Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-04-04 / 14. szám
III. év. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Me^jelenil^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI AR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szembep, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. > HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Színészetünk érdekében. Most, midőn még csak az imént záródtak be, hat havi szinészkedés után, színházunk ajtói, tapasztaltaink friss benyomásai alatt, elmondunk egyet-mást, azon hitben, hogy ezzel a helyi színészi viszonyok javát, helyes irányban való tovább-fejlesztését mozdítjuk elő. Először is konstatálnunk kell, hogy a színház-látogató közönség a lefolyt szini- szezon alatt, az itt működött színtársulat tagjaival, illetőleg ezek előadásaival, a darabok kiállításával, nem volt megelégedve. Ebből az következik, hogy a- jövő idény színészei a színművészeti követelményeknek jobban megfeleljenek Midőn ebbeli véleményünknek kifejezést adunk, jól tudjuk azt, hogy a »megfelelőbb« társulat szervezése több pénzbe kerül, de sietünk is kijelenteni, hogy tudomásunk szerint, Szatmárról még jóravaló színtársulat megbukva, illetve : pártolás hiányában tönkre jutva, nem ment el soha. Ha tehát ide, a jövő színi idényre egy erőkben jól szervezett, megfelelő könyvtárral és ruhatárral ellátott társulattal jön be Ra- kodczai Pál, a jövő szezon igazgatója, legyen arról meggyőződve, hogy anyagiakban kárt szenvedni nem fog. Ellenben, ha ez a szerencsétlenség ismétlődhetnek, a mit Rakodczairól nem hiszünk, hogy beállít hozzánk a jövő őszszel az eladósodott színigazgató, a kit már nyári állomásaiból is csak azon reményben bo- csájtottak szabadon el, hogy : »majd kiegyenlíti a kiegyenlitendőket Szatmárról, téli állomásáról«, hát igy megint csizmadiát fognánk a színigazgatóban ! Mert, ha szezon elején megcsinálja az igazgató a bérleteket s a bevett pénzt máshol szerzett adósságok kifizetésére használja föl, mint ez már itt is nem egyszer történt, az ilyen színigazgató nem arra fog törekedni, hogy ha nagyobb áldozatok árán is, jobb erőket szerződtessen, hanem az lesz előtte, hogy tagjai minél olcsóbbak legyenek. »Olcsó húsnak pedig híg a leve«. Ha a színigazgatónak minden fontosabb szerepkörre nincs egy határozottan megfelelő, jó erője s e mellett még több, tűrhető 3egédszinésze, az ilyen társulatot nem hívják semminek, legalább a mi városunk műpártoló közönségét illetőleg, épen nem. Az eltávozott színtársulatnál is, ha kerestük a társulat lüktető erét, az énekesnőt...? nem volt; ha kerestük a komikust ? ott volt Gömöri, a ki jó volt, mint másod-komikus, de Német egyátaléban nem volt megfelelő, hiszen nála Gömöri is többet ért; énekelni pedig egyikük sem tudott; drámai hősnőt? apa-szinészt ? bonvivánt? vagy comikát? mindezekre úgy »át lettek a szereplők fordítva«. Hát bizony ezek nagy hibák voltak ! Az is nagy hiba volt az elrtient Kunhegyi társulatánál, hogy az igazgatónak nem volt érzéke arra, hogy melyik szerepkörre kit alkalmazzon 1 Akárhányszor megtörtént, hogy nagy és szép hősszerelmes szerepeket 1 játszatott segéd-szinészekkel, mikor erre a szerepkörre volt elég jó ereje. Ha hozzáfogott az igazgató, végig játszott és énekelt ő maga operetteket vagy népszínműveket, holott neki egyáltaláhan sem beszédre, sem énekre orgánuma nincs. Hasonlóképen Kunhegy inét végig szerepeltette nehéz énekes, vagy drámai darabokban, holott énekre neki sincs semmi hangja, drámában nem volt ereje, mig egyéniségéhez illő naiv szerepekben sikereket ért el! Rakodczait is úgy ismerjük, hogy az antik dráma-irodalom nagy barátja, melyek főszerepeit ő maga szereti előadni, holott sem kellő alakja, sem megfelelő orgánuma nincs. Igaz, hogy a nagy szellemeket mindig jellemezte az, hogy szerettek volna, határozott kiváló tulajdonságuk mellett és ennek rovására, mindig valamely más müvés i körben is feltűnő sikereket elérni. így pl. Petőfi, a világhírű lírikus, a legnagyobb magyar dalköltő, regényeket akart írni s a szini-pályára törekedett. Vörösmarty, a tar- talomdus, hires lírikus, a prózában akart feltűnni es a dráma-irodalomra fordította idejének nagy részét; Arany János, a világhírű epikus, szobrász akart lenni stb. stb. De hát ha ilyes tévedésekbe esik egyikmásik színigazgatónk, mire való a szinügvi bizottság ? Azt hiszszük, illetve azt kell hinnünk, hogy a »szinügyi bizottsági tagság« nem csak puszta czim, hanem ezen czim viselői mind arra való képzettségű egyének is, a kik, ha szükséges, belényulnak szinirodalmi képzettségük és tapasztalataik tárházába és tanácsot tudnak adni a megtévedett színigazgatónak s igy a helyi színészet működésének irányt is mutatnak ! És vájjon igy van-é? A lefolyt szini- idény legalább ezt nem igazolta, különben az nem történhetett volna meg, hogy egyes szerepkörökre erő egész idény alatt nem volt, sem az, hogy némely előadáson az erők össze-vissza voltak forgatva! TÁRCZA. Carmen Silva. A nép kívül ujjongva örvend, S engem itt bent a láz gyötör. Kin, sorvasztó láz bent szobámban S künn ezrek szivében gyönyör. A felzúgó „éljen“-t hallgatom, Vendégkirálynét illet az — Ki lanttal jár, dalt zengve ajkán; A költő »Carmen Silva« Azl A felzúgó moraj fülemben Édes zenévé válik át — Egy bájos keringő dallama Hallatja varázsló szavát. Ah! isméiemj. . sokszor merengtem A beszédes, lágy muzsikán — Hisz egy világ vonul keresztül A »Valurile« dallamán. Lelkem most kettős lázba fulva, Kórágyamon felülni készt — —- Együtt zúgok »élj ent« a néppel — Nem érzem köröttem a vészt,. »Carmen Silvát« fehér hajával, Melyen babér s korona ül; Visiómban, Olymp te tőjén, Égi dicsfény veszi körül. A látomány álomba ringat — — A »Waise« hangja egyre tart... Sin áj a*) fái közt merengve Hallgatom a bűbájos dalt. *) Carmen Sylva nyaraló helye, Sinája. A zöld lombok bólintva intnek: »Itt írja köztünk dalait; Ismered-e — kérdik figyelve — »Balladáit«, »Románczait«?« Jól ismerem; ha lelkem beteg »Carmen Silváért* nyúl kezem — S a mi fáj, mi szivemet bántja: Egész sulylyal nem érezem. Vigaszt nyerek könyvéből s enyhet — Oh, adjátok most is ide !! Minden dal, mely ajkáról fakadt: Irral, balzsammal van tele! Zombory Gyula. Emlékek. Irta : Mátrayné Márk Aranka. Megkondult az öreg harang.*) Minő kedves zene léleknek, szívnek, fülnek egyaránt. Milyen megható, milyen kifejező beszédes csodás zene az. Mit beszél ? Miről beszél ? Rákóczy hős tettiről, daliás időkről, mikor még ágyú volt Rákóczy vitéz táborában s golyói süvöltve hasították át a levegőt, nagy kárt okozva ádáz ellenség, gonosz labbancz sürü támadó hadi sorai közt. Győzelmes csaták, harczi riadók, Czinka Panna síró hegedűje, — erről regélsz-e nagy harang ? — Vagy arról a nagy napokról, mikor már harangnak öntve, ércznyelved összehivogatott sok lelkes embert; munkájától a férfit, iskolából a gyermekifjut, betegágyából az aggastyánt, arról az örökemlékezetü áprilisi napról, mikor a tavasz meleg sugarától kipattant a rügy és újjá éledt a természet, mikor a szabadság eszméjétől túláradt *) A nagy harang, melyet a nép Rákóczy-harangnak nevez, Rákóczy Ferenc* ágyújából készült. a szív és újjá éledt az ember. Mikor szent láztól mámorosán ezer- és ezer ember szorongott vastag falaid közt vén templom, nagy templom. A szent falak közt tartják az országgyűlést és kikiáltják kormányzónak Kossuth Lajost... Öreg harang búgó szava, melyet messze el hord a korai langyos szellő, erről beszélsz-e? Sok történetet tudnál te regélni. S im, hogy meghallom hangodat ez enyhe tavaszi időjü téli délután. Úgy rémlik nekem, mintha csakugyan mesélnél nekem; erős szavaddal, öreg szavaddal mit mesélsz ? * * ■* Összekuszált deres szakálu vén ember megy az utcza túlsó oldalán, fekete szemüveg van szemén, zöldselyem szemellenző homlokán. Vén harang tudnál-é mesélni e megtört emberről, e bánatos emberről, kinek térdei szinte ingának a boldogtalanság nagy súlya alatt. Pedig kétfelől ketten is gyöngéden támogatják; ifjú, karcsú, szép szőke asszony és fehér arczu nyúlánk fiú. Leánya és unokája. Megkísérlem én elmondani szomorú történetét múltjának, jelenjének, életének, mig fönn tovább zug a harang ünnepélyesen és érez nyelve regél. Ki érti, ki tudja miről ? Igen ez ember, e szegény elaggott ember. Ő egy bölcs, ki rengeteg tudását vitte az ódon kálvinista főiskolába és tanította, a héber és a sanskrit nyelveket, számtalan éveken át, kálvinista fiuknák. Kiknek nagyrésze szétszállva, mint a madár, fészket rakott már, s hirdeti erős hitével Isten igéit. Hát az ő fészke? az ő hajléka? a hová megpihenni tért, ha éjszakai munkában kifáradt szemei előtt összefutottak a szögletes betűk. Igen ő | neki is volt puha meleg otthona, volt társa, ki | osztotta örömét, baját. És éltek ők kiolthatatlan
