Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-05 / 36. szám
III. év. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjeleni^ minden kedden, Szatmár, 1899. szeptember 5. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Lássunk tisztán városunk fejlődésének egészséges utón való tovább haladásában. Városunk közügyeinek megvitatása körül, tagadhatatlan, hogy széles körű mozgalom indult meg, mely ha legalább csak egy negyed részében is oly őszinte, a minőnek hirdeti magát, vagy a minőnek lennie kellene, föltétlenül üdvös jelenség és városunk közügyeinek elintézésér® jó behatással van. Sajnos azonban, hogy ebben a századvégi talmi világban, különösen a közügyek zajló vizén, a közügyek ingatag hajóját olyan jóakaratu szelek irányítják, melyek a „tapasztalás,“ az „őszinte jó akarat,“ a „nép javára,“ az „önzetlenség“ stb. hangzatos szavainak dobálása mellett, könnyelműen vezérlik a közügyek hajóját a biztos mcgfeneklés, a biztos bukás felé. Most, hogy a hivatalos város által erősen megindított műmozgalom hullámoz- tatja a közügyek zavaros vizét, a „Vigadó“ létesítésének tárgyában, mely tárgyra nézve, magoknak az intézőknek is, lehetetlen, hogy nyugodt befolyásolatlan per- czeikben ne az legyen a meggyőződésük, hogy bizony fölösleges dolog, fényüzési kérdés és a közkivánalomnak föltétlenül semmi köze ehhez a dologhoz : K. L. egy erősen „őszinte“ építtetője a Vigadónak, a ki különösen azért fél, hogy ha a mai régi törvényszéki épület kiigazgatva, mint berhaz találja meg rendeltetésének a mai közügyi viszonyaink között, a legmegfelelőbb rendeltetését, majd ő nem tudja Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. kiadni oly áron, mint ma, a nevezett épülethez közel eső bérházát; már arra is vállalkozott, hogy egyik helyi lapban azt fejtegeti, hogy a mai magas pótadó, melynek pedig emelése a küszöbön van, csak „mumus.“ No, hogy mi, minálunk, a mai magas adó, azt illetékesebb megmondani más ember és nem a czikkező K. L. ur, pl. tessék megkérdezni egy magányosan dolgozó iparost, a kinek nincs semmi birtoka és nézzük meg az adókönyvét, ez az ember az ipar-ág bizonytalan ingadozásai daczára, fizet annyi adót, mint egy hivatalnok, a kinek 1200—1400 írt biztos évi fizetése van; tessék megnézni egy más iparost, a ki 1—2 segéddel dolgozik, adókönyvük adatai igazolni fogja, hogy ezeknek bizony nem ijesztgető, ámító „mumus“ az adózás súlyos terhének emlegetése, hanem valóban oly komolyan aggasztó teher, melynek leszállításán és nem emelésén kell minden polgárnak gondolkoznia. Mit szóljunk a gazdálkodókról ? a kik alig-alig képesek napi erős igával annyit fáradni, annyit keresni, a mennyire föltétlenül szüksége van, a kik az előző mostoha évek súlyát még nehezebb adósságba keveredve nyögik és varva-várják a köny- nyebb élhetést, hogy viszonyaikat rendezzék. holott ez napról-napra nehezebb és nehezebb leszen! Avagy a kereskedői világban lépten-nyomon előforduló névcsere és bukás ezen osztály erős anyagi helyzetét jelenti ? Mit szóljunk a hivatali osztály anyagi viszonyaihoz, kik az ugyszólva napról- napra dráguló közszükségleteik beszerzé- ■■■"■ .... Ké szpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltetnek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. séért küzdenek ! Hát azok a sok mindenféle társadalmi kívánalmak, melyek kizárólag ezen osztály embereire nehezednek, miben nyerik fedezetüket? Mit szóljunk a mai nagyon megdrágult viszonyok közepeit a gyermekek neveltetésével járó terhek viseléséről, melyek az eladósodás sülyesztőjébe kényszerítik a családot ? Bizony-bizony az ilyen helyzet nagyon komoly aggodalmakra ad okot és az ilyen nehéz, küzdő helyzetben élő embernek épen nem „mumus“ az adó, hanem keserves teher, melyért exekválják, licitálják! Mikor már valaki, a ki jól ismeri a mi: nehéz; adózó viszonyunkat, még arra a gondolatra is rá mer térni, hogy nálunk a magas adó „mumus“, nem tesz egyebet, mint mikor a gazdát megdöglött jó lováért, annak patkójával vigasztalják! Vegyen csak egy kis fáradtságot magának K. L. ur és nézze meg, hogy a mi telekkönnyvi hivatalunknál, melyik valamivel biró polgártársunk nem adós, hány van, úgyszólva az adóssággal elterhelve! és mutassa ki