Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-11-21 / 47. szám
III. év. Szatmár, 1899. november 21. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Me^jelenil^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-í>zállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. A városi óvoda. Városunk tagadhatatlanul gyors tempóban halad a fejlődés utján. Csak az ezelőtt tizesztendei állapotokat kell figyelembe vennünk s ámbár mi benne vagyunk az úgyszólván napról-napra való fejlődésben, mégis lehetetlen, hogy különösen egyes fejleményekkel szemben, szinte csodálkozással ne tekintsünk körül. Városunk régi polgárai pedig, akik 50—60 évre visszamenőleg tudnak összehasonlítást tenni, úgyszólván újjá teremtve, megifjodva, megszépülve látnak maguk körül mindent. Igaz, hogy ez a gyors haladás, vagyoni szempontból, szinte alapjában rengette meg a várost; igaz, hogy a kik a régi gondtalan Szatmárra emlékeznek, ma nincs abból már semmi... stb. stb. . . . nehéz teher . . . czifra külső . . . belső nyomor .. . külső csillogás stb. stb., de hát erről most hallgatunk, különben: Így van ezj ma ország-világszerte. Városunk gyorsröptü fejlődésében azonban, egy pont, az elemi iskola és a kisdedóvás, elhanyagolva tévelyeg ide s tova, sértő ellentétet képezve elmaradottságával a minden téren nagyot fejlődött haladással szemben. A népnevelés ügye, a tervbe vett elemi iskoláink államosításával, talán a kor kívánalmainak megfelelő megoldást fog nyerni, hacsak a felekezeti féltékenykedés nem fog- mesterséges gátakat támasztani a fejlemények elé. A kisdedóvás ügye azonban olyan tünetek között van az elhanyagolásban is mélyre sülyesztve, hogy azt még sok jóakarattal is nehéz lesz a kívánt színvonalra fölemelni. A ki városunk egyik legszebb pontján lévő, u. n. városi óvodánk előtt elmegyen, T Á R C Z A. Egy kirándulás emlékei. Irta : Lovasa Aladár. Nincs egészen igazuk azoknak, a kik az internátusi életet égig magasztalják ; de részemről nem csatlakozom azokhoz sem, kik a sárga földig lehúzzák. A kolozsvári »református theologiai fakultás» egy ilyen internatus, a melyben tanárjelöltek és theologusok élnek együtt. Képviselve van bennük — mondhatni —- az egész szép Magyarország minden vidéke ; a Magas-Tátra szülötte ölelkezik itt a délibábos Nagy-Alföld fiával, s van alkalmunk tapasztalni, miként nevelnek Pozsonyban, miként meg Brassóban.... A szeretetnek bizonyos lebilincselő hatalma köti össze, s készti nemes versenyre ezt a kis hangya-bolyt, melyben a tudomány munkásai gyűjtögetik ifjú erővel az anyagot, vetik meg alapját a következő korszakot, a jövö század elejét vezető kultúrának, a maguk körében. E munkában megvannak ugyan külön-külön is a működési körök, a melyekben kiki érvényesítheti magát a maga szellemi iránya szerint. De a tulajdonképcni tudományos munkálkodáson, a tanuláson kívül sem lehet nélkülözni egymást, kikerülni az egymásra utaltságot, a mely forrása aztán a lélekben való egymásba növésnek, a szellemi áthatottságnak. Én meglehetősen a jó anyám szoknyájához lehetetlen, hogy gyors járásában is egy pár pillanatra meg ne álljon és önkénytelenül is összehasonlításokat ne tegyen a közvetlen közeli környezettel. A ki pedig épenséggel mint érdekelt fél keresi föl e helyiséget és látja, micsoda elavult, eldlt régi, rozoga fészek ez az úgynevezett városi óvoda, hogy össze-vissza van az hasadozva, mily alacsony, kicsinyes, szegényes és egészségtelen minden helyisége: igazán lehetetlen, hogy keserűség ne töltse el az embert! Már évekkel ezelőtt, e czélra, föltétlenül nem volt megfelelő ez intézmény! Közegészségi szempontból már tiz évvel ezelőtt a hatóságnak be kellett volna zárni e helyiséget! Ma, bizonyára, ha rabokat kellene valahová elhelyezni, az állam nem engedné meg, hogy a rabok ide, habár ideiglenesen is, elhelyeztessenek és mi ide küldjük féltve őrzött, kicsinyke, gyenge gyermekeinket ! Ezeknek a gyermekeknek napsugaras, bő és jó levegőre van szükségük, épen fejlődésüknek kezdődő éveiben s e helyett nedves, dohos, alacsony helyiségekben, mint a heringek, összezsúfolva, kényszé- rittetnek csenevészszé, nyavalyássá lenni és mind ez akkor történik, mikor a városról különben azt mondjuk: gőzeró'vel halad előre, hogy szinte alig ismer a régi ember városára! Vájjon a városi főorvos nem ismerte ezeket a tarthatatlan visszonyokat ? Vagy ha ismerte, eltűrte azokat ? Hiszen nem első panasz ez e tekintetben! Ilyen körülmények között interpellálta meg lapunk szerkesztője Hérmán Mihály polgármestert, hogy adna megnyugtató választ arra nézve: mi lesz óvoda