Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-01 / 40. szám
Szál. már. 1901. SZATMAR-NÉMET1. Október 1. két, és oly könnyen eltántorítanak bennünket az igazság mellől. Bizony nagyon nehéz dolog az igazság mellett hűségesen és következetesen kitartani egy egész életen keresztül. Hát még a kinek élethivatása az, hogy az igazságot keresse, az igaz ügyet világosságra hozza és védelmezze, milv nehéz feladatra vállalkozik 1 Hiszen az ő szivében is föltámad a rokon- és ellenszenv, neki is vannak hangulatai, kedélyváltozásai, melyek ellenállhatatlan befolyást gyakorolnak lelki állapotára. Aztán az a sok álság. tettetés, képmutatás, hazugság, melyek közül neki kell keresni az igazságot, a nagyok kegye, a képmutatók hízelgései, a sátán kisértései mind körülveszik, hogy megejtsék igazságszerzését. Ezekkel megküzdeni, ezek közöl az igazságot kikeresni, világossága hozni és győzedelemre juttatni. Oh mily nemes, de nehéz feladat ! Éhez mélyreható emberisméret, lélektani búvárkodás, fegyelmezett gondolkodás, mélyen érző szív szükségesek a szakismerethez, hogy az emberek czelekedetét helyesen megítélhessük. És mindenek felett szükséges ehez a mé.y vallásos érzés, mely az erkölezi törvényt, az erkölcsi igazságokat mélyen fölfogja és cselekedeteiben megvalósítsa. Aki az igazságot keresi, annak éreznie kell, hogy a földi igazság forrása a mennyei igaság. Az emberi törvények változnak, módosulnak az idők és viszonyokhoz képest, de az erkölcsi igazság örök étvényü. Az ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak j monda Jézus. Az igazság forrását magában hordta boldogult halottunk, azon mély vallásosságban, mely egész életfolyamát annyira jellemcite. Ebből a forrásból merhette a lelki erőt, hogy megálljon tántorhhatlanul az igazság mellett. Az a mély vallásosság tette tiszta tükörré lelkiismeretét ez adta meg jellemének kivá lóbb vonásait az önzetlenséget, a kötelesség érzetet, a kitartás tevékenységet, közhasznúságot, mélylyel minden szép és nemes eszmék intézmények körül forgolódott. Ez vezette mint honfit, mint polgárt a meggyőződés, következetesség útjára, az adott súlyt szavainak a tanácskozás termében, mert mindenki tudja, hogy a mit ő mond, az tiszta minden földi érdektől. Ez a mély vallásos érzés vezette őt be az egyház és iskola őrállói közzé, midőn ifjú korától kezdve ott forgolódott egyháza, egyházmegyéje, egyházkerülete tanácskozási termeiben kivívta magának minden jók becsülését és tiszteidét, ez kötötte őt erős kötelékkel hosszú évtizedeken át az iskolához imlynek vezető, vezérlő szelleme volt. És nem állíthatott volna as iskola, tisztább jellemet példány képül az ifjúság elé, mint a boldogultál, kinek nemes, nagy aránya jellemképe kimagaslott az újabb nemzedék fölött. És ime, igy egyesítette magában a mi boldogult halottunk az emberi igazságot a krisztusi igazsággal. Ezért volt nagy közöttünk, ezért volt példánykép előttünk, kire elmondhatjuk: bizony ez ember igaz volt. Fájdalom, hogy már csak volt és nincs többé! Nincs többé köztünk testi alakja, de itt maradt nagy emléke. A ki úgy élt, mint ő, az nem hal meg, sőt szelleme termékenyítő erő lesz a késő maradék lelkében is- És csakis ebben találhatunk vigasztalást nagyjaink elvesztése fölött, ez emel föl bennünket a mély