jövőre, hogy hány szatmárnémeti polgárt talált, a kinek nincs adóssága? És ha az elijesztő adóssági körülményeket egybevetette, majd meg fogja látni, hogy kik kívánnak Szatmáron, uj díszes vigadót, meg szállodát! Látni fogja, hogy a közérzület mint egy ajak, a mellett fog megnyilatkozni, hogy alkosson már egyszer olyasmit is a város, hogy a lakosságnak haszna, terheinek könnyebbe- dése legyen az eredménye, mert az eddigi alkotások, melyekhez „a város haladása“ T Á R C Z A. Dalok. i. Ha én madár volnék, Csak tehozzád szállnék, Tiszaparti szép menyecske, Melletted dalolnék. Ott a Tisza partján, Szomoru-fűz alján, Bánatomat, szerelmemet, Majd elpanaszolnám. Ha én felhő volnék, Csak tehozzád szállnék; Tiszaparti szép menyecske Fölötted búsúlnék. A mit akkor mondtam, Elsusugnám újra ; Ha megunnád panaszomat: Könyem reád hullna — II. Hulló csillag a szerelem, Születik s lefut sebesen ; Ha lefutott elsötétül: Az előtti drága fénybül Nem marad meg semmi sem . . . . Vagy habocska a szerelem, Gyorsan futó kis csermelyen; Alig jő meg, tova (ünik, Hogyha a viz sima tükrit Egy nagyobb ár lepi el........... Vag y harmatcsepp a szerelem. Virágra száll egy reggelen De ha a nap újra feljő : Lesz belőle sötét felhő Majd lehull — köny képiben 1 . . Borsodi László. Pósa-estély. — Bpest, 1899. aug. 25. — „Enyészet öt nem érheti . . . A dalnok lelke isteni !“ Igazán ritkán nyilatkozik meg az őszinte szeretet és ragaszkodás olyan bensőén, lélekemelőn, mint a milyennel körülveszik Pósa-bácsit az ő neveestélyén tisztelői, barátai. Ez nem aféle • sablonos gratuláció, de igaz megnyilatkozása az önzetlen magyar baráti szívnek, a magyar barátságnak. A mindennapi irodalmi munkások és a szellem óriásai, az irók, művészek szine-java gyülekezett össze az „Orient“-szálló kerthelyiségében, hogy üdvözöljék azt az embert, azt a nagy költőt, a ki akár mint ember, akár mint költő, kiváló számot tesz, úgy irodalmi, mint társadalmi életünkben. Nem azért kiváló ember és költő Pósa, mert talán a legnagyobb eposzt alkotta, vagy mert az Akadémia legnagyobb diját nyerte el; de igen azért, mert a zsenge gyermekek leikébe leheli át a költészet szív- és jellemképző művészetét. Azokat az édes gyermekeket tanitgatja, oktatja ennek az édes hazának a szeretetére. A hazaszeretetre oktatja a csecsemő s a már serdülő gyermekeket, a kik az ő nótáival hunyják le szemeiket, a kik az ő verseiből tanulják meg a szülőt szeretni, azt az édesanyát, a kinek „emlőin sok mostoha gyerün k rágódik s akinek emlőit ezek megszaggatják 1“ *) Megtanítja azokat a kis gyermekeket arra, hogy ne féljenek a sárga színű ördögtől, ne ijedjenekjmeg töl«, hiszen csak állása ijesztő, bensője gyáva, hitvány fabáb. A ki pedig ott kezdi^a hazaszeretet tanítását, ahol legfogékonyabb, legjobb talajra talál; annak az. embernek, annak a szülőnek munkássága nem marad meddő Annak a czélnak sikert kell aratnia 1 Az aradiak és gyorokménesi szőllősgazdák ez évben is elküldték azt a 80 liter piros bort, melyet Pósának egy, az aradi vértanukról , irt verséért életfogytiglan küldenek. Barabás . Béla országos képviselő volt az ünnepi szónok, a ki beszédében azt mondotta, hogy az a ménesi piros bor az anyaföld piros vére, a melyet kiizzadott azért, hogy figyelmeztesse azokat, a kik szellemük fényével hivatvák eszményt, irányt adni, hogy szeressék ezt az édes anyát; tüzet ad az ellankadt idegnek s ez a tűz gyújtsa lángra az összes nemzetiségeket s azok mind hirdessék a magyar anyaföld szeretetét. A nagy Lajosnak, a magyar nép édes atyjának emlékezetére figyelmezteti az írókat és művészeket: hassanak, alkossanak, és akkor a haza fényre derül. Leirhatlan hatást keltett a beszéd, s a perczekig tartó taps lecsillapultával felemelkedik Pósa Lajos S miután megköszönte az aradiak üdvözletét, hálájának némi viszonzásául felolvasta legújabb hatalmas allegorriáját: Kossuth Lajosról. Beszéde végéz-' tével egész özöne indult meg a felköszöntőknek. Ugyancsak Barabás Béla képviselő nyújtotta át- az Arad-vidéki tanító egyesületnek díszoklevelét, a melylyel Pósát disztagjának választották. Legelsőben Dr. Fechtel János tolmácsolta a szatmári „Ezres“ asztaltál saság üdvözletét. Beszéde mél tán *) Dr. Fechtel beszédéből.
