Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-23 / 4. szám

IV. óv.

Szatmár, 1900. január 23.

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Megjeleni^ minden kedden,

ELŐFIZETÉSI ÁR:

Kgész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr: Egyes szám ára 10 kr.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők.

HIRDETÉSEK:

Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek.

bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Az iparosok érdeke nemzeti érdek.

Irta : Rákosi Viktor.

Furcsa gy fővárosi ember vagyok én, barátaim sokszor kinevetnek. Nem lakom bent, a nagy paloták közt, hanem a külvárosban, egy kis földszintes házban szegény emberek között. Mit keressek az óriási kőházak közt, a hol az égből alig látok egy tenyérnyit, a földből pedig nem látok egy tenyérnyit se ? Mert súlyos koczkakövekkel lefojtják.

Ide kint, a külvárosban, van jó tágas udvarunk, melyet beragyog a nap. És az udvarunkon vannak akáczfák, melyeken tavaszszal látjuk a rügyek bimbózását és a virágok {akadozását. És van a talpunk alatt egy kis puha föld, melyen jól esik sétálnunk. Ilyen élvezetekben se minden budapesti ember részesül.

És a mi fő, idekint jó emberek laknak. Odabent a belső városban, azokban a. hatalmas házakban, az emberek elzárkóznak. Évekig laknak egymás mellett, vagy egymás feje fölött és nem is ismerik egymást. Itt nálunk minden ember jó ismerős, a ki érdeklődik a többinek a dolga iránt, segíti, ha kell, résztvesz bujában- örömében.

Nekem régi szokásom, hogy a szegény emberek közt járok és élek. Jóformán az egész országot bejártam, gyalog és kocsin, s mindenütt a nép közt éltem. Sohse szálltam korcsmába, hanem valami gazdaemberhez, s összegyűjtve az embereket, késő éjszakáig elbeszélgettünk, csöndes pipaszó mellett. Hányszor háltam az alföldön, az aratók közt, a csillagos ég alatt, hallgatva édes nótáikat, s beszélgetve nekik idegen országokról. Hányszor esteledett rám a székely hegyek közt, mikor borvizes szekéren utazgattam az erdélyi részekben. így ösmerkedik meg az ember a nagy tömegek gondolkozásával, érdemeivel, óhajaival, szenvedéseivel, az egész nemzettel.

Így cselekszem én .Budapesten is.

Oh, barátaim, nehél itt az élet. Ezer ember nyújtja ki a kezét minden kis falat kenyér után. S ugyancsák kemény legénynek kell lennie, a ki azt 'fi többi elől el tudja kaparitani.

Csakhogy erre Ördö^J ur, a szomszédom, a ki asztalos, azt mondja; ^ ,

— Igen uram, mert nagyon elszapo,-1 rodtunk, az* ország nem tud már ennyi népet eltartani.

— Nem úgy van az, kedves szomszéd. Lássa, Olaszország nem nagyobb, mint Magyarország, s harminczkétmillió embert eltart. Nálunk is elfér legalább any- nyi. Az a baj, hogy nálunk száz ember közül nyolczvan azt lesi; hogy az a húsz hol tudott a tiz körmivel egy kis kenyeret fölásni magának: akkor mind a nyolczvan oda rohan és ott ás. Erre aztán az a húsz is tönkremegy.

— Szent igaz ! — szólt Pálfi János uram, a csizmadia, a ki a baloldalon lakik Hisz tudják jól, hogy Budapesten kétszáz kávéház fényesen megélt; hohó, ez a kincses bánya, kiáltották a lesben állók, s rögtön mindenki kávéházat nyitott. Ma van hatszáz a fővárosban és mind nyomorog. Nálunk czipészettel foglalkoznak olyan emberek, a kik a csizmát a zongorától nem tudják megkülönböztetni. A boltjuk fölé kiírnak ilyen csodabogarat: orthopäd—müczipész s árulják az olasz,

meg az osztrák rongyot. A jóravaló magyar csizmadia pedig tönkremegy.

— Ezt hívják úgy, barátaim, — szóltam bele én, — hogy : tisztességtelen konkurenczia.

— Ez^öl meg minket is, — folytatta Ördög, — mikor a városon végig megyek, látom azt a sok Bútor Csarnok-ot, Bútor Termet, Első Magyar Bútor Csarnok-ot s tudja Isten még micsoda hangzatos czime- ket, a mi alatt a leghitványabb, leghaszontalanabb gyári munka rejlik, a melyet egyetlen jóravaló magyar asztalos se vállalna el magáénak. Sőt néha élelmes váK lalkozók megteszik azt, hogy egy elszegényedett, de jó nevű asztalosnak kibérlik a nevét s kiakasztják czégtáblának, csalásaik lepjezesére. De ennek az iparosnak annyi köze van az üzlethez, mint a trafik elé akasztóig töröknek a trafikhoz: fogalma sincs arról, hogy mi történik odabent a boltban.

