Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-14 / 33. szám
TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. A „SZATMÁR-NEMETl-1 IPARI HITELSZÖVETKEZET' HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni]^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Kgész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. A magyar nemzet haladása. Részint a nemzeti becsérzetből, részint pedig azért, hogy nemzeti erőnk fejlődéséről megbízható összbenyomást szerezzünk, alkalmasnak tartjuk, ha a jelen legi párizsi világkiállítás magyar részére néhány pillantást vetünk és az igazság nevében elmondunk egyet-mást, melyekből nemzeti erőnk határozott fejlődése, erősbödése nyilvánvaló. Az írások, de meg jobban a szóbeli elbeszélések, — amelyek közvetlenebbek és többet is bírnak elmondani, — azt mondják nekünk, hogy a párizsi világkiállítás minden várakozási meghaladó módon tanulságos, hatalmas és Ízléses. A franczia eredetiség, munka és Ízlés megint bámulatba ejtette a világot. A «grande nation« kiállítása túlhalad mindent, amit ebben a nemben eddig akár maguk a francziák, akár a többi nemzetek produkáltak. Párizsban szinte csodaszerü gyorsasággal az egész föld-kerekség gazdagságát' halmozták föl s ami csak becses, szép és tanulságos van a jelenkor életében, az ott mind rendszeres halmazba van összegyűjtve. A nagyvilág kincsházában természetesen a mi hazánk történetének és jelenkorának kincsei is ott vannak. És természetesen minket az érdekel legközvetlenebbül, hogy milyen helyünk, fontosságunk és becsületünk van ebben a fényes kulturver- senyben, mely nehány hónapig a világ javát mindenféle nemzetek szemei elé tárja. Vájjon elvész-e ebben a fényes forgatagban, clsodrott porszem gyanánt, a mi nemzetünk munkaeredménye, avagy képesek voltunk-e lábunkat, mint önálló nemzet, legalább itt megvetni ? Vájjon unottan, figyelem nélkül haladnak-e el a látogatók százezrei a mi kiállításaink előtt, vagy peSZERKESZTÓSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. dig figyelve állanak meg és észreveszik, hogy — vagyunk? Ne hiúságunkat legyezgesse, hanem önérzetünket erősítse az, ha a mindenféle hírlapok jelentéseiből s a Párizsban megfordult magyarok előadásából azt az Ítéletet szűrjük le, hogy Magyarországa, világgazdagság eme nagy piaczán nemcsak hogy nem tűnik el, hanem hátározollan számot tesz, sőt nagyobb számot, mint nálunk hatalmasabb szövetségesünk: Ausztria. És még azonfelül úgy elhelyezésünknél, mint kulturmunkánk jellemző eredetiségénél fogva Párizsb ,n nem mint Ausztria kiegészítő része és függeléke, hanem mint önálló állam szerepelünk, amelynek magamaga által van jelentősége s amelyet ösze- zavarni más országgal nem lehet. Aki emlékezik arra, hogy 1889-ben Párizsban egy félreeső «csárda» — tehát még mindig a csikósok és czigányok színvonala — volt eredetiségünk és önállóságunk legfőbb tanujele, az szinte nem is tehet összehasonlítást hazánk akkori és mostani reprezentáiása tekintetében. Most a magyar pavilion szinte mása annak a feledhetetlen történeti épületcsoportnak és kincsgyiijteménynek, melyet 1896-ban Budapesten láttunk s mely már akkor is világraszóló figyelem tárgya volt. Történeti műkincseink most Párizsban vannak és ott a legnagyobb mértékben fölébresztették a figyelmet. A magyar pavilion nagyon látogatott gyűjtemény. Az európai tudományosság méltán érdeklődik történeti ereklyéink és kincseink iránt, amelyek nemcsak a régi művészet és müvészség jeles darabjai, hanem egyben történetünk és ezeréves állami életünknek is világosan beszélő hirdetői. Hasonlóképen hat Párizsban a magyar művészet és irodalom képviseltetése. HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ARAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Kéziratok nbm adatnak vissza. Művészetünk a világversenyben csoportosan most jelenik meg először. Úgy festészetünk, mint képfaragásunk nagy elismerésben részesül. A világhírű »Studio» művészeti lap szerkesztője, aki mint mükritikus elsőrangú szaktekintély, külön és szinte lelkesedve foglalkozik művészetünk megjelenésével s az alkotó magyar g miét — mely nem fűzte magát a chablonok rab- szijára, — szinte ünnepli. Ehhez fogható figyelem környezi irodalmunkat is. Az irodalmat, minden nemzetnek ezen legbecsesebb kincsét, nem lehet ugyan kiállítani, de