ügyünknőtt népség vagyok, a mit restelleni ez alkalommal sem tudok, a családi körért rajongok: de vakácziókban épen annyira érzem jó barátaim hiányát, mint itt most azokét, ^ kik nekem vér szerint is a legkedvesebbek, a kik szivemhez legközelebb állanak, s kopogtatás nélkül is bepillanthatnak abba. íme, ez a szellem jellemzi intézetünket; ez a szellem ringat el bennünket, ad nekünk megnyugvást, megelégedést, tartja fenn köztünk a békességet. De még ez az állapot is néha unalmasnak, — mondhatnám — nyűgösnek tetszik, s ha alkalom nyílik rá, szívesen kivonjnk magunkat egy kevés időre e — különben kedves körből, — már csak a változatosság kedvéért is. Így történt nemrégiben is, hogy egy ilyen alkalmat megragadtunk. Egy igen kedves barátunk, s kollegánk, kinek népszerűsége körünkben bárkiét is csúffá tette, négy évi itt tartózkodás után itt hagyott bennünket, elment, a hova az Ur prófétának szólitá el őt. Itt baráti szivek vették körül s foglalták le, s most szabaddá lett szive uj kötelékek közé kivánkozék: a szerelem rózsa-lánczait ölté magára : megházasodik. Petsze, tudni méltóztatik, hogy hát a házasodásnak bevezető aktusa a kézfogó. Igen hát a kézfogó, vagy ha úgy tetszik : a jegyváltás ... A' volt most, azé a barátomé, a Gyurié, egy fiatal kálvinista papé ; —- ha tetszik, még azt is megmondom, hogy „mék“ Gyurié . .. hát — a monói papé kérem, arra, ott ni, Szilágy vármegyének az én kedves Szatmármegyém felé eső határánál. S ez a fiú egy egész barát-gárdát hivott meg kel? akar-e és tud-e a törvényhatóság segíteni az égetően szükséges hiányokon? Hérmán Mihály polgármester válasza őszinte és a tárgyat érintően részletes volt; elismerte a bajt, ígérte, hogy gyors munkában lógja sürgetni az ügyet, hogy ez a valóban nagy hiány úgy a kor követelményeinek, mint városunk tekintélyének megfelelően rendeztessék. Mi nem kételkedünk a polgármester ur kijelentésének őszinteségében, tudjuk, hogy a mennyiben rajta áll, szavának ura is lesz; de egy fontos kérdés van itt: a pénz, ha a város csinálná meg az óvodát; a keresztülvitel hosszadalmas volta, ha a város az állammal akarná az ügyet megoldatni. A pénz kérdésre azt mondjuk: tudja azt nagyon jól a polgármester ur, hogy vannak dolgok, itt is, másutt is, melyek halasztást nem tűrnek; vannak szükségletek, melyek előteremtésére: pénznek lenni kell. Kisdedeink féltett egészségének kérdése bizonyára e városnak egyetlen jó érzelmű polgáránál sem közömbös kérdés! Áldozott e város már nagy pénzt, akárhányszor, kétes vagy épen káros eredményekért, a népnevelés és egészség századokra kiható nagy kérdése elől kitérni bizonyára nem fog! Ha pedig a város az állammal karöltve látná magára nézve könnyebbnek az eszme keresztülvitelét, a keresztülvitel hosz- szadalmasságára az a megjegyzésünk, hogy: rendkívüli fontos dolgok rendkívüli gyors elintézést követelnek. Van e városnak annyi erkölcsi tekintélye, hogy e fontos ügy megoldását soron kívül átviszi. Van bizonyára városunknak annyi a »Fakultás“-ról. De hát sok az akadály : hónap vége, meg holmi egyéb. — No, de már akadály ide, akadály oda, — mi: két filozopter barátom, meg én, kaptunk az alkalmon, s elrándultunk Szilágy-Nagyfaluba. Ez az érdemes község szintén egyik tényező a hős Toldi Miklós feletti versengésben. S teszék elhinni, hogy idestova Írott okmányokkal bizonyítja immár, hogy hiszen övé a dicsőség. — Szép. De ide nem tartozik. — Ez a Nagyfalu különben Toldiért hát csak verseng: de már a mi hősünkről bizonyosan tudom, hogy az övé testestől-lelkestől: ott ringott bölcsője, ott tanulta először kimondani Isten szent nevét, ott vette először fel az Isten szent igéjét ajkára, s ott találta im meg élete-párját, minden szempárben ismerőst köszönt, minden ajk csendülése bizonyos emléket idéz fel lelkében, minden fül megismeri, hogy kinek ajka szól, ha ő beszél. Én már egy pár hónap óta szerencsés voltam ismerni Nagyfalu kepves közönségét. Mint pünkösti legátus jártam végig először a pátenssel kezemben a falut, hogy rekvirendus uramé- kat megvizitelném. S bátran ajánlhattam a másik két fiúnak, hogy tegyünk egy kis kirándulást. Az idő is kedvezett, mintha helybenhagyná azzal, hogy komorból tündöklő derültté változott. Egy napon végre, — mint aféle álmos diákok — a 7 órással, mely az ország szivébe visz, — elindultunk. Nos igen ? hisz’ mi csak Csúcsáig mentünk vonattal. Már addig is sokszor megtapod- tuk a kocsi padlóját, hogy valamikép el ne mulasszuk a sokszor látott, s mégis mindig uj vidék egyes remekebb részleteinek látását. Csúcsán hát kiszálltunk, hogy majd felülünk
