Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-08-22 / 34. szám
Szatmár, 1899. S Z A T M A R - NÉ M E T I Augusztus 22 állapotainkhoz képest? Nem szólok az ország elsőnek épült színházáról, zene- conzervatoriumáról, egyébb müintézeteiről, minden fajtájú iskoláiról, csupán azt említem meg, hogy minden házból naponként kihordják a szemetet, az utczákat locsolják s van csatornázás és vízvezeték talán 54°/0 pótadó teherrel! Szatmáron nincs annyi kaputos ember, mint a hány ott diplomás s azoknak jó az a Vigadó, csak azért, hogy a közteher ne fokoztassék ?! Nekünk pedig 106°/0 pótadó mellett mikor nyitott büzhödt levegőjű árkaink magukban hordják a döghalál csiráit, mikor piaczunktól, utczáinktól minden idegen ember szeme undorral fordul el a por és szemét miatt, midőn kisebb és elsőrendű számtalan szükségleteink nem bírnak fedezetet nyerni a költségvetésben: akkor nekünk a Vigadót kell megépíteni minden áron. Ha nem volna bosszantó és siralmas, igazán nevetséges volna! Nincs pénzünk élni, de van mulatni! Szegény megboldogult apám egy vásárról jövet észrevette, hogy a kocsissá- nak igen jó kedve van s figyelmeztette, hogy vigyázzon egy kicsit a magas hegy lejtőjén. Erre a kocsis visszaszól, hogy „ha szereti az Isten az urat, úgy sem lesz semmi baja!“ s a gyeplőt a lovak közé dobta! S ámbár Felektől Kolozsvárig több mint 8 kilométeren keresztül csupán az Isten gondviselése oltalma alatt jöttek, nem lett semmi baj! Itt a tanácsot és polgármestert nem érheti semmi vád: a közgyűlés elfogadta a tett indítványt s valószínűleg többszöri felutazás és kimerítő jelentések alapján a miniszter is jóváhagyja. Hiszen autonómiánk van, csak nem fog gyámot kirendelni számunkra?! De visszaidézem az egyiptomi gúlák építésének történetét: a Sahara sóvár homokja tengernyi vért és könnyet nyelt magába, hogy a monumentális építmények hirdessék az építőknek nem nép- boldogitó törekvéseit, de akaraterejét! Adja az ég, hogy minden számítás jól üssön be, s még ebben az esetben is évenként ráfizet a város arra a fény űzési palotára! Be ne következzék az a szomorú eset, hogy bérlő nélkül maradjon Luculus palotája, mert akkor sok szegény hegyi parasztnak, németi földművesnek és szatmári iparosnak fogják kihúzni feje alól a vánkost, hogy mi, a kik szeretünk mulatni, szoktunk mulatni aranyozott asztalok mellett, bársony pamlagokon, nagy tükrökkel szemben dicsérjük Bachust és Terpsy- choret s a mámoritó örömben csak a ti- zelhetők és stréberek hozsánnáját halljuk meg s nem pedig az árverési dobszót. Még egyszer mondom Catoval: Vi- deant cónsules, ne quid respublica detri- menti capiat. Vagyis: vigyázzanak az intézők, nehogy valami nagy baj legyen ebből! Thurner Albert. Nyilatkozat. Alantirott kijelentem, hogy az általam a ,Szatmár-Németi‘' ez. hetilap f. évi augusztus 15-én megjelent 33. számábán „Az önzetlenek“ czim alatt közétett czikknek többi részét egyáltalán nem, hanem csakis a következő két bekezdését vonatkoztatam Hérmán Mihály polgármester urra : „Hát az nem önzetlen, a ki maga is állíthatna fel téglagyárat s a hasznot egyedül rakhatná zsebre, de azt nem teszi, hanem a vezetése alatt álló városnál, egyháznál, társaskörnél keresztül viszi, hogy az említett erkölcsi társulatok építkezzenek s a hasznot a vezetése alatt álló téglagyár részvénytársasággal osztja meg, sőt néha még a másik téglagyárnák is enged át valamit f Hát az nem önzetlen, aki három ajánlatot adat be ugyanazon téglagyár részvényeseivel, csupán csak azért, hogy magára vevén az építkezéssel járó bajlódást, másat attól megszabadítson“ Kijelentem továbbá, hogy én ezek által Hérmán Mihály urat becsületében sérteni nem akartam, mert intentióm, a mit ez külünben az előző számban közölt vezérczikkem vonatkozó részéből is kitűnik, nem odairányult, hogy Hérmán Mihály urat anyagi előnyök . hajhászásával gyanúsítsam, amire különben sem magam tapasztalatai sem másoktól nyert informáczióm alapján semmi okom sem volt, — hanem intentióm azon eszközöknek feltüntetését czélozta, melyek az ő összeköttetésének, széleskörű befolyásának részben alapját képezik s melyeket ő, megengedem, hogy teljesen jogos czéljai