Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-10-31 / 44. szám
1L III. év. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HÉTILAP. “.1 Me^jelenil^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. adások is, de meg ott sokkal több a munka, mintsem hogy alaposabb, behatóbb vizsgálat tárgyává volnának azok tehetők! így aztán tulajdonképeni ellenőrzés, mint az egész vonalon s a felelősség ilyen körülmények közt nagyon problematikus. Nem kívánom, hogy félreértessem, épen azért kijelentem,- hogy az előadottakkal nem azt akarom mondani, hogy a városnál kidobálják a pénzt mindenre, minden czél és haszon nélkül mindig, s hogy a városnál az előirányzott összegek másra fordittatnak, mint amire előirányoztattak, azon tudatban, hogy hiszen úgy sem tudja azt a közönség meg, hogy más egyébre fordittattak a megszavazott kiadások; hanem csupán azt, hogy ha a lehető legnyilvá- nosabban lesz a közönség tudomására hozva a legapróbb tételekre is kiterjedő és mindent felölelő költségelőirányzat és zárószámadás, a közönség megnyugvással viseli az óriási terheket, alkalma van mindenkinek utána járni és nézni, hogy helyesen irányoztattak-e elő a feltüntetett összegek és csakugyan oda lettek-e fordítva? Ezzel a nyilvánossággal aztán a felelősség is redukálódik 1 Nem utolsó következménye volna a költségelőirányzat és zárszámadás mentül nagyobb nyilvánosságra hozatalának az sem, hogy eszmecserét provokálna és az előirányzott összegből nagyobb megtakarítás volna eszközölhető az egyesek tanácsai, vállalkozási szellemének felélesztése által, a mi nem mondom, hogy valami óriási mérvben, de annyira, a mennyire a helyi ipart, kereskedelmet némileg fellendítené. Megvolna még az a haszna is, hogy meg volnának nehezítve az általam a közelmúltban ismertetett Farkas Béla és Oláh- tele manipulácziók is. A költségelőirányzat és zárószámadás Gazdálkodás felelősség nélkül. Valamikor azt kérdeztem egy falusi embertől: »Mi újság náluk?« Erre emberem azt felelte: »most hála Istennek semmi!« Ha most valaki egy szatmárnémetii embert megkérdezne, az bizonyára azt fe- j lelné rá, hogy a »községi adót 88%-ról, mely már is alig-alig elviselhető volt, 98 °/ö-ra felemelték!« És bizonyára nem adna hálát az Istennek, sőt ellenkezőleg, ha a fenti magas községi adó leszállitatnék, buzdulna áhítatra és az a buzgóság nem volna ok nélkül való, mert bizonyára megmaradna a szájában a betevő falatja, amit ilyen magas adó miatt el kell adnia, hogy tavasz felé azt, amit jó olcsón elad most, méreg drága pénzen szerezze vissza, hogy magát és családját egyik napról a másikra kenyérrel ellássa. De ha most el kell adnia terményét az adóba fizetendő pénzért, télen talán fog keresni, amiből a család fentartására szükséges terményt ismét megszerezze ! Oh nem! Eladja a terményt azért, hogy majd megsegíti az Isten, s tud valamit szerezni. De ez vajmi ritkán történik. Hát akkor honnan veszi a pénzt ? Honnan? Hát a „takarékból“! Honnan fizeti azt vissza ? A honnan tudja, ainig tudja tudniilik, ha pedig nem tudja, a jobb sorsra érdemes család elpusztul, mivel más egyéb adókkal és egyéb nyűgökkel annyira meg van terhelve, hogy teljes le- hetlen annyi teherrel megküzdenie. De mig idáig jut, hányszor és hányszor kérdezi meg önmagát, hogy ugyan mire és miért fizeti ő azt a temérdek adót: A felelettel persze adós marad önmagának, mert fogalma sincs arról, hogy annyi temérdek pénzt mire lehet elkölteni? Nem merem felbátorítani azok egyikét sem arra, hogy ha nem tudják, majd megmondom én! Nem pedig azért, mert a felelettel én is adós maradnék. De azt hiszem, hogy nemcsak én maradnék egyedül adós, hanem adósok maradnának nagyrészben azok is, akik azt a 98% községi adót megszavazták, a váiősatyák, mivel azok sem tudják, hogy mire szavazták meg, pedig ezeknek csak illenék tudni, mert az nekik kötelességük is volna. Azonban nem nekik rovom fel hibául, hogy nem tudják s igy felvilágosítani sem tudnak másokat, hanem azoknak, akik egy teljesen kimerítő s a legkisebb részletekig menő költségelőirányzat helyett adnak egy csoportosan nagy vonásokban összeállított munkát, amelyből nem iud kiokosodni senki vagy csak igen kevés ember, mivel nem tudja, hogy az illető csoportban mi minden van? Azonban ha valaki úgy egészen részletes költségelőirányzatban akarna kísérletet tenni, még igy is felsülne, mivel a költségelőirányzat nem minden embernek jut a kezébe. Ekkor aztán miből szerez felvilágosítást, akinek valami kis kedve van hozzá? Ugyancsak igy áll a dolog a záró számadással is, a melyből megvolna állapítható, hogy az előirányzott összegek csakugyan felmentek-e arra a czélra, amire szánvák? vagy mennyi atulkiadás! Mindezekre a kérdésekre mi absolute nem nyerünk semmi felvilágosítást, de nyernek-e a közgyűlés tagjai? Alapos és részletes felvilágosítást nem nyernek azok sem. Hát ugyan ki nyer akkor? Bizony senki. Az igaz, hogy a minisztériumhoz felterjesztik úgy az egyiket, mint a másikat, de bizonyára ott is csak nagy vonásokban vannak meg a bevételek is, a kiT Á R C Z A. Estharangszó. Az ég halványul. Esti szellő Surran tova a lomb felett S a messze, kéklő láthatáron Rózsás fény tűn’ le reszketeg’. A mámoritó, üde légben Halkan susog a falevél, Virágcsókot hord röpke szárnyán S lehel reá a lenge szél. S hogy szürke ködbe vész a tájék S a földi zaj elszendereg, Láthatlan rajként hull a földre Az égküldö:t álomsereg. A magány csöndes tengerébe Az élet lassan elmerül, Mintha a mindenség ölében Csak ketten volnánk egyedül Hozzám simulsz. Mint fát a repkény Ölelsz át hosszan, édesen S bűvös titkán a méla estnek Álmodva elmerengsz velem. így szendergünk együtt soká, mint Madár párjával fészkiben S nem háborítja meg magányunk A földi zajból semmisem. Szemünk lehunyva, kéz a kézben, Mig lelkünk üdvtőí ittasul, Ajkunkra egy hang sem lopódzik, Megértjük egymást szótlanul. S egyszerre im’, az esti csendben Szellő lehén hang száll felénk, Mint bűvös-bájos dalba olvadt Megáldó égi békeség. Halld ! Mintha édes csendülésén Szerelmünk szárnyat bontana S repülne vissza, hol kipirkadt Gyermekkorunk szép hajnala. Úgy érzem, mintha véled együtt Bolyonganám a réteket S véled fogadna hűs ölébe Az éjbe omló rengeteg. Úgy érzem mintha szép szemednek Sugára rég ragyogna rám, Mintha kezemben kis kezecskéd Gyermekkoromtól tartanám. E kongó-bongó estharangszó Lelkedhez fűzi lelkemet S megbüvölt szivem hódolattal Köszönti csillagos szemed. Velünk lesz, érzem, hő szerelmünk Napfényes nyáron, zord télén, Követni fog árnyként szünetlen Egy egész hosszú életen. Yelünk lesz akkor is, ha majdan Örök álomra hí az óra S komor gyászhangok zokogásán Együtt dőlünk le nyugovóra. S mint a harangnak kondulása, Mely hangja párját föllelé : Lelkem lelkeddel úgy repül majd A csillagteljes ég felé... Szabados Ede. Csak azért se nősülök meg. — Monológ. — Mióta pederni tudom a bajuszomat, alig múlik el nap, hogy egyik, vagy másik barátom, jó vagy rosszakaróm meg ne koczkáztassa előttem azt a kérdést, hogy miért nem nősülök meg ? Ez a kiváncsi érdeklődés már boszantani kezd ; kinek mi köze hozzá, hogy én mit akarok tenni i Van-e kedvem a házassághoz, vagy nincs? Csodálatos, hogy az emberek mennyire szeretnék, ha áldott jó nyugalmamat feláldoznám s jogaim felét bilincsekbe verné egy idegen leány. Nos hát igen, ha már ennyit kiszalasztottam a számon, hát kimondom a többit is appertén, hogy nem nősülök meg. ,, Nem és nem ! Majd bizony én elveszem egy idegen úri embernek a leányát s csak azért, hogy legyen aki egész nap kifogásolja amit én teszek, vagy tenni akarok, adjak neki kosztat és kvártélyt. Talán még többet is. Csináltassak divatos ruhákat, kalapokat, tartsak a háznál pudert, pi- rositót és parfümöt. Hát kérem igen tisztelt • jóakaróim, miféle ellenszolgálatot kapok én azért, hiszen ez a mulatság nem kerül ki egy egész havi fizetésemből. Talán azt, hogy megigyam reggel A kávét, ami kétszer, háromszor annyiba kerül, mint ha kényelmesen a kávéházban fogyasztanám el. Megigyam anélkül, hogy jogom lenne kifogásolni a sok czigóriát, a pillét, a tej jóságát? Hiszen kérem én most félannyi áron kapom, beleszámítva a borravalót, amiért pedig hatrét hajlik előttem nagy udvariasságában a pinezér. Lesi, mikor a szivarra gyújtok s alig veszem trabukkómat a számba, már tartja a gyufát. A feleségem drága kávém mellől elüldözne, ha én a-, orra alá füstölnék. Délben, mikor végeztem a hivatalban, vezessen utam egyenesen haza. Legyek kedves, udva-
