Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1902-09-23 / 39. szám

Szatmár, 1902. __________________________S Z A,'T M A R - X E M K T 1. ma gondolatainak és érzelmeinek teljes melegségét reáárassza Kossuth Lajos emlékezetére. Szent tisztelettel, s csodás áhítattal mondom ki nevét, azt a nevet, mely nemzetünk történelmében ta­lán a legnagyobb, mert a közszellem — még életé­ben — a nép, — mindnyájunk „édes apjává« ma- gasztositotta. Nincs erőm versenyre szállni a nemzeti közérzület csodás ihletével, a költészet erejével, az ékesszólás hatalmával s a történelemmel, — mint az örök igazságok hirdetőjével, — hogy néhány perez alatt itt föltárjam teljes nagyságát és dicsőségét egy egész századnak, mely vele egy, mely örökemlékében az ő nevét hirdeti, az ő dicsőségét magasztalja, az ő Apotheozisának legigazabb őre. — Csak azt mondom, a mit mindenki tud, csak azt említem fel, a mit min­denki érez, nevét és izenetét. * * , A mit mindenki tud. — Egy egész század fé­nyes glóriájában látom őt e perezben, mint elevenitő lelket, mint vezérlő szellemest, neve tüzbetükkel vi­lágit be a múltba s lángol a jövőbe, mert ez az ele­venitő lélek egy óriás szellemi erőben, erkölcsi tisz­taságban, önfeláldozó honszeretetben, maga a tökéle­tes ember, kiben az eszménv és valóság egyesülve voltak, éltek és hatottak, neve pedig egy egész tör­vénykönyv, melybe a magyar nemzeti állam legszen­tebb jogai, legsarkalatosabb alapföltételei vannak be­írva. A polgári és vallási jogegyenlőség, a közös te­herviselés, szabadsajtó, a földbirtok félszabaditása, az emberi és polgári jogok egyenlő kiterjesztése, a job­bágyság megszüntetése e könyv felséges tartalma, nél­külük elveszünk gyáván, örökre, velők a magyar nép millióiból magyar nemzet lett, mely vérrel irta be jussát a világtörténetbe. Ez a név egykor egymagában fel tudta, fel merte szabadítani mind ama szunyadó erőket, melyeknek diadalmas előretörése nélkül nincs, nem lehet újjá­születés egv nemzet életében sem. Mint a villám, mint az ég dübörgő robaja, úgy tört ki szavára a nemzetben rejlő minden hatalom, megmutatni a világnak, hogy a nemzeti öntudat, a nemzeti szellem csodákat mivelhet maroknyi néppel is, hogy a megsértett nemzeti jog boszuorkánja poly- vaként szórja szét a zsarnokság fizetett zsoldosait s a szabadság pallosával veri ki a sátánokat a népsza­badság paradicsomából. És megszületik az önfelál­dozó honszeretetnek az a fenséges költeménye, mely­nek nincs párja világon a hősiességnek és martyr- ságnak az a hosszú sorozata, mely győzött akkor is, mikor kiüték a kardot kezéből, mikor rothasztó börtön fenekén senyvedt s mikor hóhérok keze szoritá össze testének-lelkének minden ütőerét. Ez a név egy uj korszak ezeréves történelmünk­ben. Előtte szétnyílik a történelem minden lapja s szent ihlettel hirdeti a második honfoglalásnak eposzi korszakát, előtte kitárul az érezni és lelkesedni tudó szív, s mesés legendákban, dalban s ékesszólásban hirdeti a szabaditó nagyságát, dicsőségét s megváltó munkáját, miként a költő mondatja vele: „Ébresztő szómtól most is zug a lég, Hiába láncz, s bitók ijesztő fája! Belém lehelt az Isten! Én valék Az Úristen választott harsonája!