Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-24 / 52. szám
52. szám Szatmár, 1899. deczember 24, TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. BÉ.LYEGDIJ MINDEN HIRDETÉS UTÁN 30 KR. Kéziratok nem adatnak vissza. 7 Békesség e földön! Méltán kérdhetjük hanyatló századunk eme karácsonyi ünnepnapján, vájjon van-e valóságban békesség és kell-e az embereknek e földön ?! Igaz, hogy az emberiség évezredek óta ezután vágyakozik s ideális törekvéseinek ez képezi legnemesebb tárgyát. Már az ó-szövetség prófétái is beszélnek egy olyan időről, a midőn majd az emberek: „fegyvereikből kapákat csinálnak és az ő dárdáikból sarlókat és egyik nép a másik ellen fegyvert nem vonszol és többé hadakozást nem tanulnak; hanem ki-ki mind békességgel nyugoszik az ö szőllője és az ő figefája alatt“ — és a próféták nyugodtan hunyták be szemeiket abban a boldogító tudatban, hogy a békességnek eme korszaka nemsokára be is következik. Az uj szövetségben már a Megváltó jászlánál elhangzik az angyalok kardala a békesség fölséges és harmonikus megnyilatkozásával. Maga az isteni mester is szüntelen hangoztatja az örök élet boldogító igéit hirdető ajkairól: ./Békesség veletek!« »Az én békességemet hagyom ti nektek!« A mi társadalmunk is, az ő szomorún sivár viszonyai és háborgattatásai közt, a békességet óhajtja, szüntelen ezt keresi. Az élet küzdelmeiben csendességre, nyugalomra vágyik. Az emberi élet igazi tragikuma ez, hogy ez örökös vágy és küzdelemben tűnnek el aztán egymásután az évek, a nélkül, hogy birtokába juthatnánk ennek. Valóságos tantalusi kin ez! Az élet nehéz harczaiban az emberiség tehát békét óhajt. S az volna az igazi öröm, mikor ezt valóban elérhetné; s az lenne az igazi Megváltó, a ki ezt a békességet levarázsolhatná e földre a szegény, sokat marczangolt emberi szívbe! De hallga ... mintha csak ma is hangzanak alá az angyali kar éneke: „Békesség e földön!“ Ezt az öröm-üzenetet halljuk hangoztatni először is hazánk hatarain szejte- széjjel, a hol a sötétség a világossal, ‘ag ál-szabadelvüség az igazi liberalizmussal folytonos ellentétben áll. Ám vegye ki minden ember ebből a küzdelemből a maga részét. Hadd hangozzék máskor a harczi riadó ... De ma szűnjék s némuljon el minden küzdelem. Ma csak amaz isteni szózat boldogítsa a sziveket: „Békességet adok én tinektek, az én békességemet. Ne háborodjék meg a ti szivetek és ne féljen !“ Oh hadd hangozzék most alá a békesség boldog.tó szava egyházunk falai közt is. Itt azonban már örökös bekének kell lenni. Hiszen itt bár különböző hitfe- lekezet, de a Krisztusban mindnyájan testvérek állanak egymássá: 'szemben. Micsoda hűtlen tanítványok lehetnek már azok, a kik a Mester legelső és legnagyobb parancsolatját sem tudják és nem is akarják betölteni?! Nyújtsunk azért egymásnak mindnyájan testvéri jobbot a szeretetnek eme magasztos ünnepén. Ne egymás ellen, de egymás mellett folyjon a harcz . . . ! Az idők jelei komolyak. Az ellenség, mely reánk tör, közös Árpád szép országát, a magyaroknak városait elárasztotta a bűn, a vakhit, a hitetlenség, mezeink határai a szegénység szavaitól visszhangzanak. Ne legyünk tehát hamis próféták, kik mindég békét kiáltunk, holott mi nem megyünk a békesség gyakorlásában jó példával elő!. Miért vágjuk magunk alatt a fát?! „Békesség e földön!“ Hadd hangozzanak ma e szavak a családban is. Ha valahol, úgy itt igazán égető szükség van erre. A hol a családi élet egy feldúlt éden, a hol a szülők pokoli viszálkodásban élnek, a hol a testvérek egymás élete ellen törnek, a hol ^i szivekből kihalt minden n'nfiesebb ideálismus és rut önzés és a mammoza foglalt helyet, ott nincsen békesség, ott nem ünnepelnek igazi Karácsonyt. Oh jövel azért isteni Megváltó s hozz békét e boldogtalan telkeknek s melegítse fel az érzésben megfagyott emberi szivet. Halljátok meg azért ma Kárpátnak bér- czei, vértes halmai zengjétek, Tiszának, Dunának habjai zúgjátok az évenként meg- megujuló karácsony ünnepén az isteni szózatot: „Békesség e főidői!