keresztülvitelében felhasznál. Ezen okokból én e czikket sértőnek nem találtam. Minthogy azonban e czikknek sértő volta megállapittatott, — minthogy továbbá szavahihető egyének komolyan tett részletes nyilatkozatából meggyőződtem arról, hogy Hérmán Mihály ur a városnál, egyházná, és társaskörnél elfoglalt állásával sem önérdekből, sem más okból soha vissza nem élt, — az építkezésbe a nevezett erkölcsi testületeket meg nem engedett eszközök felhasználásával bele nem vezette, — minthogy továbbá meggyőződtem arról is, hogy Hérmán Mihály ur a társaskör által hirdetett pályázatra —- amire czikkemben czéloztam — a szatmári téglagyár részvényesei által benyújtott három rendű pályázatról nem tudott, csak ezek közül kettőről, de ezeknek beadására sem folyt be, — sajnálkozásomat fejezem ki a felett, hogy benyomásom folytán irt közleményemmel téves felfogásra adtam okot és azért Hérmán Mihály úrtól ezennel bocsánatot kérek. Dr. Törseök Károly. emlék —■ egy pár roncs a szép alkotmányból. Óh hadd ragaszkodjam hát én hozzá, hisz nekem az mindenem. Elborult lelkemen ők a fénylő csillagok . . . s velők mulatok, ha lelkem pihenni vágy. Csak egy a vágyam, egy az óhajom:ők maradjanak legjobb barátaim s a síromhoz ők kisérjenek. — Szép, szép, kinek oly sok kedves emléke van, hogy egy egész életre is elég. De maga talán túl is becsüli őket, felettébb sokat foglalkozik velők s mintha kedvűkért a világról is lemondana! A világról? mi nekem a világ? Csalódások bus tanyája csak. Megvesztegetett, tévútra vitt engem is. Láttam, mint lótnak-futnak az emberek; kérdeztem, mi a czéljok? Mind egyet fele't: boldognak lenni. Beállottam én is a hiú ábrándozók közzé, kergettük balgán eszményünket s az, mint lidércz- fény, csalt mindig beljebb az élet szövevényes utain, de el nem érhettük ideálunkat. Gondolkoztam, hátha nem helyes utón járok? Változtassuk meg. Magamba mélyedve kérdeztem, mi is hát az a boldogság? Bolondos egy kérdés. Oly lehetett a válasz is. Már nem emlékezem tisztán rá, de a lényege az volt: a boldogság lelki világunkat érdekli, annak pedig két hatalmas népe: a gondolatok és érzelmek két nagy tábora. Úgy gondoltam én ő- ket, mint két látó szemet, szemeink közzül min- denik külön-külön képet alkot a látottakról, még is nem két, de egy egységes kép áll előttünk; a két szem közösen, csodásán együtt működik. Igyekeztem, hogy a két lelki szem működése egységes, harmonikus legyen, egyik a másikát különösen támogassa munkájában. így gondoltam, de igy sem értem czélt. Nem ! Eszményem elérhetetlen messzeségben lebegett előttem. Követtem. S mig szemem a jövőt vizsgálta, nyom nélkül eljutott a jelen s nem értem rá a múlt tanulságait gyümölcsöz tetni. Mi lehetett a hiba ? I Azt hiszem, sok ember van úgy, mint én. Sok felteszi e kérdést, hogy annál több nyílt kérdés álljon előtte. Az esz megalkuszik, a szív soha. A hiú kutatásban kifáradt elme abba hagyja a munkát, újat kezd; a szív egyszer kitűzött eszménye után olthatlan lánggal ég s mentül tovább, annál inkábo! Ég, lángol s majdan — kiég! ... — Lemondani — ez az egyetlen orvosság, mondják. Igaz ; lemondani. De lemondhat-é a szív, ha szeretett ? 1 Lemondhat-é a nap su- gáriról, hogy mégis nap legyen ? ? Ugy-é bizony, hogy nem — soha 1 Lássa—Bella — nem tudtam lemondani én sem. Most itt vagyok, hogy ezt megbizonyitsam. Eljöttem, idehozott a múlt egy kedves emléke, ábránd-világom egy fényes foszlánya . . . egy Ígéret, mely ajkáról hangzott el, mikor széttépte szivemet. . . — Megint a múltban jár — barátom ? 1 Nem maga mondta mindig : éljünk a jelennek I Igaza van 1 De ha a jelen nem adhat semmit, a múltba megyünk vissza, koldulunk alamizsnát, enyhíteni a ma Ínségeit. Tudja — Bella — ott a kis Túr kies vidékén van egy kert. A kertnek balzsamos levegője úgy csábított, .. . úgy elmerengtünk árnyas utain. Jártunk, szinte belefáradtunk, bele. . . Le kellett ülni! Óh az a kis pad a jázmin árnyékában 1 pihenni tértünk oda s elvette nyugtomat — örökre I Nem említem, minek említeném? A jó barát 1 Tekintetes Hérmán Mihály urnák, mint a társaskör elnökének Szatmár. Úgy értesültem, hogy hírlapi közleményeim némelyeket arra