Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1899-11-07 / 45. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. III. év. Szatmár, 1899. november 7. Me^el^gc^^iinden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Pusztul a magyar nép. Nemzeti elbizakodottságunk akárhány alkalommal abban nyilatkozik meg, hogy a magyar nép ma erősebb, mint valaha; a közelmúltban lezajlott milleniumi ünnep­ségek alatt száz- meg százszor volt han­goztatva, hogy »ez a nép, (már mint a magyar) mely annyi veszély és balsors között megtudott maradni, nemzeti misé­gét föl tudta tartani egy évezreden át, ez a nép — ma megerősödve — bátran néz az uj ezred évnek eléje !« stb. stb. Pedig nem úgy van a dolog; sajnos, hogy rideg, számitó, idegen emberek, orvos­szaktudósok, akik midőn, belemélyednek a nemzetek halandóságának száraz, statisz­tikai összehasonlításába, nem látnak egye­bet, mint a rideg számokat, igazolják, hogy a halandóság különösen a tüdővész követ­keztében, az összes nemzetek kö­zött legnagyobb a magyar népnél. Megdöbbentő és ránk, magyarokra mélyen elszomorító jelenség, melyet midőn a világ ezer- meg ezer újsága szerte vitt és mindenütt tudtul adott, mi, akik a leg­sötétebb közegészségi statisztikai adattal vagyunk megjelölve, elkezdtünk valamit se­gíteni akarni a bajon, fővárosi lapjaink ír­tak ez ügyben, gyűjtést indítottak egy nagy- lerjedelmü kórház felállítására, talán egy- pár ezer forint be is jött (??) — és ezzel elaludt az egész nagy fontosságú ügy! Maradt minden úgy a mint volt 1 Hogy pusztuljon a magyar! A egészség nagy fontosságát rende­sen csak akkor veszi észre nálunk minden ember, a mikor már nincs; a mig megvan, úgy bánik vele, mintha elpusztíthatatlan volna. A társadalomban fjedig mintha egy­általán hiányoznék az éi^ék a közegészség nagy jelentősége iránt! Pedig nyilvánvaló, hogy erős és egészséges nemzetet csak erős és egészséges nemzedékek tarthatnak fönn, hogy ép testben var. ép lélek. Távol idegenben, idegen orvos pro­fesszor ajkáról hangzott cl a figyelmezte­tés felénk, hogy Magyarország legalatto­mosabb és leggyilkosabb ellensége a tüdő­vész. A berlini kongresszuson konstatál­ták, minden ellenvetés nélkül azt ;. szomorú tényt, hogy ez a rettentő betegség, mely kártékonyabb a koleránál, legtöbb áldozatát Magyarországon szedi, még pedig a legma- gyarabb vidéken, — mint mondani szokás: — a tejjel és mézzel folyó Alföldön. Mi lesz Magyarországból, ha törzsökös ma­gyar népe nem hogy szaporodnék és erő­södnék, hanem vész és pusztul egy ször­nyű betegség hatása folytán ? A vidéken a közegészség gondozása annyira el van hanyagolva, hogy az szinte hihetetlen. A vidéki orvosok ezt maguk beismerik. A mi rendelet van, az többnyire Írott malaszt marad. Nem lehet végrehaj­tani, mert többnyire nincs, hogy ki hajtsa végre. A járásorvosi körök beosztása olyan, hogy nem is lehet gondosan felügyelni a közegészség hiányaira s a szolgabiráságok és jegyzők annyira túl vannak terhelve más egyéb munkával hogy a közegész­séggel törődni csak ritkán érnek rá. Sok száz körorvosi állás üresedésben van, mert nincs orvos, a ki oda menne azért a nyo­morúságos jövedelemért, mely reá vár. Szóval: e tekintetben alapos változásokra van szükség, a mit a közigazgatási reform keretében rég ígérnek a politikusok. De azalatt, fájdalom, pusztul a nép, mely orvosi segedelem hijján ki van szol­gáltatva a fertőző betegségnek, a mely Is­ten tudja miként közibe hurczoltatott. De nem szabad a népet tovább tudatlanságban hagyni s ha találtak módot, hogy a paraszt­ságot kioktassák, teszem azt a méhészet­tel való okszerű bánásmódra, vagy a se­lyem tenyésztésre, találjanak vándortanitót, aki fölvilágosítja a népet, miként oltalmazza életét tüdővész ellen. Tegyék meg az em­berért, a mit megtesznek a méhért és a selyemhernyóért. így például nálunk is, Szatmár-németi szab. kir. városban, elmondhatjuk, hogy nagyon sok tenni való várakozik, a köz­egészség javítását illetőleg: nincs sem ele­gendő, sem elég jó ivóvize a városnak; nincs csatornázásunk és ez a legfőbb baj! bár ne volna, inkább villanyunk, vagy ál­landó színházunk, csak meglenne a vá­rosban a csatornázás! Egész tavaszon, nyáron, szárazabb ősz­szel, mint pl. most is, vagy télen is, akár­hányszor, dögleletes port, piszkot kell be- lelegzenünk! Hiába akarunk szellőztetni, tele jön a lakás porral! Hasztalan indu­lunk ki a napi munka után üdülő sétát tenni, szemünket, szánkat