Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-11-07 / 45. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. III. év. Szatmár, 1899. november 7. Me^el^gc^^iinden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Pusztul a magyar nép. Nemzeti elbizakodottságunk akárhány alkalommal abban nyilatkozik meg, hogy a magyar nép ma erősebb, mint valaha; a közelmúltban lezajlott milleniumi ünnepségek alatt száz- meg százszor volt hangoztatva, hogy »ez a nép, (már mint a magyar) mely annyi veszély és balsors között megtudott maradni, nemzeti miségét föl tudta tartani egy évezreden át, ez a nép — ma megerősödve — bátran néz az uj ezred évnek eléje !« stb. stb. Pedig nem úgy van a dolog; sajnos, hogy rideg, számitó, idegen emberek, orvosszaktudósok, akik midőn, belemélyednek a nemzetek halandóságának száraz, statisztikai összehasonlításába, nem látnak egyebet, mint a rideg számokat, igazolják, hogy a halandóság különösen a tüdővész következtében, az összes nemzetek között legnagyobb a magyar népnél. Megdöbbentő és ránk, magyarokra mélyen elszomorító jelenség, melyet midőn a világ ezer- meg ezer újsága szerte vitt és mindenütt tudtul adott, mi, akik a legsötétebb közegészségi statisztikai adattal vagyunk megjelölve, elkezdtünk valamit segíteni akarni a bajon, fővárosi lapjaink írtak ez ügyben, gyűjtést indítottak egy nagy- lerjedelmü kórház felállítására, talán egy- pár ezer forint be is jött (??) — és ezzel elaludt az egész nagy fontosságú ügy! Maradt minden úgy a mint volt 1 Hogy pusztuljon a magyar! A egészség nagy fontosságát rendesen csak akkor veszi észre nálunk minden ember, a mikor már nincs; a mig megvan, úgy bánik vele, mintha elpusztíthatatlan volna. A társadalomban fjedig mintha egyáltalán hiányoznék az éi^ék a közegészség nagy jelentősége iránt! Pedig nyilvánvaló, hogy erős és egészséges nemzetet csak erős és egészséges nemzedékek tarthatnak fönn, hogy ép testben var. ép lélek. Távol idegenben, idegen orvos professzor ajkáról hangzott cl a figyelmeztetés felénk, hogy Magyarország legalattomosabb és leggyilkosabb ellensége a tüdővész. A berlini kongresszuson konstatálták, minden ellenvetés nélkül azt ;. szomorú tényt, hogy ez a rettentő betegség, mely kártékonyabb a koleránál, legtöbb áldozatát Magyarországon szedi, még pedig a legma- gyarabb vidéken, — mint mondani szokás: — a tejjel és mézzel folyó Alföldön. Mi lesz Magyarországból, ha törzsökös magyar népe nem hogy szaporodnék és erősödnék, hanem vész és pusztul egy szörnyű betegség hatása folytán ? A vidéken a közegészség gondozása annyira el van hanyagolva, hogy az szinte hihetetlen. A vidéki orvosok ezt maguk beismerik. A mi rendelet van, az többnyire Írott malaszt marad. Nem lehet végrehajtani, mert többnyire nincs, hogy ki hajtsa végre. A járásorvosi körök beosztása olyan, hogy nem is lehet gondosan felügyelni a közegészség hiányaira s a szolgabiráságok és jegyzők annyira túl vannak terhelve más egyéb munkával hogy a közegészséggel törődni csak ritkán érnek rá. Sok száz körorvosi állás üresedésben van, mert nincs orvos, a ki oda menne azért a nyomorúságos jövedelemért, mely reá vár. Szóval: e tekintetben alapos változásokra van szükség, a mit a közigazgatási reform keretében rég ígérnek a politikusok. De azalatt, fájdalom, pusztul a nép, mely orvosi segedelem hijján ki van szolgáltatva a fertőző betegségnek, a mely Isten tudja miként közibe hurczoltatott. De nem szabad a népet tovább tudatlanságban hagyni s ha találtak módot, hogy a parasztságot kioktassák, teszem azt a méhészettel való okszerű bánásmódra, vagy a selyem tenyésztésre, találjanak vándortanitót, aki fölvilágosítja a népet, miként oltalmazza életét tüdővész ellen. Tegyék meg az emberért, a mit megtesznek a méhért és a selyemhernyóért. így például nálunk is, Szatmár-németi szab. kir. városban, elmondhatjuk, hogy nagyon sok tenni való várakozik, a közegészség javítását illetőleg: nincs sem elegendő, sem elég jó ivóvize a városnak; nincs csatornázásunk és ez a legfőbb baj! bár ne volna, inkább villanyunk, vagy állandó színházunk, csak meglenne a városban a csatornázás! Egész tavaszon, nyáron, szárazabb őszszel, mint pl. most is, vagy télen is, akárhányszor, dögleletes port, piszkot kell be- lelegzenünk! Hiába akarunk szellőztetni, tele jön a lakás porral! Hasztalan indulunk ki a napi munka után üdülő sétát