Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-03-14 / 11. szám
III. év. Szatmár, 1899. márczíus 14. II. szám. f ¥ TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. jelenig minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyorada). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. BÉLYEGDÍJ MINDEN HIRDETÉS UTÁN 30 KR. Kéziratok nem adatnak vissza. 1848. márczius 15. Három század zajlott le már, mióta a magyar osztrák iga alatt görnyedt, a mely három század alatt a magyarnak minden közszabadsága elkoboztatott, daczára a szabadságért, az alkotmányért, a hazáért oly önfeláldozó magyar minden küzdelmének. Oda lett a lelkiismereti,, oda a gondolatszabadság. Röghöz kötött rabszolga lett a jobbágy magyar, a kit lelketlen földes ura büntetlenül kínozhatott, irthatott ki. Szétdaraboltatott a haza, függetlensége elveszett, adózó, kizsákmányolható gyarmatává sülyedt a magyar haza az osztrák birodalomnak. Meggátoltatott a magyar szabad fejlődésében csak azért, hogy kifejlődve eszébe ne jusson elkobzott közszabadságainak visz- szaszerzése, a magyar hazának felszabadítása, fiiggetlenitése. Jutalmat, kitüntetést kapott az áruló gaz, s az, ki a szabadság elkobzói ellen kelt harezra, mindenétől megfosztatott hontalan bujdosó lett; az idegen pedig, ha segített ádáz ellenünknek hazát talált itt s telvi- rágzott. Ki lett fosztva mindenéből a magyar, hogy öntudatra ne ébredhessen s hogy elkobzott szabadsága visszaszerzésére ne gondolhasson, mindent elkövettek a hatalom eszközei. A dúsgazdag magyar családok ivadékait idegen, s a hatalom előtt térdet hnitó idegenek ivadékával házasították ösz- sze., a magyar nyelvet mindenüt kiszorították, s a német nyelvet erőszakolták a magyarra; szokásaiból, erkölcseiből akarták kivetkőztetni, hogy ne éljen erkölcseiben, szokásaiban és nyelvében a nemzet. így törekedtek elkorcsositani vagy kiölni a magyar nemzetet, s czéljuk sikerült is legalább látszólag, mert korcs lett a magyar, vagy engedelmes rabszolga. De nem hagyta el a magyarok Istene e nemzetet, melynek hazát adott, s nem hagyta, hogy végkép elziilljék a haza, a melyet népének rendelt tápláló édes anyául. Űröket rendelt az alvó nemzetnek, hogy ne hagyják dermedtségét halállá változni. Megcsendült a dal : „Romlásnak^ indult hajdan erős magyar, Nem látod Árpád vére miként fajul!?“ Felrázta kábultságából kelettől nyugatig a nemzetet a harsogó szózat: „A magyar nem volt, hanem ljsz! “ Szájról-szájra zengett az ének : »Hazádnak rendületlenül, Légy hive óh magyar! Bölcsőd ez, majdan sírod is, Mely ápol s eltafe^! “ r Észhez, szívhez szóló szónokok támadtak, hogy ékes szólásuk hatalmával vívják ki a vallás- és sajtó szabadságot, a honfiak egyenlőségét, Jhlaza egyesítését^ függetlenségét, a magyar hadsereg önállóságát. A lánglelkíi költő hivő szózata: „Talpra magyar! hi a haza, Itt az idő, most, vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés válaszszatok!“ visszhangra talált az egész hazában. Az édes szenderből fel rázott nemzet széttörte a háromszázad kovácsolta rabbilincseket, szabaddá lett ismét a lelkiismeret, a sajtó, egyenlő lelt a hazafi a hazafival, egy lett ismét a szétdarabolt haza és függetlenné, önállóvá a magyar hadsereg, s visszanyerte elvesztett helyét a magyar nyelv. Ez történt 1848. márczius 15-én, ennek emlékéül ünnepli a magyar márczius 15-ikét. És midőn a tél fagyát elűző enyhe szellő most is elhozta a tavaszt, önként dobban meg minden jó magyar szív, s szemei előtt elvonulnak a nagy idők emlékei s ajkán megszólal a költővel: »Te édes anya! a böleső-dalban mondd el - Fiadnak ezt a szép való regét, Ez .szőjje be, ha nyugalomra térünk, Mindnyájunk álmát, siri éjjelét!.., Szabadsági e szóban forrjon egybe, Mi életünkben csak nagy, isteni, E szó emeljen ki a föld porából S vigyen magasra, íöl, föl Istenig 1 S ha már a szív nem tud hevülni többé, Reánk lehel az elmúlás szele : Örök álmunkat a siri világban E szó varázsa, fénye födje be!