“ Ez a név egymagában egy fenséges tragédia. If­jan merész férfiként hős, ki egymaga szembeszáll szá­zadok átkos rendszerével s bukása a tragikai fenség örök példányképe, az eszme megdicsőülése, Aggkora a számkivetés minden keservének néma tűrése, a köl­tőnek az a magányos fenyője, mely a hófedte — hi­deg — magasban ‘sóvárogva álmodozik a pálmáról imádott hazája szabadságáról. „Van valami az emberben — mondja egy hires tudós — a mi magasabb és becsesebb az életnél: a lélek igazsága és becsülete, s ha a kettő összeütkö­zésbe jő, az igaz ember habozás nélkül az elsőt ál­dozza fel.“ így történt vele is. Többször megkísérteni az eget embernek — ha még oly tökéletes is — nem lehet. Neki pedig az elsőből egy betűt sem volt sza­bad engednie, egy leheletet sem visszavonnia. Annak állania kellett, mert az nem egy szándék nem is egy tett, hanem egy nagy élet tartalma, melyet megcson­kítani, vagy épen meghazudtolni nem szabad. Csakis igy adhatott nemzetének életczélt, a függetlenség és szabadság utáni vágyakozást és törekvést s csakis igy tehette e vágyakozást és törekvést valóságos nem­zeti szenvedélyé. És csak igy lehetett neve még éle­tében egy fogalommá, egy eszmévé, örök gondolatává nemzetének, melyen jövő nagysága, s világtörténelmi szereplése alapul „A lángész harcza kelt a századdal, — a szá­zad győzött“ de ő, ki erkölcsi tisztasággal, lángoló honszeretettel, jövőre építő tiszta hittel, s az igazság győzelmébe vetett törhetlen reménynyel vitte nemze­tét az isteni próbára, túlélte a kor hitvány győzelmét, s jutalma lön akkora szeretet, olyan hála és tisztelet, a minővel ember sehol a világon nem dicsekedhetett soha. Egykor ő borult le a nemzet nagysága előtt, ma ez a nemzet borul le előtte s emlékét áldólag ün­nepli. — Egykor czipruságot küldött a távol idegen­ből egyik nagy halottunk koporsójára: ma ez a czip- ruság kizöldült s a népszabadság terepélyes élőfájává lön. Maga mondá: „Ha majd eltemetnek, akkor föl­támadok síromból s a Kossuth név nagyobb hatalom lesz, mint valaha!“ És ime, jóslata bevált. Eltemet­tük, — feltámadott, s ha majd nemzete sorsra dűlőre jut, dicső nevével újra síkra száll a szabadság, testvé­riség és egyenlőség nevében a bhaza függetlenségéért. — És akkor megmozdul minden hant, föltámadnak a népszabadság leendái. áldott vezérei, föltámad mind — minden s a szivekben újra lelkes viszhangra tálál az „édes apa“ izenete: „Mindnyájunknak el kell menni I“ Addig pedig élj és munkálj „édes apánk“ gyermekeid hü magyar néped szivében! Izend meg neki, hogy ott a túlvilágban, az örökkévalóságban is híven őrködöl he’".zetei erényeink és erkölcseink fölött, izend meg, hogy boldogságunk, jövő életünk alapja s legfőbb fel­tétele az leend, hogy adjunk midnyájan a haza oltárára becsületes munkát, nemzeti lelkesedést, önzetlen faj és honszeretetet s dobjunk félre onnan minden párt­viszályt, felekezeti és nemzetiségi gyülölséget mert ez fáj neked, mert ez sírodban sem hagyna csendesen pihenni. Izend meg, hogy a magyar nemzetet csak az egységes tiszta nemzeti érzés, alkut nem ismerő ha- zafiság tarthatja fenn, csak az teheti erőssé vészszel és viharral szemben. Most pedig leborulva kérjük a mindenség urát, Istenünket, hogy áldja, áldja, háromszorosan áldja meg őt hamvaiban, hogy tegye oly boldoggá imádott hazánkat, mint a minővé ő óhajtotta tenni; és.- „Mert még neked virulnod Kell oh hon, Ragyogva hiben, büszkén Szabadon!“ egy szivvel és lélekkel kérjük a magyarok istenét, hogy: . „Éljen a haza ! Éljen a nemzet! ■* —* A piaczi sikerült népünnepély után szét­oszlott a közönség, hogy még este, az iparos olvasókörben adjon találkozót egymásnak, a hol lélekemelő hazafias ünnepély folyt le. Az ünnepség magvát Biky Károly szép beszéde képezte, a melyet a következőkben adunk. Tisztelt társaság! Szívesen engediem a fölhívásnak, hogy e nemzeti ünnep estéjén egy rövid fölolvasást tartsak e köz­művelődési egyesület termében Kossuth Lajosról, a magyai nemzet nagy történelmi alakjáról. A inai napon már hallottak méltatni Kossuth Lajos nagy hazafiui érdemeit lelkes szónokok ajkairól, hngedjék meg nekem, ha egy más oldalról mutatom be önök előtt Kossuth Lajost, ha mint a legnagyobb magyar íróról és szónokról fogok itt megemlékezni. Úgy hiszem, hogy e teremben, mint a közművelődés csarnokában, a legméltóbban emlékezhetünk meg a magyar hírlapirodalom megalkotójáról s hazánk leg­első szónokáról. Kérem nehány perezre a t. társaság b. figyelmét! Kossuth Lajost én a magyar irók fejedelmének tartom. Soha senki nem kezelte még a zengzetes ma­gyar nyelvet úgy, mint Kossuth Lajos. Parlamenti nagy beszédei, Angliában és Amerikában tartott gyönyörű szónoklatai, emigráczionális Iratai, vagy a hazába egye­sekhez és testületekhez intézett epistolái, mindmegannyi gyöngyei és remekei a magyar irodalomnak. Maga az angol irodalom példányokul tartja a Kossuth Angliá­ban tartott beszédeit, szónoklatait. Határtalan volt az a lelkesedés, mely a hidegvérű britt népet s az ideáliz­musra oly nehezen hajló amerikait elfogta a Kossuth lángoló szónoklatára. Itthon is a „nagyidőkben“ úgy játszott Kossuth a szivek húrjain, mint a művész az ő hangszerén, lelkesítette, lángra gyújtotta a hevülö szi­veket, meggyőzte a hideg elméket s magával ragadta lelkesült hallgatóit. A Kossuth nagyságának alapvetője Kétségkívül az iró toll volt. A XIX. század első fele nagyon ter­mékeny volt kiváló férfiakban. Legnagyobb embereink ekkor születtek és működtek. Széchenyi, Deék, Kossuth, Petőfi, Tompa, Arany, Jókai, Vörösmarty, Kölcsey s annyi más jeles nagy emberünk mind e kornak szü­löttei. És annyi nagy között Isten különös kedvező kegyelméből Kossuth óriássá kiemelkedett. Kossuth Isten kegyelméből lett nagy emberré. Születésével hozta a világra természeti nagy adományait, a fényes elmét, a nagy szivet, a szép, megnyerő kül­sőt, a csengő hangot, egyéniségének elbűvölő varázsát, melyek együtteéve már a természettől nagygyá formál­ták s tündöklő pályára hívták Kossuthot. És Ő e nagy adományokat egész erejéből értékesítette. Nem szüle­tett fejedelmi, vagy főúri palotában, tehát lépcsőnkint kellett haladnia fölfelé s hogy haladhasson, hogy ma­gának tért nyithasson, arra egyedüli eszköze, fegyvere az iió toll volt. Akkor még az iró tollat kevésre becsülték a köz­életben. Volt tudományos irodalmunk, volt költésze­tünk, de nem zsurnalisztikánk, nem volt hírlapirodal­munk. A nemes Karok és Rendek diétái munkásságá­ról az ország mit sem tudott, csak itt-ott sejtett, vagy hallott valamit. Kossuthot szerencse-csillaga a pozsonyi diétára vezette s itt nyílt alkalma először tollával is­mertté tenni magát az Országgyűlési Tudósításokban, miket a vármegyék vetekedve rendeltek meg. Ezt kö­vette az országgyűlés berekesztése u'án a Törvény- hatósági Tudósítások czimü hetenkint kétszer megjelenő időszaki lap, melyet a kormány betiltott s