gyászból s ád megnyugvást keservünkben. Sz. h. Gy. ez a népes nagy sokaság eléggé mu tatja, hogy a boldogult az egész városnak halottja. Nincs oly rétege lakosságunknak, nincs oly intézete, egyesülete, mely ki ne venné a maga részét a közös fájdalomból, melylyel a boldogultál sírjába kisérjük. Nem oszthatjuk részekre a közös gyászt, egész társadalmunk, egy egész nagy vidék részvéte, gyásza kiséri sírjába nagy halottunkat, mondván sírja fölött: az igaznak legyen emlékezete áldott! Szeretett családja az elhunytnak! Gyászos részvéttel jelentünk meg mindnyájan ama koporsó mellett. De micsoda a mi gyászunk a tietekhez képest, kik az elhunytban hű élettársat és jó atyát sirattok. A ti szivetekre nehezül a gyász legnagyobb súlya, kik méltán sóhajtjátok: elesett e mi fejünknek korónájal Mit szól junk nektek a koporsó fölött? emberi vigasztalás az igaz bánatnak csak terhére vagyon. Nem is érintem hit emberi vigasztalás szavával a ti fájó sziveteket, hanem az Istent kérem, hogy adjon erőt nektek a nehéz bánat elhordozására. Isten az, ki megsebesít és meg is gyógyít, megaláz és fölmagasztal bennünket. Isten a csapásokat is javunkra fordítja, ő nem szive szerint ver és nem haraggal ostoroz bennünket. Bízzatok Istenben, ne féljetek, veletek lesz az Ur, ki nem hagyja le a benne bízókat. Az elhunytnak mély vallásossága, mint szellemi örökség, mint talizmán óvjon, vezéreljen titeket, Isten áldása legyen rajtatok! Szeretett rokonok, kartársak 1 tisztelői a megboldogultnak! kicsinyei és nagyjai e mi városunknak! Fogadjátok általam a távozónak áldó búcsúszavait. Feledni — tudom — nem fogjátok ót, ne is feledjétek. A halál után a jó emlékezet sokáig fennmarad. Ezt az emléket tartsátok kegyeletben, ápoljátok szivetekben. Legyen áldott az igaznak emlékezete közöttünk! És most idvezült lélek! elkísérjük földi rés .eidet a temető kertbei átadjuk az anyaföldnek ama sóhajtással: aludj, pihenj csöndesen, háboritlanul Nemesebb részed, a lélek nyerje meg a igazak jutalmát Isten előtt, az egekben. Amen. Ezután megindult a gyászmenet a temető felé. Egész utczavonalat, ki a sirkertig, megtöltötte a közönség, úgy hogy egy negyedrésze sem fért be a temetőbe. Itt az ev. ref. főgimnázium nevében Borsos Benő igazgató beszélt: Mielőtt utolsó nagy utadra térnél, maradj még köztünk csak egy pillanatra, hogy végső búcsu-szót rebegjen ajkam azok nevében, kiknek életedben megtestesült ideálja voltál; kiknek tapasztalatban gazdag bölcs tanácsadójuk, a nemes munkában mindig elöljáró gondos vezetőjük lenni soha meg nem szűntél. Fájó lélekkel, néma fájdalommal áll körül az igazgatótanács, mélyen gyászolva azt az elnököt, kinek helyét méltón betölteni, csodás erényü élet van hivatva; itt sirja könyét a tanári kar, tanácsadója és bölcs vezetője, az első munkás és a nemes munka meg- becsülője setét sirja mellett; kesergő szívvel áll az ifjúság is, nem látja már jóságos arezodat a nagy szeretet meleg sugarával, . melyben Tenálad mindig része volt. Egy nyitott könyv volt^drága életed, melyben az ifjú, férfi és az agg mind feltalálta, a mi szép s nemes: ki e könyv szerint éli életét, az boldog és mindig elégedett. Bár az enyészet sirba dönte, még se rabolhatott el tőlünk, mert a szellem halál hatalmán messzi túl esik. Lehullt a meteor, de útját megjelölte; nagy lángvonalban fénylenek erényeid, setétségnek felettük nincs hatalma, átvilágolnak az enyészeten. E lángvonal, oh ez a szent örökség irányítja majd minden lépteinket, hogy szellemedben folytassuk tovább azt, mit féltő gonddal nagyra építettél. így élsz közöttünk örökkön örökké s a nemzedékek majd elmondják egymásnak, hogy „Farkas Antal jó édesapánknak“ d.'