Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-12 / 37. szám
ill. év. Szatmár, 1899. szeptember 12. TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Adó-prés. A napokban volt Budapesten, a szünet után, az első miniszter-tanács, mely tárgyalta a jövő évi költségvetést. Miután pedig még eddig, igen sajnos, mindig úgy történt, hogy minden költségelőirányzat tartalmazott valamely uj szükségletet, igy a kiadások is évről-évre többletet mutattak, a minek keserves következménye lett, hogy az adó, mint a miből a közkiadások fedeztetnek, évről-évre emeltetett. Szinte félve Várjuk a jövő évi költségvetés előkerülését, hogy mi benne az uj, hány millió kell megint a katonaságra és az adóprésnek, hogy kell működnie, hogy minden rendben legyen! A leghelyesebb és a legnépszerűbb pénzügyi politika pedig az lenne, ha már egyszer az adót lejjebb is szállítanák és nemcsak mindig emelnék. Megpróbálhatnák már egyszer azok a kegyelmes miniszter urak, hogy milyen hatású az a népre, ha segítenek rajta, legjobban nyomja pedig vállait az adó, ezen kellene köny- nyiteni! És pedig azt az adónemet kellene leszállítani, a melyik legigazságtalanabb, ilyenek : a fogyasztási adók, a III-ad oszt. kereset-adó, vagy a föld-adó. Hiszen ma, ebben a képmutató világban, nem is volna feltűnő, ha az adónemek, ha másért nem, egy kis változatosság szempontjából leszállittatnának. Peddig ahhoz, hogy Magyarországon az adónemek leszállitassanak, nem is kellene még politika sem. Köztudomású az, hogy mi akár az ország lakosságához, akár vagyoni viszonyainkhoz mérten, más országokat tekintve, igen magas adót fizetünk. Mind ennek daczára, az adónemek évről-évre emelkednek. Pedig: Felső-Magyarországot vagy Erdély bérczeit igazán szegény nép lakja, mig a régebben „tejjel-mézzel folyó“ nagy alföldünkön is fel-felüti már a fejét a szegénység ! Ez nyílt dolog, erről ha kételkednék, megbizonyosodhatik bárki. Magyarországon aránylag is, kevés a tőke, iparunk el van maradva, kereskedelmünk nem különben, hanem adóságban . . . abban elég gazdagok vagyunk! A mi országunk nagyobbára ma még földmivelő állam, de gazdasági viszonyaink bénultak, tengenek s fő bajaink ezekben gyökereznek. A birtok-viszonyok sok kedvezőtlen átalakuláson mentek át, az állam pedig kötelező' követeléseivel túlterjeszkedett. Ma úgy a megyék, mint a városok s egyes községek, el vannak terhelve azzal a mindennemű közterhekkel, a melyekbe, hogy úgy mondjuk, maguk sem tudják hogyan, csak belecsöppentek. A sok kötelező fizetések : egyházaknak, iskoláknak, a soknemü szabályozásokra, stb. stb. a melyek nem teljesítése után kis vagy nagy vagyonunk könnyen elúszhat, olyan terheket raktak ránk, hogy bevételeink már nem képesek, a mindenképen megdrágult viszonyok közepeit, a kiadásokat fedezni! Hát bizony, az ilyen nagyon nehéz közviszonyok közepeit fölötte égetően szükséges volna a közterhek csökkentése. Arról értesülünk a fővárosi sajtóból, hogy húsz millió az a fölösleg, melyet a múlt, rossz termésű esztendőben, az állami háztartás megspórolt, illetve: mint tiszta jövedel net kimutat. Hátha a múlt rósz termésű évben az állam-háztartás ilyen szép összeget tudott félre tenni, ez idén, mikor jobb volt az év, mennyi lesz a fölösleg ? És — mint olvassuk, ott mindig lesz fölösleg — mi történik azzal a sok szép millióval ? Vájjon azokat a szép milliókat nem lehetne épen az adózási túlságosan nehéz helyzet enyhítésére felhasználni ? Hiszen elvégre is: közterhek behajtásából, az egész ország teherviseléséből származtak azok a milliók, méltányos tehát, hogy ha a helyes gondolkozás és a szerencsés körülmények együtthatása folytán fölöslege van az államháztartásnak, fordítsa azt azon közteher kisebbítésére, melynek teljesítése, köztudomás szerint, a legsajnosabb és ez a közadózás. Az adóprésen kell néhányat csavarni, de nem lefelé, hogy nyomjon, hanem