« Dr. Törseök Károly. Színház. Hétfőn, márczius 6-án, »A királyné draga- nyossa« zónában ez évedben másodszor. Kedden, márczius 7-én, Némethné, Zoltán Ilonka jutalomjátékául »Rocambole a párisi csavargó Burgois és Blumnak a Ponson nagy regénye után készült darabja fél ház előtt, a minek minden bizonynyal a nem megfelelő darab választás volt az oka A czimszerepet Krémer alakította nagy hatással. A jutalmazott Boccarat kisasszony szerepében jó drámai alakítást nyújtott. A lelkes közönség tapsokkal, szép virág bokrétával, koszorúval, és több értékes tárgy ajándékozásával kedveskedett színtársulatunk kedvelt énekesnőjének. Szerdán márczius 8-án, Gerő Károly »Kis pékné« czimü gyönge népszínműve került isméT Á R C Z A. Márczius 15. Még hallgat a dal, a bokor se mozdul, Még hó boritja itt-ott a mezőt, De hő fénye a hajnal bíborának, Mozgatja már az alvó szemfedőt. Tavasz ébred, a tűnő tél nyomában Terül az elet lombos sátora, lm itt vagy újra? légy hát üdvözölve Oh, márcziusnak szentelt idusa ! Mint a föld fagyáfi ha a nap lerázzva Ha jő az élet sirbontó lehe, Úgy hozni a zord éjszakára hajnalt, Ifjú szabadság szent hónapja te I És kél emléked zengő harsonája, Melytől egykoron zúgott bérez, patak, Mely széttörd a szellem rab-bilincsét S erőre kele a fáradt gondolat. Mint a fékevesztett ár kilép medréből, Mint repülő sólyom száll tova, Zugolt a fásult sziveken keresztül A szent szabadság gyújtó szózata. Hiába jött rá bilincscsel a zsarnok, Hiába nyujtá véres karmait, Csodás erővel zúzta, törte széjjel A szolga járma1-, rab bilincseit ... De tűnő idő vonj fátyolt a múltra, Hol eltűnik ez édes bűvölet, Ne szólj itt lantos ! ne mondja ajakad : 1 ......—m —imi iwnniw Hő s honának, hogy bujdosója lett. Takard el ezt a sötét fájó képet, Hol békó csörren, bitók állanak, Borits Fátyolt rá!... hallgas, ne mondd el, hogy Hontalan sirt egy bujdosó csapat. De él a nemzet száz csapás alatt is, Nem pusztult el, de nyert ám uj erőt, Újra fönt leng a régi tépett zászló! Föleszmélt a végpuszlulás előtt. Egyenlőség! Te álmodott szabadság! Kunyhók reménye, annyi bu alatt! Mely leráztad a görnyedés igáját S a pór válla im terhétől szabad. Ébredj! ma ébredj! kivívott szabadság! Fészázad évet alvó lantosa, Törj ki sírodnak rejtett kebeléből, Csendüljön újra ajkad lángszava. Hisz győzelemre te vezetted egykor, Pusztában jsiró árva nemzeted, Diadalról majd diadalra vitte Világra szóló kettős fegyvered. Csüggedő búval, zokogó panaszs/al Ejtünk ma érted fájó könyeket, Keresi sirod gelicze bugással Az árva lira s árva nemzeted. Hiába vont ám, sirt rád az enyészet, Neved, ki tör, a súlyos hant alól, Ágyudörejben, riadó csatában Szárnyaló lelked menydörögve szól, . Dicső emléke elmúlt nagy időknek ! Te föl-föl járó csodás üstökös! Sugár kévéje fénylő koronádnak Fényt gyújt ha utunk sötét, vagy rögös. Égsz biztatón mint Mózes csipkebokra, A melynek lángja el nem ég soha! Te vagy!., te lész örökös hő fényünk, Oh, márcziusnak szentelt idusa 1 Vértessy Ida. Mesék. A »Szatmár-Németi« számára Írja : Neilike. A kökörcsin. Egyszer összej'ött a nap a földdel. A föld akkor még üde volt s fiatal, a nap is forróbb, kedvesebb. Nem nagy fáradságába került a ragyogó napnak elhódítani az ifjú földet. Nem távozott el soha mellőle, örökké mosolygott reá a magasból, átölelte, összecsókolta őt, felolvasztotta, felhevitette szivét. A föld pedig nem tudott ellenállani a heves öleléseknek, forró csókoknak kábitó beszédnek ; reszketett, vonaglott a sohasem érzett kéjtől s mámorittasan dobta magát a nap kebelére. Egy reggel, még hajnal hasadása előtt, megnyílt a föld kelyhe s égy karcsú, hófehér alak lebegett ki belőle. Az anyja még meg sem ölelhette, már kettéhasadt az éj fekete foszlánya s ott keleten feltűnt biborszinü palástjával a ragyogó nap s boldog mosolylyal szorította kebeléhez leányát. S a hogy ölelgették, a hogy csókolgatták, úgy szépült, úgy nőt a leány. Hosszú aranyszőke haja, mint egy köpeny takarta le hófehér vállait s hullámzott alá formás karcsú termetén, csak itt-ott csillant ki puha kebelének vakitó fehérsége.
