Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-30 / 44. szám
IV. év. Szatmár, 1900. október 30. 44. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleljük minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Kgész évre 2 frt. Félévrg^j’fnrT’tegyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénz fizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Kéziratok nem adatnak vissza. ___ Telefon 80. szám. _________ Sz étválasztó falak a társadalomban. Ha figyelemmel körültekintünk mai társadalmi életünkben, lehetetlen, hogy szemethunyjunk ama ferde kinövések előtt, melyek a társadalmi széthúzást, az egyes osztályok elkülönítését eredményezik, holott : úgy egyesek, mint egész osztályok s igy az egész ország boldogulása azt kívánja, hogy egymást megértve, önmagunkat és honfitársunkat becsülve, azon legyünk, hogy osztálykülönbséget ne ismerjünk, a mesterségesen támadt társadalmi elválasztó falakat ledöntve, egymást támogassuk s igy közös boldogulhatá- sunkat, úgy az erkölcsiek, mint az anyagiak terén, előmozdítsuk! Kossuth Lajos teremtő lángesze lerombolta azokat a válaszfalakat, a melyek nemzetünk alkotó elemeit eg/mástól elválasztották. A felszabadult jobbágyság természetadta jogaiba lépett; a nemesek elvetették nemesi leveleiket, a főurak polgártársnak szólították az előbb még hűbéres népet s úgy látszott, hogy az a vagyoni cs lelki különbség, mely a szokásokban és erkölcsökben megnyilatkozott, mint az ősöktől vérben örökölt hagyomány: örökre elpusztul. A four nem nézi le az iparos embert; a földmivelő nép nem tartja csalónak a kereskedőt. iMindcnnek a nemes és szent törekvésnek, mikor kéz kezet fogva, a haza és a magyar társadalmi élet felvirágoztatásán dolgozott, alig néhány évtizede. Az akkor szerepet vivő emberek közül még negyon sokan élnek közöttünk ; Széchenyi, Deák, Andrássy és társaik társadalom javító eszméi még élénk emlékezetünkben vannak és mégis mit látunk? A magyar társadalom ma jobban alkotóelemeire szakadt, mint valaha! Ahány ember, annyi vélemény és ahány vélemény, mind elkülöníti magát. Mintha valamannyi eszme egy-egy külön várban laknék, a honnan a környéket uralni, zsarolni volna hivatása s mintegy el akarna zárkózni a világtól, melynek ő rá van szüksége, nem őneki a világra. Elfelejtettük azokat a szent eszméket, azokat a nagy embereket, kik belátták, hogy együttérzés, együttgondolkodás, közös munkálkodás nélkül nem lehet haza, nincs társadalmi élet, a nemzet erői szétforgácsolód- nak és se „az ország, se a nép, se az egyesek nem boldogulnak. A bölcs term .-szét valamennyiünknek megadta az ép észt és érzékét. Kivételes eset, hogy valamelyünke.t nagyobb elmével ruházott volna fel, mint a másikat. A földmivelőben, iparosban, kereskedőben épugy megleljük felismerjük a józan felfogást, mint a teljesen képzett emberben, Könnyű tehát észrevenni, hogy azok a társadalmi válaszfalak a melyek úgyszólván észrevétlenül támadt ,k közöttünk, nem természetesek, nem jogosultak s onnan el- távolitandók és ennek helyébe lassan-las- san be kell következni a közbecsülésnek s gyorsabb haladásnak úgy az ipar kereskedelem, minttudamány és művészetek terén. Lássuk be, hogy azok a választó falak, melyeket nemzeti életünk ellenségei, fizetett bérenczei mesterségesen készítenek, melyeket a magyar nép nem akar látni, vagy ha látja is azokat, le nem rombolja, melyeknek készakarva fejjel neki megy: azok állanak a magyar ember jobb megélhetési viszonyainak útjában. A czclt, mely a boldogulásra vezet, azok választják el, azok zárják el törekvéseink elől. És ezt a mesterséges gyülöletszitást nem akarjuk meglátni; nem akarjuk elütni, ártalmatlanná tenni azt a kezet, mely bármily becstelenség árán az önönmaga javára dolgozik ; lehurrogja a hazai terményt, a hazai gyártmányt azért, hogy az idegen áruk forgalomba hozatalával tízszeres perczentet nyerjen s honfitársa elől elragadja az utolsó darab kenyeret is. Sötétnek festettük a képet, nagyon sötétnek. Azt akarjuk, hogy a ki már netán a bűn útjára tévedt és magyar testvérei megrövidítésére, félrevezetésére törekszik, lássa be, hogy áldatlan munkába fogott; lássa be, hogy embertársa az ő véréből, az ő fajtájából való ép olyan jogoknak letéményese, mint; ő lássa be, hogy embertársait megrontva, vétkezett az édes magyar haza ellen, melynek boldogulha- tása elé, nehéz akadályokat gördített. Szolgáljunk őszinte és előzékeny felvilágosításokkal embertársainknak, ne iparkodjunk kihasználni ezeknek nehéz helyzetét. Jelszónk legyen: hogy ezt a