Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-19 / 47. szám

1

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

A „SZATMA R-N EMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET" HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Megjeleni^ minden kedden.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

Egész évte 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 20 fillér.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron. a kiadóhivatalban fizetendők.

HIRDETÉSEK:

készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Kéziratok nem adatnak vissza.

Teleíon-szám 80. •<A városok bajai.

Ma, midőn az egyes emberek telve vannak panaszszaJ, mindenkit nyom valamelyes teher, a külömbség csak annyi, hogy az egyiket jobban mint a másikai, ne gondoljuk, hogy a városok valami pompás viszonyok között, el- dorádói éietet élnek.

Minden magyar város panaszkodik. Anyagi zavarokkal küzdenek mindenütt. A székesfőváros nyakig úszik az adósságban és azok, akik a főváros ügyéivel foglalkoznak, azt hangoztatják, hogy az államnak kötelessége a fővárost kisegíteni a bajból. Utalnak arra, hogy Németország is nagy anyagi áldozatok árán mentette meg egykoron Berlint a bukástól. — Más városok 80—100 százalékos pótadóval zaklatják a lakosságot, holott fogyasztási pótlékaik és vámjaik jövedelme már is tulcsigázott.

E szomorú viszonyok között mindenütt a hatóságokat okozzák a bajok miatt és közigazgatási egyszerűsítésekkel, a személyi kiadások elpusztításával, formák változtatásával igyekeznek a helyzetet javítani.

Valljuk meg az igazat: Így van ez nálunk is. A közgyűlésnek legalább fele, meg van győződve arról," hogyha egypár Írnokot elkül- dene a város, jobban boldogulnánk.

Egyetlen város sincs ebben az országban, mely ir.a tisztán városi javadalmakból tudná fenntartani háztartását, holott voltaképen az volna helyes dolog, hogy a város ne földbirtokok jövedelméből, hanem városi javadalmakból fedezze minden szükségletét.

Nem lehet kitérni azon, már banálissá vált igazság elől, hogy a városi lakosság igényei, a fejlesztési szükségletek, mindenütt rohamosan fokozódtak s a fejlődés nem tudott lépést tartani ezen igényekkel. A fejlődés kisebb volt, semhogy meg tudná téríteni az előidézésére szükségessé vált költségeket.

Éhez járul, hogy az állam olyan feladatokat hárit a városok terhére, melyek voltaképen állami feladatok volnának és olyan javakat sajátít ki a várostól a maga részére, melyek eredetileg a városokat illették meg.

A hatóságokat szokás okozni ezen állapotok miatt. Tényleg a hatóság kötelessége volna mindenütt arról gondoskodni, hogy ne nyújtózkodjunk tovább, mint ameddig a takaró ér és hogy a mikor nyújtózkodunk, ugyanakkor a takaró is hosszabbodjék. Vagyis a városi vagyon jövedelmének fokozására a hatóságok kötelessége gondolni.

Mégis nemcsak itt, de más városokban is rémülettel gondolnak arra, hogy a régi idő óta ismert és használatban lévő vagyonkezelési rendet megváltoztassuk. Ha valamelyik hatóság elég bátor valamely városi vagyonnak házi kezelését, vagy valamely földbirtoknak a magán- gazdálkodás elvei szerint való értékesítését javaslatba hozni, avagy bátor egy jövedelemre szánt vállalkozás vagy intézmény létesítése mellett agitálni, a legnagyobb indolenciával találkozik.

Tagadhatatlan, hogy nem szívesen gondol a közönség arra, hogy a hatóság házilag kezeljen olyan intézményeket, melyek jövedelmezők. Lehet, hogy néhol oka van rá, de legtöbbször csak véli, hogy van rá oka.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy á hatóságok működési köre meg van bénítva és a hatóságok tagjai kötelességeik teljesítését már kimeritettnek látják akkor, ha a megszokott csapásokon haladva, kiléníázott intézkedéseiket megteszik.

itt tartjuk nagyon helyér, valónak felemlíteni, hogy a mi városi régi gazdálkodási rendszerünkbe változtatásokat kell behozni, mely annyival is inkább megtehető, mert az egyes szakokhoz, pl. az erdészethez, vagy közgazdasághoz, a nem régiben uj hivatalnokok választattak.

Ha van jogosultsága annak, hogy a hatósági működést kérlelhetetlenül megbíráljuk, nem kisebb jelentőségű az sem, hogy az igazi közéleti érdemet felismerjük és azt megfelelő módon érdemesítsük is elismerésre.

Fájdalom, a hatósági működés kritikájában az egész ország a lepocskolások rendszerét ismeri csupán és se Istent, se embert nem ismerve, végigvesszőzi a legrosszabbakkal együtt a legjobbakat is — vagy odasettenkedik a másik szélsőséghez, ahol senkivel, semmivel semmit sem törődnek és megelégesznek azzal, ha apró gyengeségeik, hiúságuk, avagy éppen pillanatnyi érdekeik, a hatósági működésben kielégítésre találnak.

Ezzel a kritikával, ezzel az ellenőrzéssel erős gerinczü tisztikart nevelni sehol sem lehetett.

Ellenben: erős, önérzetes és imponáló tisztikart nevelünk, ha érdemeiket, hibáik közepeit elismerjük és őket, a nehéz viszonyok közepeit, nemes törekvésű munkára buzdítjuk.

Csak nagyon kivételesen és ritkán történik ma, hogy ideális törekvésekért valaki küzdelmet folytasson. A kor, melyben élünk, nagyon is materiális és ebbői az következik: ha ennek d. ez ára is vannak a város kormányzásában olyan tisztviselők, akik e szomorú viszonyok között is ideális törekvésekért küzdenek, mint ahogy nagyon tudjuk, hogy vannak, azokat elkedvetleníteni, azoknak működését szándékosan megakadályozni nem szabad, az elismerésnek, a bizalomnak minden tényezőivel támogatni kell őket munkájukban, hogy fáradtságuknak sikeieit megtalálják — mert ha minden lépésüknél bizalmatlansággal találkoznak — ne csodálkozzék senki azon, hogy ők is elkedvetlenednek és a városok közgazdasági képe elszomorítóvá leszen.

T Á R C Z A.

A csúnya nőkről.

Volt egyszer, túl a tengeren, kopár hegyek között, sebes folyók mentén egy gazdag, hatalmas király, annak egy csinos, fiatal leánya. A haja kibontva olyan volt, mint egy arany sátor, a termete délczeg, járása mint egy istennőé és arcza — nos az arcza — nagyon rut volt.

Szegényke sirt, ritt, valahányszor a tükörbe riézett.

Istenem, miért is nem teremtetted szépnek őt; mit ér a kincs, a rang, a pompa; utolsó szolgáló leánya szebb, mint ő s nincs királyi hatalom, mely segíthetne rajta.

Jötttek a javas asszonyok és csodás szereket ajánlottak, a melyektől finom lesz az arcz, mint a fátyol, fehér, mint a patyolat és rózsás, mint a hajnal. Forrás vizében, boszorkáuy-koty valókban fürösztette arczát, csak nem lehetett segíteni rajta.

Egyszer jött egy királyfi messze földről. Daliás, nemes ifjú. Meglátta a király leányát, ránézett két nagy delejes szemével, az a másik szempár visszaverte az izzó sugarakat, babonaság volt, va;y mi, de a királyfi letérdelt, csókolta a királykisasszony kezeit, ruhája szélét, a földet, melyet lépése érintett s boldogan suttogta:

— Nincs szebb nálad a föld kerekén.

*

Erről a meséiől jutott eszembe az, a miről most szólani akarok.

Kiről is zenghetne a dal édesebben, mint a teremtés gyöngyéről, a nőről, a kit az Isten jókedvében teremtett a férfiak gyönyörűségére és veszedelmére és a ki — mint azt Szász Károlylyal jól tudjuk — angyal és ördög egyaránt lehet.

Nincs csillag az égen, melynek fénye vetekedhetnék a női szemek varázsos, bűbájos sugaraival.

Nincs rózsa a mindenség nagy kertjében, mely megállhatná helyét a női arcz viruló, üde színe mellett! Az éj elbuvik a sötét fürtök elől; nagyobbat mondok: még a hó is elolvad szégyenében a tejfehér kezecskék láttára . . .

Mérget mernék rá venni, hogy mig irópaptrt és tollat gyártanak e széles világon: addig az asszonynépnél hálásabb témát még Amerikában sem találnak ki.

A türelmes tudósok már ki is számították, hogy a lányokról és menyecskékről eddig annyi papirost Írtak tele, a mennyiből falai lehetne vonni a világ körül; a tinta pedig, a mivel eddig a női bájokat lefesteni próbálták, egy egész város uszodájának, vagy vízvezetékének elegendő volna, persze nem a maga legsötétebb feketeségében.

Arról azonban ma reggelig hallgat a statisztika, hogy vájjon mennyit Írtak eddigelé a — no, már csak kimondom, ha nehezen is — a csúnya nőkről.

Engedelmet kérek önöktől, bájos és elnéző hölgyeim, hogy e rut szót leírni és kimondani merészeltem, az önök viruló orczái, ragyogó szemei és mosolygó ajkai láttára. Végre is, a nem létezőkről is szabad beszélni és én tovább megyek: vannak csúnya nők.

Miért ne szóljunk egyszer a kisebbségről is, ha a szépekkel, a nagy többséggel már annyit foglalkoztunk!

Létezik tehát csúnya nő ? — teszik föl a kérdést és én meg adom rá a feleletet: — Igen.

Mázsányi kő szakadt le a lelkemről, hogy ezt a nehéz négy betűt kimondtam, mert úgy érzem, hogy habár senki sem érthet magára ez elnevezés alatt, a távolból mégis száll felém egy hang, melyből elkeseredés és szemrehányás szól s a mely fájó keserűséggel kérdezi:

— Hát nem elég, hogy az Isten nem áldott meg minket is olyan bolonditó szépséggel, mint társnőinket, j még külön is toglalkoznak velünk ?

Igen, szándékosan választottam ezt a nehéz és jól tudom, hálátlan témát. Mert sokkal, de sokkal könnyebb és bizonyára százszor kellemesebb lenne dicshymnuso- kat zengeni a hollófekete, vagy aranyszőke hajról, a sugár termetről, a dallamos járásról, mint arról Írni, hogy akadnak a világ szépei mellett kevésbbé szépek is.

De Istenem, hát lehetünk-e mindnyájan egyformákl Hisz nem állhattunk valamennyien az első sorban, mikor a földi jókat osztogatták ?

Igaz az is, hogy a nőknél a szépség hiánya feltűnőbb és hiányosabb, mint a férfiaknál. Ez természetes épen azért, mert a nők között óriási arányt képeznek a szépek és csak elenyésző kicsiny számban vannak, a kik ezzel nem dicsekedhetnek; mig a férfiaknál — mint a példa mutatja — épen ellenkezőleg áll a dolog.

De persze, mi, mint a teremtés állítólagos urai, erre azt szoktuk mondani, hogy a „férfi, ha egy fokkal szebb az ördögnél, már szép“, vagyis a magunk szemében a szálkát nem látjuk meg.

De a nő, az legyen szép, ez az első feltétel I így szoktuk mondani és elfelejtkezünk arról, hogy mikor az ördögre hivatkozunk, nem jót tettünk, mert tudvalevőleg az ördögben kell lenni valami hóditó, csábos erőnek, hisz azért ördög és ha ennél egy fokkal több van bennünk, csak akkor lehetünk sorsunkkal némileg kibékülve.

De hagyjuk az ördögöt és ne fessük a falra.

Mit látunk a csúnya nőknél.

Hogy bizonyos tekintetben gyakran — nem mondom, mindig — kitűnnek s ezzel mintegy ellensúlyozzák egyéb fogyatkozásukat.

A világért sem akarom ez által a szépeket kisebbíteni, de igen gyakran tapasztalható, hogy kevésbbé szépek szellemileg, vagy legalább bizonyos irányban jobban ki vannak fejlődve, a mit különben könnyen megmagyarázhatunk.

Ha valaki érzi és tudja, hogy nem olyan szép,

P