tenni, szemünket, szánkat tele hordja porral, piszokkal a szél! Mind ez nem lenne Így, ha volna vízvezetékünk és csatornázásunnk; pedig, ha annak idején, midőn még nem volt a QiMHBEgt>eaaiy«aa>scifcs-jyA3i»aBaa!MMtaBMB——— T Á R C Z A. Az utolsó istenhozzád. (Sully Prudhomme.) Mikor meghal egy kedvesünk, Szivünk még át nem érzi vesztét, Fölötte sirní sem tudnánk, Zavar, hogy a halál jelen még. Sem a fekete gyászlepel, Sem a jajongó, bus zsolozsma Fájdalmunknak meg nem felel, Lelkünk’, ajkunk’ zár tartja fogva. Gyászunkban akkor sem hiszünk, Ha lenézünk a sirgödörbe S a mint rög rögre hull, szivünk Nem érzi, mit veszt el örökre. Ha asztalhoz telepedénk S szemünk egyszerre hézagot lát, Mert több a hely, mint volt elébb: Ez az igazi istenhozzád. Francziából: Szabados Ede. Halottak napján. Irta: Rákosi Viktor. Ha leszáll a nap és beáll a sötétség : kigyul- nak az égen a csillagok és kigyulnak a temetőben a mécsvilágok. Ezer meg ezer remegő láng fénye csillogóvá teszi, aranyszikrákkal szövi át a temető felett kavargó nehéz novemberi ködöt. Világosság gyűl, melegség árad szét a halottak sötét és hideg országában. Halottainkról emlékezünk. Ez az ő napjuk. Nézzétek a fekete tömegek tódulását a temetőkbe, mindenki érzi, hogy nem szabad elfeledkezni a halottakról. Kicsi mécset gyújtanak azoknak, akiknek innét az örök világosság fényeskedik, virágokkal boritják el azok sírját, akik többé nem gyönyörködnek a virágokban. Miért f Mert mindenki érzi, hogy egykor ő is megtér ősei mellé, s lefekszik a sírba, álmodni hosszú álmot, megpihenni az élet fáradalmai után. S azt akarja, hogy őt se feledjék el, a? ő emlékét is ápolják maradékai. Nincs szomorúbb látvány, mint egy elhagyott sir. Az ember szive önkénytelenül is elíacsarodik, ha ilyet lát. Szegény, ezt eltemették, el is feledték. Egyszer a természet intését is láttam, mely arra figyelmeztetett, hogy ne feledjük el a halottakat. A Kárpátok közt bolyongva, a sztrecsnói tetőre jutottam. És bámulva láttam, hogy ott csupa piros virág nyílik. Figyelmeztettem rá vezetőmet, aki megmondta, hogy ezen a dombtetőn esett el 1849-ben 73 honvéd, aki a határt védelmezte húszezer orosz ellen. Addig ott mindenféle színes virág termett. Azóta azonban csak piros virágok nyílnak a dombon, E vad vidéken elrejtett szent helyről mindenki megfeledkezett. De nem feledkezett meg a Mindentudó Isten, s mikor tavaszszal eltakarodik a hó, telehinti szép piros virágokkal a tetőt: a honvédvérből fakadt piros virágokkal. Párisban még az idegenben elhaltakról se j feledkeznek meg. A Pére-Lachaise-temető főkapujával szemben áll egy emlékoszlop. És halottak j napján az emberek ide helyezik a koszorút azoknak a családtagjaiknak emlékére, akikről nem tudják hol haltak meg, vagy hol vannak eltemetve, akik messze tengereken vesztek el, akik gyarmati háborúkban, idegen világrészekben estek el. Oly megható ez oszlop körül a gyászos asszonyok nagy imádkozó csoportja, különösen ha az ember elgondolja, hogy az a fiú, férj, vagy testvér, akit ők e pillanatban erejének és szépségének egész teljességében maguk elé képzelnek, valami afrikai mocsár zsombékjai közt hever temetetlenül, s fehér csontja mellett kóbor sakál üvöltöz. Szeressük egymást barátaim, még a síron túl is. Hiszen amint lassan öregszünk, a város egyre jobban üresedik, s lassanként több barátunk lesz a temetőben, mint ide bent a városban... Hisz ha magunk között szétnézek és egypár nevet említek, oh, hívásomra mennyien nem felelnek. Hova lett ékesszavu és melegszívű barátunk Jandrisics ? Hová lett Nagy Elek, akinek vidám kaczagását mintha most is hallanám, baráti szeretettől sugárzó szemét mintha most is látnám ? Hová lett Gida bácsi, az aczélos öreg, akire úgy tekintettünk fel, mint törpe fenyők a százados tölgyre f És hová lett a miköztünk élt, felejhetetlen jó társunk Nagy Vincze, a kit munkája közben, orvul sújtott le a halál ? Hová lett Tabajdi Lajos ? aki szinte tiz ember munkáját tudta teljesíteni, akihez mintegy orvul sújtott a halál, mintha félt .volna hatalmas fizikumától ! Hová lett Keresztes Sándor? társadalmunk e kiváló alakja ... és hová lettek any- nyi mások, akik még csak nemrégiben is itt jártak közöttünk, itt munkálkodtak velünk ?. .. Elköltözködtek, itt hagytak bennünket ... de az élők nem feledik őket. . . nem hideg földbe, a mi meleg szivünkbe vannak ők eltemetve.