ága emléke legyen mindig áldott. Isten Veled! Az ügyvédi kamara nevében Dr. Kereszt- s z e g h y Lajos igy búcsúzott el: Tanítónk, vezérünk, példányképünk, atyánk voltál ! Rögös pályánkon nagy tudása oktatott; ingadozásaink, emberi gyarlóságaink között puritán jelleme vezérelt; a hazaszeretet, igazságérzet, tisztesség, önzetlenség és munkásság példányképeként tündökölt előttünk s nemes nagy szivének melegével támogatott mindannyiunkat az élet nehéz küzdelmeiben. Atyai szeretetét éreztük, midőn kiérdemeltük megelégedését, de azt éreztük akkor is, midőn botlásainkat korholnia kellett. Bármily sokat veszített benne egyháza, melynek oly hű fia volt, bármily sokat veszítettek a közügyek, melyeket oly önzetlenül szolgált; mindezeknél nagyobb a mi veszteségünk, mert összes köztevékenységének dicsősége karunkra vetette viszfényét s az ő érdemei karunknak emelték tekintélyét. Hálánk fentmarad a síron túl is, emléke élni fog szivünkben, fenkölt alakja eszményként álland mindenkor előttünk. Isten veled drága halott! A hant, melyet vérző szívvel dobunk immár lezárt koporsódra, könnyű lesz neked, mert nem követheti a jobb életbe egyetlen tettedet sem szemrehányás vagy panasz. Igaz emberként éltél, kiérdemelted e földön embértársaid szeretetét és becsülését; a Mindenható végtelen kegyelme legyen veled az örök életben! Isten veled ! A Kölcsey-kör nevében Dr. F e c h t e 1 János, a kör, titkára, a következőkben vett végbúcsut: Minden gyászba borult e városban, mindenkinek szomorú az arcza. E gyász hatása alatt még mindig azt kérdezem, ki halt meg ? kit kisértünk szomorú helyre a temetőbe ? kinek koporsója készül alászállasi a sirba, a földi porba, hogy a gondviselés rendelkezése, a természet törvényei szerint visszatérjen az anyaföldbe, a honnan vétetett. A ki zajtalan munkát végzett, a közélet, közművelődés, a társadalom szinterén nem játszott nagy szerepeket, az észrevétlenül múlik el, mint az ezernyi hulló csillagok, melyek az égről az esti homályban nesztelenül lesiklanak. De aki a fórumon állandóan dolgozott, akinek szózata messzire zúgott, mint sok pusztán a templomi nagy harang szava, a kinek ujj mutatását, százan, ezren lesték és követték, akinek szelleme, jelleme, mint az éjszaki fény messzire világított : annak halála, elmúlása napfogyatkozás, melyre az agg, férfi, ifjú, a hivalkodó és dolgozó felfigyel és kalapját levéve hangosan imádkozik. Ki hált meg hát, kit siratunk? A család siratja a kenyérkereső jó apát, az ősz pátriárchát, kiben az apai gyöngédség és tiszteletet gerjesztő erős akarat művészi összhangot alkotott, a szűkebbköríi élethivatás evilegiuma siratja a szakképzett, kitűnő kipróbált erőt, a hires, jó vezért a catoi antik jellemet, a tanácsház siratja a bölcs, okos, előre látó tekintélyes szenátort, egyháza siratja az életével és buzgóságával ki- tőnő példát adó hű fiút és a Kölcsey-kör, melynek nevében szólok, s melyet minden intézmény felett szeretett, siratja a fáradhatatlanul munkáló, nemesen gonT Á R C Z A. A két ház. Két ház állott egymás mellett. Mindkettőben bánat lakott . . . Két szív állott egymás mellett. Mindkettő mély sebet kapott. Egyik szív szólt: „Én Istenem! Adj rá nyomort, adj rá halált, A miért rám zúdította Undok bűne gyalázatát Verd meg azzal az átokkal, A mely tőle reám szakadt: Szeressen s őt ne szeresse Soha, senki az ég alatt!