“ Okány, 1899, deczember hó 23. Dr. Márk Ferencz. Karácsony. Valamelyik angoliró mondja : „Nem az a jó könyv, a melyik gondolatokat közöl hanem a melyik gondolatokat ébreszt.“ E mondás az ünnepekre is áll. A kereszténység nagy ünnepén talán épen azért lettek oly általánosak, s 2000, év azért nem volt képes elkoptatni őket, mert mindegyik egy-egy nagy gondolatot fejez ki s az eszmék egész seregét kelti a gondolkodó lélekben. T Á R C Z A. Karácsonykor. Kelet felöl csillag támad, Fény özönlik, sugár árad, Harang csendül száll az ének, S amint száll a magas égnek, Ábrándozva elmerengek. Lelkem mint a lenge szellő, Mint a szálló vándor felhő, Mint a siló csalogány dal, Feléd siet, feléd szárnyal, Csendes édes boldogsággal. Elmerengek hosszan mélyen, Mikor együtt . . . nem oly régen, Azt a sugárt néztük fájva És szivünkre hitté válva, Leszált minden piczi szála. Ajkainkon áhítattal, Ének csendült titkon halkai, Kezed, kezem összetéve, Úgy néztünk a magas égte. Te is, én is, elmerülve. Meleg könnyű fényes patak, Végig mosta arczainkat, És a csillag ragyogása, Tanított a megadásra, El nem fogyó imádságra. Most is ott fenn csillag támad, Fény őzönlik, sugár árad, Harang csendüt, száll az égnek Ajakamról csendes ének : Nem feledlek soha téged? Vértessy Ida. Magyar hivatalok. — Elbeszéli egy állami tisztviselő — Irta: Rákosi Viktor. A múltkor egy társaságban az iparosok nyomorúságáról, s az állam által nekik nyújtott koldus alamizsnáról volt szó. Valaki azt mondta, hogy az állam maga is szegény, nem adhat. A mire egy állami hivatalnok egy történetet beszélt el, melyet érdekesnek tártól: megírni. Magával az állami hivatalnokkal beszéltetem el Így: Határozottan szerencsém volt az uj miniszterrel. Bejött nyolez órakor a hivatalba, engem már ott talált; bejött hétkor, akkor is ott talált; elment délután háromkor, akkor még ott talált. Mindig nagy szemeket meresztett rám, de nem szólt semmit. Jóakarólag köszönt s habozva távozott. Egy ízben annyira habozott, hogy visszatért s igy szólt hozzám : — Uram, legyen szives távozni. — Miért, kegyelmes uram? — Mert én akarok az utolsó lenni, a ki a hivatalt elhagyja. Ezentúl a szolga mindig kisietett hozzám s jelentette, hogy ő kegyelmessége készülődik; erre én fogtam a kalapomat, botomat s elsiettem. Egy reggel, fél 8 órakor, ő kegyelmessége újra megszólít: — Fogalmazó ur, ezentúl járjon be fél 9 órakor. — Miért kegyelmes uram? — Mert én akarok az első lenni a minisztériumban. A kitűzött hivatalos óránál korábban jönni különben is épp oly pontatlanság, mint késni. — Igenis, értem. Nem mertem megmondani a miniszternek, hogy az orvos azt rendelte makacs lábbajom ellen, hogy minél többet üljek. Otthon nem ülhetvén oly huzamos ideig, már hajnalban bementem a hivatalba s megkezdtem a kúrát. Nem a hivatalos buzgóság, hanem a betegség tett kitűnő hivatalnokká. Most már a miniszter figyelme rám fordult, a mit abból láttam, hogy mindig igen szívesen fogadta alázatos köszönésemet. Egyszer aztán behivatott. — Fogalmazó ur, ön jó hivatalnok. Szép az iiása, nem diskurál, olcsó szivart szí, nem visel piros nyakkendőt s mint hallom, nem kerékpározik meztelen lábszárakkal a népes ut czákon. — Oh kérem ........ — Szót se. Megbízom önt egy kemény munkával. Van nekünk egy csomó előkelő hivatalnokunk. Járjon utána a hivatalunknak. íme itt a névsor. Elém tett egy csomó fényes nevtt, melyeknek tulajdonosait én csak magánfogaton vagy fiákkeren, de gyalog soha se láttam. Lapunk mai száma 8 oldal
