Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-04 / 49. szám
IV. év. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ,SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS Megjeleni^ minden kedden. szám. Szatmár,l900. deczember 4. 49. KÖZLÖNYE. ELŐFIZETÉSI ÁR: Kgész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalhan fizetendik. HIRDETÉSEK: készpénz fizetés és jutányos árak mellett közöltetnek. Kéziratok nem adatnak vissza. Telefon 80. szám. _________ Vö rösmarty Mihály emlékezete. A Kölcsey-kör által decz. 2-án, a városháza dísztermében, Vörösmarty Mihály születésének századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyen, tartotta: Mátray Lajos főgimn. tanár, lapunk felelős szerkesztője. Tisztelt közönség! A megilletődés bizonyos nemével lépek ezen emelvényre tisztelt közönség, hogy a Kölcsey-kör megbízásából, ez ünnepélyes perczekben, megemlékezzem Vörösmarty Mihályról, a ki inig egyrészt korának egyik legtiszteletreméltóbb s legbe- csültebb férfia volt, addig másrészt a magyar nemzeti irodalomnak nemcsak korában, de még ma is egyik legtündöklőbb csillaga, örök becsű nagy költője! És igy, ha a szó, mely ajkamon s az érzelem, mely tiszta lelkesültségem forrásából fakad, nem tudnak fölemelkedni a Te fenségedhez, pótolja gyengeségemet a jóakarat, a kegyelet s a hála, melylyel körünk, illetve e város közönsége nevében magasztos szellemednek ma áldozunk! Örökké él az, ki honának élt. Nem haltál Te sem meg ránk nézve örökre, hiszen a halál nem lesz ura a szellemen! nem semmisítheti meg azt soha! A kik család és barátok helyett nemzetüknek áldozták életűket: az irók, a művészek, a hősök és az államférfiak s a közügyek más fenkölt lelkű munkásai, hatásuk a nemzeti fejlődés részesévé válik és kisérni fogják folyton a nemzetet az élet utain! Szellemük pedig az élők fölött lebegve, velünk és érettünk küzdenek az öröklét végtelenében. Emlékeiket pedig nem márvány, nem az érez őrzi, hanem neveik említésénél az értük melegen dobbanó szív! Ennek a melegen megdobbanó szívnek érzelmeit akarom én Önöknek m. t. k. ezen ünnepélyes perczekben tolmácsolni, midőn rövid vonásokban visszatekintve Vörösmirty korára, reá, mint emberre, mint költőre, becses türelmüket kérem. Száz éve volt tegnap — mélyen tisztelt közönség — hogy a Dunán túl egyik kicsiny falucskájában megszületett a magyar költészet és a költői nyelv nagy mestere, Vörösmarty Mihály. Szomorúan ködös, borongós, zord idők voltak azok, melyekről mi azt tanultuk a történelemből, hogy nemzeti önállóságunk, alkotmányunk magyar nyelvi és faji jellegünk nem csak fenyegetve voltak ezen időkben,de javarészben már elkorhadva, aláásva és veszendőben, úgy, hogy a magyarok fenntartó édes Istenének különös gondviseléséből történhetett, hogy nemzetünk tetszhalott zsibbadásából, úgyszólván a teljes megsemmisülés küszöbén, uj és erős életre, kitartó küzdelemre ébredett! Vörösmarty Mihály, a nagy szellemek ama kiválóbbjai közé tartozott, a kik korán átlátták és átérezték a magyar nemzetet fenyegető nagy veszélyt, s bár fájt neki, hogy nemzete, mely egykor három tengernek volt hatalmas ura, most tespe- désben, tétlenségben, rabigában halad a megsemmisülés lejtőjén lefelé: mégis a helyett, hogy támadta, ostorozta volna a nemzetet vétkeiért, mint dicső elődje Berzsenyi, a ki merészen kiáltja oda hogy: „Romlásnak indult, hajdan erős magyar! Nem látod Árpád vére miként fajul?“ Nem bántja, nem gúnyolja, különösen nagyjainkat, kik könynyelmüen pazarolták el vagyonukat úgy, mint nem- seti érzelmeiket, a régi i\agyság, a régi fenség képeihez fordult és mikor már-már a haza vesztét, a nemzet megsemmisülését siratja a magyar, Vörösmarty akkor izgat a régi nagyság, a honfoglaló dicsőség ká- bitóan magasztos és lángra gyulasztó képeivel ! »Régi dicsőségünk! hol késel az éji homályban? Századok ültének el, s te alattuk mélyen enyésző fénynyel jársz egyedül. Rajtad sürüfellegek és a bus feledé- kenység koszorúban alakja lebegnek.