rövid töldi életet úgy éljük együtt le, hogy ez minden egyes emberre s ebből következtetve a társadalomra is, minél kedvesebb legyen. Igyekezzék kiki lehető műveltségre szert tenni. A miveltség leghatalmasabb tényezői: a társalgás, olvasás és utazás. Ezek a tényezők azonban nem állanak mindannyi- onknak a rendelkezésünkre. Mindenkit leköt napi foglalkozása, a kenyérkereset, a család eltartásának a gondja. Ha embertársainkkal érintkezni akarunk, ell kell mennünk társas összejövetelekbe olvasókörökbe, hol a mellett, hogy mulatunk társaloghatunk is, ismerkedhetünk is, beszélgethetünk is olyan embertársainkkal, a kik sokat utaztak, műveltek és világismerők. Ez az élvezet pénzbe kerül. Már pedig a mai világban úgy akarunk élni, hogy a szigorú filléres jövedelemből jusson is, maradjon is. Ámbátor a mai világ sok terhet rótt vállainkra, észszerű beosztással öntudatos köröltekintetéssel sokra eljut az ember. Nehéz perczeink közepett szolgáljon vigasztalásul azon felemelő tudat, hogy a T A R C Z A. Halottak napján. — Napló töredék. — Újra Ő! . . . Lent nyugszol már, lent a sírban mélyen, csendesen; hült tetemedet a föld hideg göröngy :i fedik, sirhalmod felett halkan susog az őszi szél. Siri hangon igy beszél: csendes legyen örök álmod, ne zavarja azt a bánat. . Álmodj. . . Álmodj csendesen ! Gondolatim mindennap felkeresnek; ha jön a regg: üdvözlöm emlékedet s búcsút mondok; ha jön az est; sebzett szivem soh’sem feled. . . Isten veled! . . . Az idő, mely oly soknak nyujtá már vigasztalás', elfeledett engem; lejár, mint a homokóra, fájdalmimra irt nem ad, ezt suttogja szüntelenül hű kedvesed, a ki téged oly lángolón szeretett, lent a sírban nyugszik mélyen, csendesen . . . Te kis szoba, boldogságom egykori szép tanyája, miért mondod azt szüntelen, hogy meghalt, elköltözött kedvesem; hiszen most is itt van, itt mellettem ; halld, ezt susogja: szeretlek kedvesem. Lásd, itt pihen keblemen, hallom szive dobbanását, látom szeme ragyogását, érzem lehelletét, ajka édenét . . . Óh te kedves álom, maradj, ne távozz; hagyd élveznem e boldogságot, mit a való nem küldhet rám; régi boldogságomról álmodom: maradj, óh maradj, ne hagyj magamra, ringass, óh ringass síromig andalító karjaidban! .... Amott pihen, ah mi régen pihen már ked- vencz munkája, félben van, nincsen a ki tovább folytassa! Hol van ő? ...........Csitt, csendesen, ott alszik, nyugszik édesen; zaj ne legyen; álma édes . . . hallga; most meg suttog, karja mozdul ölelésre . . . engem keres . . . álmában is reám gondol . . engem szeret . . . igen . . . óh, de mi ez? ajka piheg, szeme be zárva s fején bosszú fehér fátyol, fehér köntös fedi kedves tagjait, nem puha ágyon, koporsóban borítja a szem- fedél; hiába várom ébredését, többé már fel nem kél . . . Kis fiacskám jer keblemre, mond miért sirsz? . . . nem találtad meg a mamát? Jer keblemre, feltalálod nálam, mert én látom őt, itt van most is, itt mellettem; ezt suttogja, áldólag terjesztve ki karjait; kis fiacskám boldogsága adja meg sírom csendes álmait . . . Halottak napján felkeressük a mamát ugy-e | bár? Fel fiacskám, csak légy nyugton s töröld le ! könyeid, — őrizd meg kis szivecskédben mamád kedves emlékét, mert őt többé itt e földön látni J nem fogod : elragadta a halál, most a temetőben j pihen csendesen; de szelleme itt lebeg felettünk, örvend ha látja, hogy te híven megőrződ emlékét . . . Kis virágok, ti elkényeztetett kedvenczek, mily szomorúak vagytok, miért e bánat? miért hervad el egymásután szirmaitok, hisz’ minden nap öntözgetlek, ápolgallak titeket . . . Igen . . . nincs, a ki veletek csevegjen, igaz társatok elköltözött, őt sajnáljátok ugy-e bár? mert nincs a ki többé gyöngéd kezével, szive édes melegével ápolgasson titeket . . . . . . Mindenütt, a hol vagyok, a hova megyek, téged látlak; ha als; om, álmom tárgya te vagy édesem! Emléked oly híven véste magát szivembe, hogy onnan csak a halál hideg keze törli le. Virágokkal hintettem be azt a halmot, mely testedet fedi, mindennap eljárogatok kényeimmel öntözgetni ezeket . . . ... Ha majd ébred a tavasz, — első én leszek, ki a temetőt felkeresve sirhalmodrá koszorút teszek; koszorút, melynek minden virága kényeimtől lesz áztatva . . Legkedvesebb helyem a te sirhalmod lesz, hova gyakran ellátogatva örök álmod felett virrasztók a virágokkal, melyek sírodon viritnak. Csevegve elbeszélem, hogy leghőbb óhajtásom : hadd pihenjek mentői előbb én is ott lent melletted . . . Isten veled . . . Aludj . . . Aludj csendesen . . . Vántsa György.