melyért Kossuthot elfogatta és börtönbe záratta. Majd a bör­tönből kiszabadulva, szerkesztette a Pesti Hírlapot, mely­ben reform törekvéseit kifejtette, követelvén az összes baj gyógyszeréül a nép-képviseleti rendszert. Maga Széchenyi szállt síkra Kossuth reformjai ellen, c czél- ból irta a Kelet népét. Azonban már ekkor az ország népe Kossuth mellett nyilatkozott s a konzervatív tá­bor elenyésző kisebbségben maradt a reform hi vei elle­nében. Kossuth tehát egy iró tollal kezdte meg fényes pályáját, mint hirlapszerkesztő, mint a mai értelemben vett zsurnalisztika megalapítója. És nem is tette le többé ezt a tollat haláláig! Ézzel kereste meg utolsó éveiben a mindennapi kenyeret magának. Késő agg- ságában reszkető kezekkel, elgyöngült szemekkel kettős szemüvegen keresztül irta örökbecsű Iratait és számos epistoláit, melyeknek olvasása közben szemünk köny- nyel, szivünk keserű bánattal telik meg amiatt, hogy a nemzet első eapszámosának nemhogy hazája, de kenyere — hozzá méltó kenyere sem volt. Magát tisztelte meg Szeptember 28. a nemzet, midőn Jókai jubiláris összes műveiért 100.000 forint nemzeti ajándékot adott a költőnek. De hol volt ez a nemzet akkor, midőn a Kossuth Iratait kellett volna megvenni, megjutalmazni ? . . .. Vagy igenl.... Hiszen eléggé megjutalmazta akkor, midőn a haza pol­gárai sorából kitöröltél.. . Kossüth nem volt akadémiai tag, sem más iro­dalmi társaság be nem választotta, de azért a magyar irodalom fejedelme volt, mert úgy még senki sem tu­dott írni magyarul. Kossuthban, mint Íróban hihetetlen mennyiségű tudás nyilatkozik. Először is alapos nyelvész volt, már börtönében megtanulta az európai nyelveket, oly vá­lasztékos nyelven és kiejtéssel szónokolt Bécsben, Ang­liában, Amerikában, minden népnek saját nyelvén, mintha közöttük született volna. Történész volt a szó tudományos értelmében, hiszen nemcsak irta, de száza­dokra kihatólag csinálta is a történetet, emigráczioná­lis Iratai örökbecsű forrás-munkák a történetírók szá­mára. Természet-hidós volt, magából a természetből ismerte a természetet. Bölcsész, politikus, jogász volt és mindenekben szaktudós és nem dilettáns. Ennyi tudással, átszűrte az élet nehéz próbáin s hosszú tapasztalatain, úgy gondolnók, hogy könnyű Írónak lenni. Pediia az irói tehetség megint egy kü­lönös természeti adomány s azt úgy megszerezni nem lehet. Poéta nascitur, az iró születik. Van elég szak­tudós, ki egy tunomány ágban világhírű névre tesz szert, de nem tud Írni s ha ir, alig van aki megérti. Leírni azt a mit tudunk, elgondolunk, vagy mások­kal közölni akarunk, leírni uyy, hogy megértsen ben­nünket mindenzi, aki a betűt ismeri, — leírni úgy, hogyabban az olvasó lelki gyönyörűséget találjon: bi­zony igy kevesen tudnak Írni. Senkire sem találóbb ama közmondás mint Kossuthra : le styl ce 1’ hőmmé! Kossuth stylja magán hordja egyéniségének varázsát. Stylja egyszerű, de be van vonva valami kedves zo- mánczczal, elömlik rajta valami kellemes báj, melyet sovárogva élvez a lélek s melylyel alig tud betelni. Idézek itt nehény sort Kossuth ama leveléből, mit 1867 május 22-ikén, tehát a kiegyezés idején in­tézett Deák Éerenczhez, „Nekem úgymond a hontalan bujdosás jutott osztályrészemül, neked a nemzet tiszteletétől s a té­nyező elemek többségének bizalmától könnyezett ve- zéri szdrep. De jutottak e vezéri szereppel osztályré­szedül nagy kötelességek és roppant felelősség. Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk irá­nya különbözik, csaknem — mondhatnám — ellenke­zik ... Azonban hazafi vagyokl nemzetem sorsa szi­vemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kisértem folyvást polgári működése­det, reményei néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig, de nem szólottám. Most szólok hozzád és nyíltan szólok. Magad mondád, és pedig helyesen mondád, hogy a jogot, melyet az erőszak elveszett, vissza lehet sze­rezni, veszve csak az van, miről a nemzett maga le­mondott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfelál­dozás sikamlós terére jutottál. . . . Én a kiegyezésben, a nemzet halálát látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat, nem a végett, hogy vitatkoztam, hanem hogy Isten, a Haza és az utókor nevében felszólítsalak: nézz körül ma- gasb államférfiu tekintettel s fontold meg azon ma­radandó következtetéseket, melyek felé vezeted a Ha­zát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporolttak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perezét, de a változhatlan múltat s a kö­zelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehetsz mesgye! Megőszültem a tapasztalatokban, a szenve­dések iskolájában, az éven súlya, a bu és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontos- kodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, semmi kívánni valóm sem a nemzettől, sem az élettől. De lelkemben fiatal eréíy- lyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt...“ stb. Történelmi érdekkel bir azon gyönyörű levél, melylyel Kossuth a Deák Ferencz halálát elsiratta, egyszersmind jellemzi a viszonyt e két nagy férfi között. „Kevéssel azután, hogy Deák halálának hírét vettem, egész váratlanul betoppant hozzám elsőszülöt­tem. E szavakkal fogadám: meghalt keresztapád, ki annyit ringatott karjain! Mert neki Deák keresztapja volt s hogy a ka­pocs köztünk még bensőbb legyen, a Deák kereszt­nevét adtam neki, nem a magamét. Némán borultunk egymás nyakába, és szemeink könnybe lábadtak. Pedig!... minden hajdani barátaim között épen Deák volt az, mindenek között épen ő, ki mióta szám- üzöttek vagyunk, irántam, vagy az enyimek iránt (kik­kel pedig vérrokonságban is volt) a legkissebb érdek­lődésnek, a legparányibb részvétnek tudtomra soha jelét nem adta! Kisded gyermekeim tömlöcsben sin- lődtek, volt aki bezáratta magát velők, hogy ápolhassa. Idegenek, politikai elleneim a legszivélyesebb részvét­ben versenyeztek irányunkban, Deák csak azt sem kérdezte soha, élnek-e?... Számkivetésbe vándorol­tak. A nép, az ismeretlenek ezrei könnyekkel, áldás­sal kisérték hajójukat. Deáknak nem volt számukra a hontalan élet hosszú útjára egy „Isten veletek“ ize­nete! Két családi gyász súlya nehezedett reám idegen földön. Majd összeroskadtam a teher alatt. Részvét hangzott felém öt világrészből idegenektől. Deáknak nem volt számomra egy részvét szava. Pedig ő a leg­bensőbb barátom egykor, ismerte lelkemet, mint job­ban senki, meghitt tanúja családi életem hazafias bol­dogságának, tudta, hogy egyetlen részvétszava mi bal- zsam-ir lett volna szivem még most is vérző sebére. De a hazának számiizöttje az ő szivéből is szám­űzve volt.“ Idéznem kellene többet, sokat a Kossuth jellem­

Next

/
Oldalképek
Tartalom