« Szólal meg Vörösmarty, az ifjú ábrándos költő, a Perczel család kastélyából, hol a nevelősködés nem irigylendő kenyerén képezte magát s tanítványait emberré, az élet számára. Végig dörgött a kiáltó szó, ez az eleven tüzzé vált szemrehányás az egész országon, és mint 23 évvel később, költő társa, Petőfi »Talpra magyarja« lázba hozott egy országot, úgy 1825-ben, a Vörösmarty „Zalán futása“ tespedéséből fölrázta az egész nemzetet. Az emberek kezdtek eszmélni, gondolkozni, az arezokon kigyult a szent lelkesedés tüze, melytől indíttatva telelt a felocsúdott nemzet a költőnek, hogy nem halt ki szivünkből az édes honszerelem ! bár ádáz, nyomasztó álom fogva tartá lelkünket, érez zük erőnkben a vér lázas lüktetését, karunkban az erőt, mely azt mondja : Árpád dicső apánk méltó unokái akarunk lenni! azok akarunk maradni 1 Megmozdult az ország. Lázas tevékenységgel munkálkodtunk, hogy összes mulasztásainkat helyrehozzuk. «Ébredj nagy álmodból,« «Ébredj Árpád fia!» Lelkesítettek a költők, az irók, a kik egy közös zászló, egy közös jelszó alatt: szentül megvoltak győződve, hogy a magyar hazának fel kell virulnia! E szent hittől indíttatva, élükön Vö- rösmarthy Mihálylyal, szóban, írásban, megkezdték azt a harezot, melynek eredménye: hatásos nemzeti élet, s számot tevő magyar nemzeti irodalom és ragyogó költői nyelv lön. Mert: szebben, lelkesebben, még soha senki nem beszélte a magyar nyelvet mint Vörösmarty, az ő költői dictiója, eszmék és gondolatokban oly gazdag, érzelmekben oly változatos és fenséges, hogy róla méltán mondhatjuk el : „így még nem zenge magyar lant!“ Költői hírnevét bár epikai munkáival szerzi meg, melyeket, a kunyhóktól a palotákig, lelkes rajongással olvasott abban az időben mindenki, de költői müveinek legsikerültebb, legtartalmasabb, legértékesebb részével azonban mégis a lírához tartozik, noha költői pályáján legnagyobb kitartással és szeretettel a drámai műfajukon dolgozott, A közízlés javítására kritikai lapot teremt az elhanyagoltabb költői műfajokra példányképeket ir, bírál, oktat, eljár a színházba, tanítja a színészeket szavalni, ha szükséges : nyelvész, a ki nem uj szavakat csinál, hanem a régi magyar nyelv-kincs rejtett kincseiből elevenít föl szavakat és kifejezéseket, szóval : Vörösmarty Mihály az 1830-as évek élő irodalma ! De tartozzanak bár müvei az irodalom bármely ágához, a mű, melyet alkotott, annak minden szava, a szivek mélyére hatott, fenséges gondolatai, nemes eszméi, bevésődtek az emlékezetbe, verselésének bűbájos zenéje ábrándokba ringatott, elbájolt és lebilincselt. Szent megilletődéssel leste ajkáról mindenki a szót, midőn régi dicsőségről, régi szabadságról és nagyságról regélt, hazafias költeményeivel bevéstea szivekbe a szabadság utáni vágyat, az édes, a szent honszerelmet. Nagyítás nélkül mondhatjael Vörösmarty- ról ma az irodalomtörténet, hogy: a nagy reformmozgalmak megindításában, melyek később átformálták úgyszólván az egész országot, senkinek sem volt nagyobb munkássága, mint neki és hogy az ő úttörő és lánglelkü költői munkássága nélkül Petőfi ne n tudott volna a magyar dal oly nagy mestere lenni, Arany pedig Vörösmarty eposzi alkotásai híján nem emelhette volna elbeszélő költeményeit a költői fenség és elismerő dicsőség betetőzött magaslatára. De nem csak mint költői tehetség, nagy volt Vörösmarty, mint egyszerű polgár is. És ámbár ő magát mindig közkatonának tartotta, körében mégis ott vannak mindazok, a kiknek nevéhez fűződik Magyar- ország újjáalakítása, Nyugodtlelkü, csendes, szelíd természetű ember volt, kiről, a ki nem ismerte, nem hitte volna, hogy igénytelen külseje mily magasztos belsőt takar. Lelkesedése nem volt hamar ellobbanó szalmatüz s épen ezért: érzelmei irodalmunkban olyan nyomokat hagytak müveiben, a melyekre a magyar nemzeti irodalom büszke lesz mind addig, mig lesz egy szive honban, mely a magasztos eszmékben, a költői tiszta lelkesedésben, élvezetet találni tud! Vörösmartynk homlokát, hogy kortársaival egy triászban, Petőfivel és Aranynyal említve, méltán illeti meg az a babér, mely az angolok hires Tennsonját, vagy a francziák jeles Berangérjét megilleti! Kell e jellemzőbb eset: hogy midőn a nehéz politikai és társadalmi viszonyok miatt nem tud még Pesten sem .állandó otthonra lelni a magyar színművészet, nem csak szellemével első harezosa a teremtő és sikerre vezető mozgalomnak, hanem elmegy a többi Írókkal azok közzé a munkások közzé, a kik lázas sietséggel dolgoznak a magyar nemzeti szinház felépítésén, melyet 1837-ben Vörösmarty „Ár
