte, te nagy nyomorúságban vagy. Nekünk mindent elbeszélhetsz, hiszen gyerekkori pajtások vagyunk. Balász letette a kanalat, könnyei végigfolytak arczán. — Jó, mondotta, tudjátok hát meg. Öt nap óta nem ettem meleg ételt, tiz nap eiőtt adtam ki a legutolsó krajezáromat. Azt hiszem el kell pusztulnom, egy kutya se néz rám jó szemmel. Nem mehetek emberek közé, nem kérhetek senkitől jóakaratot, hiszen ki áll velem szóba, ha ezzel a külsővel fölkeresem . . . Nem merek a villamosra ülni, mert az emberek elhúzódnak mellőlem. Tisztességes kávéházba le sem ülhetek mert a vendégek lenéznek. Arra nincs erőm, hogy megöljem magam, mert nyomorúságomban még gyáva is vagyok. Mikor Balázs megitta a kávéját, igy szóltam hezzá: — Jöjj velünk, majd csinálunk valamit. Bevittük egy borbélyhoz, aki megnyirta, egy fehérnemüs boltban kemény mellvertü, hófehér galléros ingeket és kézelőket vásároltunk a számára. A belváros egy szabóüzletében pedig huszonkét forintért pompás öltözetet vásároltunk. Az emberek nem is tudják milyen potom árért lehet ruhát szerezni Budapesten. A Balázs sötétkék, huszonkét forintos ruhájának, melyből gyönyörűen vált ki egy világos nyakkendő, a Váci-uton és az Andrássy-uton sem kell magát szégyelnie Valahol egy pár csinos czipőt is vettünk s Balázs egyszerre fényes gavallérá vedlett át a szemeink előtt. Sohasem láttam ilyen csodát: a meggörnyedt bátortalan fiú egyszerre kiegyenesedett, szemei csillogni kezdtek, egy finom hajfürt kaezéron omlott le magas homlokán. Balázs rágyújtott egy szivarra s kényelmesen, rengő lépésekben kisért bennünket végig a belváros elegáns utczáin. — Nagyszerű kilátásaim vannak, — mondta szivarozva — egy politikus gróf régen ígéri, hogy velem Íratja meg a memoárjait. Ez hozna a konyhára pár ezer forintot akkor aztán könnyen beszélek a világgal. Látszott, mint tér vissza szivébe a remény, a bizalom, mint formálódik meg lelkében a jövő színes képe. Egyszerre fürgévé és elméssé lett, szellemes aperszüket mondott az ismerős járókelőkre — szóval Balázs a régi Balázs volt ismét, a kit a miniszterelnöki székre predesztinálta a gyerekkori pajtások. Együtt mentünk ebédelni s Balázs hanyagul szólott a pinezérnek: — Hé, barátom, adja csak idébb a mustárt ... A fiié jól legyen sütve . . . Hozzon egy forró kávét — de gyorsan mozogjanak a lábai . . . Úgy beszélt, mint egy ur, a ki megjelenésének értékével teljesen tisztában van. Har- minezöt forint áru külömböző ruha egysszerre elméssé, vidámmá, sőt okossá tette ezt a szomorú elcsüggedt és szinte ostoba ficzkót. Ebéd után, miközben bölcs óvatossággal vágta le a szivarja végét, igy szólott mosolyogva: — Néha vannak perczeim, a mikor elhagyom magam ... De terringettét, nem kell engem félteni... Jön még egy jó idő, meglássátok, a mikor a lábam alá gyűröm ezt az egész egy ügy ü csőcseléket ... ^