tele hordja por­ral, piszokkal a szél! Mind ez nem lenne Így, ha volna vízvezetékünk és csatornázásunnk; pedig, ha annak idején, midőn még nem volt a QiMHBEgt>eaaiy«aa>scifcs-jyA3i»aBaa!MMtaBMB——— T Á R C Z A. Az utolsó istenhozzád. (Sully Prudhomme.) Mikor meghal egy kedvesünk, Szivünk még át nem érzi vesztét, Fölötte sirní sem tudnánk, Zavar, hogy a halál jelen még. Sem a fekete gyászlepel, Sem a jajongó, bus zsolozsma Fájdalmunknak meg nem felel, Lelkünk’, ajkunk’ zár tartja fogva. Gyászunkban akkor sem hiszünk, Ha lenézünk a sirgödörbe S a mint rög rögre hull, szivünk Nem érzi, mit veszt el örökre. Ha asztalhoz telepedénk S szemünk egyszerre hézagot lát, Mert több a hely, mint volt elébb: Ez az igazi istenhozzád. Francziából: Szabados Ede. Halottak napján. Irta: Rákosi Viktor. Ha leszáll a nap és beáll a sötétség : kigyul- nak az égen a csillagok és kigyulnak a temető­ben a mécsvilágok. Ezer meg ezer remegő láng fénye csillogóvá teszi, aranyszikrákkal szövi át a temető felett ka­vargó nehéz novemberi ködöt. Világosság gyűl, melegség árad szét a halot­tak sötét és hideg országában. Halottainkról emlékezünk. Ez az ő napjuk. Nézzétek a fekete tömegek tódulását a temetőkbe, mindenki érzi, hogy nem szabad elfeledkezni a halottakról. Kicsi mécset gyújtanak azoknak, akiknek innét az örök vilá­gosság fényeskedik, virágokkal boritják el azok sírját, akik többé nem gyönyörködnek a virá­gokban. Miért f Mert mindenki érzi, hogy egykor ő is meg­tér ősei mellé, s lefekszik a sírba, álmodni hosszú álmot, megpihenni az élet fáradalmai után. S azt akarja, hogy őt se feledjék el, a? ő emlékét is ápolják maradékai. Nincs szomorúbb látvány, mint egy elhagyott sir. Az ember szive önkénytelenül is elíacsarodik, ha ilyet lát. Szegény, ezt eltemették, el is feledték. Egyszer a természet intését is láttam, mely arra figyelmeztetett, hogy ne feledjük el a halot­takat. A Kárpátok közt bolyongva, a sztrecsnói tetőre jutottam. És bámulva láttam, hogy ott csupa piros virág nyílik. Figyelmeztettem rá vezetőmet, aki megmondta, hogy ezen a dombtetőn esett el 1849-ben 73 hon­véd, aki a határt védelmezte húszezer orosz ellen. Addig ott mindenféle színes virág termett. Azóta azonban csak piros virágok nyíl­nak a dombon, E vad vidéken elrejtett szent helyről min­denki megfeledkezett. De nem feledkezett meg a Mindentudó Isten, s mikor tavaszszal eltakarodik a hó, telehinti szép piros virágokkal a tetőt: a honvédvérből fakadt piros virágokkal. Párisban még az idegenben elhaltakról se j feledkeznek meg. A Pére-Lachaise-temető főka­pujával szemben áll egy emlékoszlop. És halottak j napján az emberek ide helyezik a koszorút azok­nak a családtagjaiknak emlékére, akikről nem tudják hol haltak meg, vagy hol vannak elte­metve, akik messze tengereken vesztek el, akik gyarmati háborúkban, idegen világrészekben es­tek el. Oly megható ez oszlop körül a gyászos asszonyok nagy imádkozó csoportja, különösen ha az ember elgondolja, hogy az a fiú, férj, vagy testvér, akit ők e pillanatban erejének és szép­ségének egész teljességében maguk elé képzel­nek, valami afrikai mocsár zsombékjai közt he­ver temetetlenül, s fehér csontja mellett kóbor sakál üvöltöz. Szeressük egymást barátaim, még a síron túl is. Hiszen amint lassan öregszünk, a város egyre jobban üresedik, s lassanként több barátunk lesz a temetőben, mint ide bent a városban... Hisz ha magunk között szétnézek és egypár nevet említek, oh, hívásomra mennyien nem felelnek. Hova lett ékesszavu és melegszívű barátunk Jandrisics ? Hová lett Nagy Elek, akinek vidám kaczagását mintha most is hallanám, baráti szere­tettől sugárzó szemét mintha most is látnám ? Hová lett Gida bácsi, az aczélos öreg, akire úgy tekintettünk fel, mint törpe fenyők a százados tölgyre f És hová lett a miköztünk élt, felejhetetlen jó társunk Nagy Vincze, a kit munkája közben, orvul sújtott le a halál ? Hová lett Tabajdi Lajos ? aki szinte tiz em­ber munkáját tudta teljesíteni, akihez mintegy orvul sújtott a halál, mintha félt .volna hatalmas fizikumától ! Hová lett Keresztes Sándor? társa­dalmunk e kiváló alakja ... és hová lettek any- nyi mások, akik még csak nemrégiben is itt jár­tak közöttünk, itt munkálkodtak velünk ?. .. Elköltözködtek, itt hagytak bennünket ... de az élők nem feledik őket. . . nem hideg földbe, a mi meleg szivünkbe vannak ők eltemetve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom