Szatmár És Vidéke, 1917 (34. évfolyam, 1-53. szám)

1917-08-21 / 34. szám

*

SZATMÁR ÉS VIDÉKE.

Az pedig világosan áll minden józan ember előtt, hogy a béke alapja nem lehet, más, mint megegyezés, kompromisszum, mert ez hozza közel az ellenfeleket lélekben is, ez ad megnyugtatást a béke megtartására és állandóságára, ez küszöböli ki az ellenfelek lelkiiletéből jövőre a kölcsönös bizalmatlanságot, ez zárja ki a lehetőségét a háború után a gazdasági háború tovább folytatásának, ez teremti meg az igazi állandó békét, valamennyi állam harmónikus egymásmelleit élését.

Ez a megegyezés, ez az u. n. tisztességes béke csak az annexió és hadikárpótlás nélkül váló béke lehet a nemzetközi döntőbíróság megszervezésével, amely a békének és államhatároknak monstruózus ka- katonai szervezettel való biztosítását szükségtelenné teszi.

Egyedül ilyen béke lehetséges.

Aki tehát igazán békét akar és nem háborút, annak nem elég azt mondania, — főként vezető államférfim állásban (ez valóban nem Sz. F. urra, hanem Tiszára vonatkozik) — hogy ő is „a békét“ akarja, hanem kertelés nélkül ki kell mondani, hogy a „megegyezéses, tisztességes békét akarja, amelyet nemzetközi intézmények garantáljanak“.

Csak az ilyen az őszinte békebeszéd. Minden más, ha nem is nyilt uszitás a háborúra, de mindenesetre a haldokló háborúnak injekciókkal való élesztgetése.

így Tisza István is mindig a háború győzelemig való folytatásáról, a „győzelmes békéről“, az „utolsó csepp vérünkig való harcról" beszélt és irt. Ugyanigy irt még e napokban is a Budapesti Hirlap vezércikke.

Igenis, ezek háborús beszédek. A békének nemcsak nem használnak vele, csak mindjobban elodázzák azt. Mert meggondoláson kivül hagyják, hogy a békét nem a haditérkép fogja diktálni, hanem a belátás arra nézve, hogy e békével minden nép meg legyen elégedve, minden állam szabad fejlődését biztosítsa az. Tehát nincs szüksége a népeknek — nekünk se, az ellenségnek se — az utolsó csepp vérig harcolni, miért ne mentsünk meg százezreket és milliókat honfitársainkból. ha a békét igyis- ugyis csak e kölcsönös engedékenység alapján, területi hódítás és hadikárpótlás nélkül kell megkötni, — akár ma kötjük azt meg, akár egy vagy két év múlva.

Mi nem Németországot támadjuk, hanem a német konzervativeket, akik szintén a „győzelemig való háborít“ hirdetik. Viszont lelkes barátai vagyunk mindazoknak a német pártoknak és férfiaknak, akik a konzervatívokkal szemben küzdenek a német népnek a parlamentben való nagyobb érvényesüléséért és ezzel együtt a tisztességes békéért.

Mert demokrácia és megegyezéses béke egyet jelent mindenütt, egyik a másikból származik s a kettő együtt alapja az uj, államok közötti jogrendnek.

És amint támadjuk a német, militarizmust, éppúgy támadjuk az angol militarizmust is. Mert az is van és annak is deferálnia kell a | béketanácskozás eredményeinek.

Mi épp úgy a béke ellenségének tartjuk Kerensz- kit, mint a német Westarpo- kat; mi épp úgy a béke akadályának tartjuk Lloyd Georg, Ribot és Poincaré urakat, mint Tisza Istvánt. Mi nem védjük a háborúra uszító el-^ lensége# kormányokat, ellenkezőleg: azok ellenzékeit tartjuk lelki rokonainknak. Az orosz munkás és katonatanács, amely az annexió és hadikárpótlás nélkül való békealapot megjelölte, tehát elvetette monarchiánk felosztásának náluk és nálunk jelszóvá tett eszméjét; az angol Macdonald és Frevelyan, akik az alsóházban küzdenek a militarista angol kormány ellen a megegyezésen alapuló bókéért; a francia kisebbségi szociálisták: — igen ezek

azok az „ellegséges“ elemek, akik szimpátiánkat bírják, ezekről tartjuk, hogy nagy feladat vár reájuk: vagy reá kényszeríteni kormányaikat a megegyezéses békére, vagy megbuktatni őket és nélkü- lök és ellenük megcsinálni azt.

Ilyen hazaárulók vagyunk mi. ilyen hazaáruló Károlyi Mihály. De adja az isten, hogy minden hadviselő államban minél többen legyünk ilyenek, mert csak akkor jutunk el mihamarabb az egész vérző emberiség megváltásához, a békéhez, olyan békéhez, amely nem engedi magát felborittatni senki által.

És ha eljön ez a béke

— el kell jönnie, — akkor

— biztos vagyok benne, — többen fogják áldani Károlyi

Mihályt és bennünket., akik legalább egy-egy téglát hord- tunk ehhez a Békepalotához, mint Tisza Istvánt és az ö szatmármegyei helytartóját, Szuhányi Ferenc urat.

Azt írja Wilhelm Bölsche az ichthyosauros-ró\, a jurakorszaknak erről az óriási emlős úszójáról, ragadozó szörnyetegéről, hogy nem tudott alkalmazkodni a fejlődéshez és ezért elpusztult, „legyőzték a természetes fejlődésnek ugyanazon törvényei, amelyek egykor naggyá tették.“

Hiába sírnak, hiába jaj- veszékelnek, Uraim. Tisza István, a nagy magyar ich- thyosauros, végleg letűnt a magyar államólet kormányzásának színpadáról, mert nem értette meg a fejlődés törvényeit és nem alkalmazkodott azokhoz.