fölfelé, hogy engedjen. A magyar nép, habár fizetni nem szeret — ez ősi szokása — zúgolódik, zsörtölődik, ez is jellemzi őt, mégis hűséges és teljesiti kötelességét, előteremti adólerovására a szükséges pénzt; akármilyen keservesen esik is, egyik vagy másik újra emelt adóját kifizetni, hát csak kiteremti azt is zúgolódva és szereti hazáját s érte áldozatokra kész. Épen ezért szükséges volna már ezzel a jó lelkű magyar néppel egyszer egy kis ,,könnyebbedést“ is éreztetni, annyival is inkább, mert mi már, a T Á R C Z A. Nefelejts bokréta. Megy a Tisza — zsong a habja Nefelejts bokréta rajta, Egyenesen felém tart. Hova menjen — mintha tudná. Vagy pedig úgy csalogatná, — Ahol állok — az a part. Kék nefelejts, ki küld téged?. . Ide jöttél — — és mi végett? Kérlek, mondd meg ezt nekem ? Üzenetet hoztál talán, És ő küldte? az a kis lány? Úgy van-e ? mondd meg nekem? Ha talán nem . . . úgy ne ejts szót! Ne mondd meg á rideg valót. Ne vérezd meg szivemet ! Hisz igazi boldogságot Nem várok én már, csak álmot S boldogít a — képzelet. D. Nagy Sándor. Az én pechem. Gyönyörű tavaszi délután volt. A nap teljes pompájában ragyogott és én gondolataimba merülve járkáltam fel és alá a piaczon, kémlelő szemeimmel ismerősöket keresve a láthatáron. Mert nekem ma okvetlenül ősmerősre volt szükségem, még pedig „balek“-re. Ez borzasztó 1 Erzsikének ma névnapja van, nekem őt okvetlenül meg kellene lepnem valamivel s zsebemben egy megveszegetett fillér sincsen. Erzsiké tudniillik egy barna varrólány volt, a kit én egy első éves jogásztól kitelhető forró szerelemmel szerettem. Azonban, mintha csak a sors is én ellenem esküdött volna, az ismerősöknek bizonyára elő- érzetök volt és én sehol sem voltam képes egy „balek“-nek való barátot felfedezni. De nini! hiszen egy megszabadító tűnik fel a láthatáron, az én legkedvesebb Bandi barátom. Szegény, mit sem sejtve közeledik felém, én pedig már messziről kiáltok elé egy szívélyes „szervusz“-t. Aztán a vagyonomat képező két drámaczigaretta közül az egyiket a szájába nyomtam (előbb megnéztük, hogy tanár urak nem járkálnak-e?) s miután rágyújtottunk,hozzá fogtam a pumpolás művészetéhez: — Bandikám ! — Nos? —- Egy nagy kérésem volna hozzád! Bandi erre rosszat kezdett sejteni s hirtelen igazítani valója akadván kabátján, kihúzta karomból kezét s cinikus arczkifejezéssel felelt: — Gyönyörű idő van ! Engem azonban nem tört meg a Bandi cinismusa s még mindig remélve, folytattam : — Bandikám kedves, vagy öt forintra volna szükségem! *. — Phű, de meleg van! (no ezt magam is gondolom). Itt már sejtettem, hogy nem boldogulok s már éppen búcsúzni akartam Banditól, mikor ő vésztjóslóan örvendetes arczczal kiált fel: — Öt forint?! Hogyne, adok, nagyon szívesen adok! Tudod már egy hete kértem az öregemtől, de ő még mindig nem küldi, hanem most azonnal sürgönyzök neki s a pénz még ma itt lesz, nézd, itt a sürgöny is, már megvan fogalmazva ! Reményem éledni kezdett. Bandi kivesz a zsebéből egy gondosan összehajtott fehér-papirt s idenyujtá nekem: — Nesze, olvasd 1 „Makkay István Mucsa. Kérem a kért pénzt sürgönyileg, mert ha késik, nagy baj lesz! Bandi“ — Nos? — Bandikám, ez remek találmány! Leborulok furfangod nagysága előtt! Bandi bizonyos fölény érzetével nézett végig rajtam s aztán indultunk a posta felé. Útközben ismét megszólal: — Most feladjuk a sürgönyt s a pénz itt lesz, légy szives kedvesem adj addig kölcsön egy pár hatost, hogy a sürgönyt feladhassam. — É-é-é-én . .. köl . . . csőn . . é-é-én ? Igen, mindjárt Bandikám, várj, jövök mindjárt I s aztán gyors léptekkel hagytam el Bandit, a ki bizonytalan időkig várt .... Weisz Gyula üzletébe az őszi- és téli idényre a legjobb posztó és szövetek a legszebb kivitelben megérkeztek. A télikabát kelmék is nagy figyelemmel vannak megválasztva úgy, hogy ezeknek minden faja a leghosszabb ideig is eredeti színében marad.