“ . . . A másik szív szintén sóhajt, Fájó sóhajt lebbentett el: „Te élsz Isten! én hiszem, hogy Utói éred szent kezeddel. Megbünteted Te a bűnöst, Ha én azt nem látnám is meg; Megadod az elégtételt Azoknak, kik Benned hisznek." * * ¥r ... A másik ház bus lakója Egy remete, egy ősz férfi. Sorsa: hogy úgy tegyen mindig, Ahogy a legroszabb néki. Pótor Elemér. Asszonyhistória. Éger Istvánné ifiasszonyt az a csapás érte, hogy az élete párja hirtelen meghalt. Más ifiasszonyt is ér ilyen csapás, de más nem veszi annyira a szivére, mint Éger Istvánné. Mert becsülte az emberét, elleste kívánságát s ritkán adott okot rá, hogy ballábbal keljen föl az ágyból az ura. Férfi volt a talpán Éger István, de megvolt írva a sors könyvében, hogy fiatal fejjel hagyja magára itt az élet rögös utjain az asszonyt, kit bizony már erősen őszbe csavarodott legény létére vezetett az oltárhoz. Úgy töitént, hogy az ásványi malomba ment őrletni. Jól fizetett az élet, gondoskodni kellett a kenyér iránt, nehogy megszüküljenek télviz idején. A molnárral mihamar meg gyezett a gazda s valamelyes kis áldomást is ittak. Szóbeszéd közben hirtelen szárnya támadt az időnek s hamar ráteriti a hívőkre az öreg estét. Egy ideig világítottak a csillagok, de aztán egyszerre csak meg- gabalyodott az idő s a haragosabbik képet mutogatta. — I idulnom kéne, — szaporázott Éger István. — Oda se neki! Majd eszére tér az idő, aztán meg ismerős ezen a tájon gazduram, csak nem téveszti el az utat! — Nem ám ! De mit szól majd az asszony, ha a késő éjfél vet haza ? — Szokjék hozzá az ilyesmihez, ki tudja, mikor kerül sorra meginti A molnármester ott sűrített körülötte s erősen noszogatta az ivásra. — No, még egy hajtásnyit, Éger uram. — Elég hajtásnyi lesz nékem ide Gelse, még utóbb kihámoz a rossz sorsom a kocsiból. Egy kevéskét mátyós volt már; érezte a bor erejét, félre lökte maga elől a poharat — Nem iszom többet. Fölkantározta a két vasderest, aztán beletemetkezett a kocsi ülésbe. — Gyi lovam, gyi — máig meg se állunk hazáig. Girbe-görbe utón csak úgy ugrált egyik kerékvágásból a másikba a fatengelyes kocsi. Sötét volt, mint a szurok; Éger István eltévesztette a csapást s a patkányos határban leléptek a lovai a töltésről a Kis- Dunába. Hirtelen sodra volc ott a víznek, elkapta az embert, a kocsit, a lovakat. Nem volt menekülés. Éger István harmadnapra került meg — holtan. Az asszony szép temetést rendezett neki, dupla stólát fizetett a papnak, csak hogy minél szomorúbb búcsúztatót mondjon a halott fölött. És azóta vigasztalhatatlan volt az özvegy; mindig azt hajtogatta: — Csak legalább beteg lett volna, hogy ápolhattam volna. S a gazdálkodás gondja aztán az ő gyenge vál- laira nehezedett. tijüonsógok az őszi- és téli idényre megérkeztek ————W eisz Gyula posztó - üzletébe Szatmár, = Deáktér. =====