indítottak, hogy a társaskör tagjai sorából való kizáratásom iránt lépéseket tegyenek és tették ezt akkor, midőn kérdéses volt az, hogy vájjon alapos vádat emeltem-e vagy nem? s vájjon ha alaptalan a vád, én azért elégtételt hajlandó vagyok-e adni, illetve a téves felfogás ellenében adok-e elfogadható magyarázatot? és a téves felfogásra okot szolgáltató közleményt, hajlandó vagyok-e úgy értelmezni, hogy becsületében a közleményben nevezett, sérelmet ne szenvedjen ? Tehát annak tisztázása előtt, hogy rágalmaztam-e vagy sem ? s hogy hajlandó vagyok-e rágalmazás esetén elégtételt adni ? felettem már pálezát törtek, s igy elhamarkodva Ítéltek s ez alkalomból követetkezve azt máskor is hajlandók volnának megtenni, akik már egyszer megtették, mert fel sem tételezem, hogy ezúttal a lovagias elégtétel adásban szándékoztak megakadályozni, a kizáratási indítvány czélba vételével, nehogy az által én bármikor bármiben törvényadta s törvénynyel biztosított szabadságomban korlátozni látszassam, a társaskörből kilépek azzal, hogy szabadságot adok bárkinek bármily dehonestáló cselekményt bizonyítani ellenem, ha ugyan a legsubtilisabb erkölcsbirói szemüvegen keresztül nézve, ilyet felőlem állittani lehetne. Szíveskedjék az elmondottakat tudomásul venni. Kiváló tisztelettel Dr. Törseök Károly. Kivonat a szatmári ev. ref. egyháztanács 1899. augusztus 20-án tartott ülésének jegyzőkönyvéből. Egyik presbiter Írásban beadott indítványa alapján tárgyaltatott, azon már városunk s egyházunk közönsége által közismert tény, hogy dr, Törseök Kálmán szatmári ügyvéd több s a „Szat- már-Németi“ ez. helyi lapban megjelent s Hérmán Mihály polgármester, a szatmári ev. ref. egyház főgondnoka ellen irányuló közleményeiben aval gyanúsítja főgondnok urat, mintha bizonyos mellék czélu érdekéoől egyházát, ránézv i hátrányos, sőt káros építkezési munkálatok végrehajtásába vitte volna bele. Egyháztanács kijelentésével annak, hogy az egyházunk kebelében végbe ment s czikkező által érintett építkezési munkálatok mindenféle egyéni érdek kizárásával egy erre a czélra külön kiküldött bizottság vezetése mellett hajtanak végre, melyben főgondnok ur is fáradságot nem ismerve munkált közre, mint egyik bizottsági tag, de amelyből neki a fáradságon s mit egyháza érte nyújtott, az elismerésen és köszönetén kívül egyéb haszna semmi nem volt, igy a Dr. Törseök Kálmán ur állításai nem egyebek, mint minden igazi ok és alapnélküli gyanúsítások. Épen ezért sajnálkozással veszi tudomásul, hogy van az egyháznak egy olyan tagja, ki ezért őt önzéssel s érdekhajhászással vádolja s kötelességének tartja, hogy ezen s efféle támadásokkal szemben szeretetének s bizalmának jegyzőkönyvileg is kifelelt a szerelmes helyett. Utat mutatott: várni — addig 1 Várni. Akkor majd majd felel. Rövid a história. Nem tudtam várni, a kínzó bizonytalanság folyton zaklatott. Megelőztem az ígéretben megjelölt időt, kaptam is választ: múltban, jelenben, jövőben — soha! — Barátom, minek hozza ezt most fel ? Minek feltepni a régi sebeket. Nekem a szivem szakadt meg, de nem tehettem másként. Én áldozat vagyok, tudja jól. Maga mondta egyszer : „ a vérző szív írt csak feledésben lelhet, ha ugyan van ír, mely gyógyitna ily sebet.“ Ezt mondom én is. Feledjük a múltat! Nem — Bella — kínos és hosszas lelki harcz után határoztam én el magamat. Az idő itt van, de Ígéretét elvesztettem. Nem kérem újból, mert nem kérhetem. A mi elmúlt, vissza nem jő. A megtörtént meg nem történtté nem lesz soha. Úgy érzem, válasz-uton állok. A múlt öröme, bánata egyesült erővel ostromolják e perezben szivemet. Az ut, hol haladnom kell, tisztán áll előttem. Mielőtt rálépnék, mely e 1- edves tanyától végkép elvezet, óh hadd szorítsam meg még egyszer azt a kis kezet, melyről azt hivém, hogy segítségemre lesz az élet-uton . .. Az esti szélben fájó sóhajok szálltak tova! A virágokon rezgő harmat cseppek, mintha lelkem fájdalmát siratnák. Pár könycsepp érinté ar- ezomat is, az egyetlen ajándék, melyet szegény szivem hosszas szenvedéséért kapott. S e köny- cseppben, az ő szemének e drága gyémántjában ott ragyogott az engesztelődés szivárványa. D. Nagy Sándor.