— Mind igaz. Szent igaz, édes barátaim. És azon fáradunk mi mindnyájan, hogy jövőre'máskép, jobbanlegyen. Évről- évre szaporodnak' a szakiskolák, melyek az iparos oktatással foglalkoznak, s e rögös, küzdelmes pályára előkészítik az arra lépőket. De kell, hogy ezek az iskolák ne csak az ismereteket adják meg, hanem a szilárd jellemet, soha meg nem törő akaraterőt s a vállalkozási szellemet is. Hogy az iparos életének bárminő fordulatában kétségbe ne essék, önbizalmát el ne veszítse, bárminő csapások érik, mindig talpra tudjon esni. Üzleti élelmesség legyen benne. Ilyenné kellene az ifjú iparos nemzedéket nevelni az iskoláknak, s ilyenné is fogják nevelni. Akkor a kontárok rohamát diadalmasan vissza fogják verni. S az egykor virágzó magyar ipar,

T Á R C Z A.

A nőegyleti bálon.

(Dr. G, I.) Naplójegyzeteimet csak magamnak szoktam írni, amenyiben intim gondolataimat tartalmazzák, a nyilvánosság elé nem valók, de minthogy Önnek tisztelt Szerkesztő ur e hétre egy czikket Ígértem, melyet időhiján beszolgáltatni nem tudok, fogadja el jobbnak hiányában e naplótöredéket.

Január 14. Ott voltam a nőegyleti bálban ; igenis bátor voltam ott lenni, bár megvallom egy Kissé szepegve mentem oda s ennek a sze- pegésnek káros következményei is voltak, melyek azokon a frivol lelkeken száradnak, akik konkolyt hintenek a társadalmi élet talajába, akik gyermekek módjára tűzzel játszanak, akik a hep hep nótát nemzeti dallá akarják avatni. Én ugyanis nehány koronát feiűfizetés czimen akartam a szegényeknek juttatni, de igy a nevem okvetlenül az újságba került volna, azt pedig kerülni akartam.

Vannak szerves lények, melyek mint a vizi növények semmiféle talajban nem tudnak gyökeret verni; azár hullámai ide-oda sodorják őket s nem találnak megállapodást.

Vannak állatok, melyek röpülni tudnak, de azért a szárnyasok között nem számítanak, mivel nem tojnak, de az emlősök közé sincsenek

befogadva, mivel röpülnek, igy hát semleges fajuak s a természetrajz csak meg van velők akadva, nem tudván, hogy hova sorolja.

Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy elég ha a homo sapiens jellegeivel vannak felruházva, pedig tévednek, kivált a mostani korszakban nem a lényeg a lényeges, hanem mellékkörülmények a döntők, miknek hiányában számtalan ember száműzve van onnét, ahol gondolkodás, érzelem, műveltség, jog és igazság szerint hely illeti őket, a legrosszabb helyzetben pedig azok vannak, akik az ó- és uj- testamentom határmes- gyéjében állanak.

Inkognito akartam maradni a nőegyleti bálon, mert egy szerencsétlen incidens úgy akarta, hogy a secessiós társadalom, melynek önérzete súlyos sérelmet szenvedett, nem mondom, hogy helyes, de mindenesetre indokolt strajkot jelen tett be ; én pedig a magam részéről solidaritást vallók a méltányosság mellett, nem tévesztvén azonban szem elől azt sem, hogy egynémely éretlen ember virtuskodásáért nem szabad egy egész társadalmat felelőssé tenni, legkevésbbé pedig a szegényeken tölteni a bosszút.

Mindezek után, érthető, hogy miért nem akartam a jelenlétemmel tüntetni; s ha valaki szememre lobbantaná, hogy a solidaritást megsértettem annak] ezt mondanám: hogy akit ott láttak, nem is én voltam s azt egy kétségbe vonhatlan alibivel vagyok kész bebizonyítani.

Tényleg nem is voltam a bálteremben, hanem a karzaton, a magam külön karzatán.

Elmélkedésem madártávlatából- néztem a hullámzó tömeget. A levegő átlátszó és tist a volt, a balzsamos parfumillatba alig vegyült egy kis hagymaszag, a rendező bizottság meg lehet elégedve a működésével, Csak három szál férfi s ugyanannyi nő, aki hősies elszántsággal vállalta magára az italmérés és esetleges petrezselyemárulás unalmas szerepét, (megelégedéssel konstatálom, hogy nem igy történt) képviselte a boykottált fajt. Kilencz óra után fejezte be Rákosi Viktor (aki az én gyógykezelésemnek daczára kirekedt) szellemtől szikrázó felolvasását; azután megszólalt a zene, megindult a táncz; de hiába ringott a keringő, hiába duhajkodott a kottilon; rikító szinti kalikó, tánczra kínálkozó sylphidek, junói alakok és vénusarczok, melyek elég szép számmal voltak jelen, engem hidegen hagytak mint a jégcsapot, »my days of love are over« a szerelem napjai már elmúltak rólam, még a szeretetem is, mely hajdan átkarolta volna az egész világot, csak egyes gó- czokra, a családi s a baráti kör szűk fokusára szorítkozik ; az élet megtanít bennünket — ha nem is gyűlölni — de legalább is közönyösnek lenni. Kimentem a buffetbe s jól esik mondhatni, hogy a legtelibbvér ariaiak koczintásra ajánlkoztak saját boraikkal, jeleül , annak, hogy nincsen előítélet ad personam, hanem csak amolyan elméleti ellenszenv, mely a születésben és a és a nevelésben gyökerezik. Végre megéreztem a bor hatását; fejem szédült, szemhéjaim félig lezáródtak s világfájdalom s bormámor ködfátyol