Consummatum est.

Mélyen megtisztelő reánk, hogy egy egyszerű gazdasági életbéli jelenségről Írott cikkünkről, amely az alsó papság anyagi helysetét tárgyalta, maga a zárdafőnök ur úgy vélekedik, hogy az abban foglalt .védelem épen arra ulkaimas, hogy lerontsa a megjött Messiásnak egyedül igaz vallását, hitét é* e vallástalansággal, hitetlenséggel kirántsa az alsó papság lábai alól a talajt.“ Aztán: „A cikkírónak tendenciája oda megy ki, hogy éket verjen a fő és alsó papság közé.“

Kösiönjük a magas megbecsülést, nem szolgáltunk rá. Sajnos ma még sokkal csekélyebb erővel rendelkezünk, mint azt elveink, tiszta, önzetlen céljaink kiküldése szükségessé tenné.

Mily kár például, hogy nem birjuk azt a rapszodikus, modern újságból rég kiseprüzött tónust, azokat a tárgy konokságától meszese fölszedett sarat dobáló jelzőket, amikkel oly komikussá tudja magát tenni az objektiv emberek előtt egy oly komoly ember, mint Kovács Gyula zárdafőnök ur.

Nem, kérem, felnőtt emberek ezen a hangon nem beszélnek egymással végzetesen komoly kérdésekről.

Ez az első, de utolsó alkalom is, amikor ilyen hangú cikket egyáltalán meglátunk, most is csak azért, hogy ezt megmondhassuk, és olvasóinkat a kérdés érdemére vonatkozólag tájékoztathassuk.

Mi, az ország társadalmi és gazdasági élete fordulásának idején, megfigyelünk és kommentálunk minden jelenséget és keressük bennük a sociális és gazdasági törvényt és igazságot. Vagy találjuk, vagy nem, — de a kialakult véleményünk kimondását hatalmi, társadalmi, vagy pláne felekezeti tekintetekből korlátol- tatni semmi esetrs sem engedjük. És engedjen meg a .Szatmári

Hírlap,“ — ő sem elég nagy hatalom ahhoz, hogy a tárgyat mégsem közelitő odavetett, és tisztán a vélt cikkíró személye elleni sértésre irányuló soraival újságunkat terrozálja.

Cikkünk azt a lényeges gazdasági jelenséget szögezte le, hogy maga az egyház is szükségesnek találta, hogy az alsó papság helyzetén segitsen.

Erre a tényre és a megoldás módjára alkalmaztunk egy egyszerű, ismert gazdaságtani törvényt.

Sem a megállapított tényt, amelyet egy egyházi lapból merítettünk, sem a törvényt nincs módjában senkinek megcáfolni.

Az pedig, hogy az alsó papságot az egyház proletárjainak neveztük: a bírálat, a társadalmi berendezkedés elméleti osztályozásának szabadságán alapul. Ezt sem lehet kétségbe vonni. Nem seeretnők azonban, ha egy kérdésben tévedésben volna laptársunk. A ploretárság, mint helyzet, lehet keserves, de az alsó papságnak nincs mit restellenie azért a társaságért, amelybe ez elnevezéssel került.

Proletár, a társadalom minden becsületes testi és szellemi munkása. aki munkájához arányos jogok és jövedelem részesedés hijján szűkölködik. — Ezt természetesen, igy nem nevezi egyik hatalmi osztály sem: tehát a gyáros az éh- bérért dolgozó munkásait, a nagy bank a fillérekkel alamizsnázott kishivatttlnokait, az állam például a tanítóit, kishivatalnokait. — Hanem nevezi munkásnak, hivatalnok „urnák“ és tanító „urnák“ őket. Épen igy az egyházi szervezet presbitereknek nevezi az ő alsó papjait és mi sohasem állítottuk, hogy az egyházi rendben e szó: proletár, előfordul.

Teremti azonban a fogalmat minden egyházi irás dacára maga a tényleges állapot, a szolgálati rendszer és a jövedelemnek igazságtalan eloszlása, melyben a becsületesen és ambitióval dolgozó alsó papság óriási munkája, amelyen az egész egyházi hatalom, mint kizárólagos alapokon nyugszik, — aránytalanul részesedik.

De nem is ennek a közismert ténynek feltárása fáj laptársunknak, hanem tisztán az ő egyedüli szempontja: felekezete kizárólagos hatalmi érvényesülésének féltése, ami abban a felkiáltásában nyilatkozik meg: .Egyáltalán mit keres ez a cikk kath. főszer- kesztőnek és kiadónak lapjában?“

Sándor Vence tanár ur, az ön jóhiszemű korrekt aggodalmaskodó kérdése ebben a nekünk szóló cikkben kapott frappám választ. Tetszik látni, ez az a klerikálizmus, amellyel ön nem akar együtt dolgozni.

Ma ez a „klerikális* kifejezés gyűjtő fogalma az agrezziv, féktelen gyűlöletnek, amely bizonyos harcias köröket minden ellen eltölt, aki és ami nem hódol be gondolkodás, bírálat nélkül a kizárólagos, lelki és világi politikai uralomra törekvő katoliku* egyház előtt. Tehát különösen a protestáns és zsidó életjelenségek halálos ellensége.

Az egyházat nemcsak lelkiekben tartja tökéletesnek — ami ellen senkinek zem volna kifogása, — hanem mindea érvényesülést, lélegzet vételt becste-