visszfénye ott van azokban a franczia nyelvű történeti és irodalomtörténeti kötetekben, amelyeket Wlassics kultuszminiszter közrebocsátott. Ott van továbbá sokszorosító (nyomdai) iparunk kitűnő termékeiben, amelyek szellemi életünknek megbízható külső jelei. A mellett pedig Jókai Mór koszorús írónkat a franczia irodalmi és hivatalos világ oly szeretettel és becsülettel fogadta, ami egyrészt arra mutat, hogy irodalmi életünket Párizsban nagyon megbecsülik, másrészt puli.., kedvezőleg hat vissza nemzetünk kultur-szinvonalá- nak általános fölismerésére. Tegyük hozzá, hogy a mngyar közoktatási kiá'litás elsőrangú művészeti szakoktatásunk társaságában — eltekintve a francziától —- a legjobbak közé tartozik és általánosan leköti a müveit nemzetek szakembereinek érdeklődését. Hogy az iparban nem tartozunk az elsők közé, azt úgy is tudjuk. Mindazáltal ereszben is vannak Párizsban kiváló tárgyaink. Vasiparunk, szoksorositó iparunk és keramikánk határozottan előkelő. Föld- mivelésünk, szőlőmivelésünk, borászatunk, erdőgazdaságunk, vadászatunk és halászatunk pedig szembeszökő hatást mutat. Vadászati kiállításunk a maga szép bérénT Á R C Z A. Szeretlek. Mit akkor nem mert ellebegni ajkam, Midőn késztettek rá a röpke perczek: lm’ féltett titkom bimbaja kipattan: Szeretlek! Emésztő vágyamat el kell temetnem S közönyt hazudtam hallatán nevednek. Szivem dobogja csak az éji csendben: Szeretlek! Ölelésedre karjaim kitárva, Vágyammal csalfa képzetek enyelgnek S mégis csak egy lelkem örök imája: Szeretlek! Tudom, hogy többé el nem jő az óra, Melyben szemem szépségeden merenghet De váljék végzetem bár rosszra, jóra, Szeretlek! Egy sejtelem nyújt szivemnek vigaszt csak: Hogy ajkaid is egy szócskát rebegnek, Midőn a néma éj mindent elaltat: Szeretlek! Szabados Ede. Apa és anya. — Rajz. — Egyedül vo’t a szobában. Nem látta senki, amint a kis levélkét feltörte s lázas izgatottsággal nyitotta fel a rózsaszínű lapot. Arczán a tiszta boldogság vonásai tűntek fel, szemei lüz.ben égve futották át a kedves sorokat és picziny ajkai némán tapadtak egymáshoz . . . A'tán gyönyörtől iltasultan szorította szivéhez s mintha maga előtt látta volna, a kitől a kedves sorokat kapta, úgy megrengett vele szép sz.emével a levegőbe. Csak az ad boldogságot, az ad üdvöt, a mi tiltva van. Ez az édes szerelem, titkolt valóságában, lelkének, szivének ad édes, drága boldogságot. A szülei ellenezték, hogy arra az ifjúra csak tekintetét is pazarolja. Társadalmi, erkölcsi és anyagi gát van közöttük. A büszke, a gazdag nemes egyetlen leánya nem nyújthatja kezét annak az embernek, a ki jár-kél, bolyong a világban, a természet csodálatos titkában keresi az élet üdvét, lázas ingerrel ragadja és vezeti a tollat, hogy teremtsen, alkosson, másokat szórakoztató fenséges ábrándokat. Mi annak az embernek az élete — lelki gyönyörűség a szó, a gondolat csodálatos találkozásában. ÜJvét, boldogságát ezek adják meg neki, melyhez az élet hozzá fűzi a szenvedést, a nyomort, a mindennapi kényéiért való küzdelmet. Nehéz, nagyon nehéz az élet. Egy poéta? . . lázas álmok, a tulságba vitt ábrándok, de a valóság, az élet titkait ragyogó színekben rajzoló ember — ezeknek a álmoknak, ezeknek a gondolatoknak, ezeknek az ábrándoknak a rabja. Ilona szerette őt . . . alig néhányszor találkoztak egymással. Nem szerelmi ömlengések, de az egyéniségében rejlő éle:igazságokkal hódította meg. Ilona szülei csakhamar észrevették a titkos, a feslő szerelmet, csirájában akarták azt a kibontakozástól megóvni, megmenteni. De hát szerelem pillanat alatt születik; eltiporni durva kezekkel csak akkor leltet, ha bele hal a szív, a lélek. Titokban szerették hát egymást és ez nagyobb és édesebb üdvöt, boldogságot adott nekik. Levelét mi kapta, nem az első, nem az utolsó. Nem látta senki, hogy elolvasta, most már elrejtheti. Tudja, ismeri a drága tartalmát, százszor, ezerszer üdvözli, szereti és nem feledi soha . . . Óvatos gyorsasággal a keblébe rejtette a kis levelet, aztán, mint a ki egészen jól végezte dolgát, mosolyogva, édes elégedettséggel akart a szabadba futni. Amint hirtelen megfordult, szinte visszariadt. Arczát hirtelen szokatlan pir futotta el s egész magaviseletével egy pillanat alatt elárulta, hogy valamit titkol. Atyja állott előtte. Azzal a komor, azzal a büszke, azzal a hi-
