Szatmár és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-22 / 12. szám
Huszonhetedik évfolyam. 12-ik szám. Szatmár, 1910 március 22. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Közegészség-ügyünk. Irta: Bodnár Oáspár. II. Kinevetnők azt az egyiigyü községet, mely a tornyot felüli öl kezdené építeni. Azt mondanék: — Együgyű falusiaki Hát ti a torony aranyozásai, a kereset vagy kakas tündöklő fényességét fogjátok először munkába? A büszkeségteket, a gyönyörködni vágyást akarjátok hizlalni? ’Iszen alap, még pedig erős alap nélkül — nincs torony. Vagy mihamar összedől. Pedig tessenek elhinni, hogy Magyarország legtöbb városának fejlődési menete, mondjuk rohamos fejlődése ahhoz 'az építési rendszerhez csa- tolódik, amit ennek a falusiaknak egyiigyüségében —■ nevetségesnek találtunk. Legtöbb város a cirádákon kezdette s most látja csak szörnyülködve, hogy hiányzik az egészséges, erős alap, melyen szilárdan, biztosan megállhat. Ki fogja tagadhatni, hogy Szatmár városa is igy. tett?. A mi városunk fejlődése is ezt a fejlődési fokozatot mutatja És hogy a torony még össze nem dőlt, hogy csak szakadásokat, omlásokat veszünk észre időről időre, igaz, hogy meglehetős sűrűén.: annak köTÁRCA. A homlokod, Circe. A homlokon száz váddal áll elém. A homlokod virágszirom, csodás: Csupa f-hérség, ragyogó erény. S száz bűnt zúg rám 6 fehér ragyogás. A hajnalok szűz álma ily fehér, A büszke nyíltság csak ily ragyogó, Hiába ágaskodnám-: el nem ér Hozzá a szám,, mert fonnyadt és mohó. De ál Iván itt a homlokod előtt, Imák zenéje ajakumru gyűl; Teétembeu érzek tisztitó erőtj S fejemre bűnbánatnak hamva hull. Es lassankint kiválik, mint a füst, A hamuból a bűn s n szürkeség. Csak dér maradt " fejemen és ezüst: Az aggság motyog fülembe mesét, S úgy érzem:. végre megtisztult a szám, A bűnt, a vágyat Ingyűrte a múlt. Itt állsz — s a messziből nézel reára, S a homlokod emlékké finomúlt. Ha szólsz: a régmúltból búg a beszéd. Csókolni most, igen, most van jogom. Ne tiltakozz, hisz köd vagy lengeség — S egy emléket csókoltam homlokon. Kacsfér Ignác. szönhetjük, mert íákolunk, erősítő oszlopokat alkalmazunk és összetartó kapcsokat használunk. Olyanok va- ! gyünk, mint a Deák Ferenc sajtó ' háza. Áll, áll, mig egy nagy vihar nem jő. Ám a fejlődés menetét- most már visszacsavarni, visszairányitani- netn lehet. Ezzel tisztában vagyunk. De arra való a modern tudomány, a haladásnak kétségtelenül bámulatos tényezői, hogy a már készen álló, nagy, óriási áldozatokkal megépített várost... alá alapozzuk, fundamentummal lássuk -el. És igy pótoljuk a mulasztásokat. Városunknak valóságos alapozása, fundamentuma lesz: a csatornázás és vízvezeték megteremtése. És higyjük el, hogy a város történetében nem *vzok neve lesz legma- radandóbban megörökítve, a késő nemzedék nem azok nevét.fogja állandóan emlegetni, kik a város szépségéért a cirádákért, az aranyozásokért, a külső pompáért fáradoztak és költötték a lakosság állandóan magas pótadóját: hanem azokét, azét, aki a városnak azt az alapot, a?t a talajt teremtette meg, amely állandó arany termést, a legnagyobb kincset, a kincsek kincsét szerzi meg: a közegészségnek alfáját és ómegáját a csatornázást és vízvezetéket. * * * Ritka vadászzsákmány - felsüléssel. (A „Vadászat és Állatvilág“-ból.) — Irta: Orosz Alajos. — Ezelőtt vagy. négy évvel Diaua kegye egy kivételes szerencséhez juttatott, a mikor is egy albino sármányt sikerült lőnöm (erről akkoriban tudósítást is küldtem a Zool. Lapoknak), a mely ma a szatmárnémeti kir. kath. főgimnázium madárgyűjtéményének egyik becses darabja. A múltkor kis húgaim nagy lelkendezve rohannak be hozzám s a csodálkozástól elfogódott hangon kérnek, hogy menjek ki az udvarra, mert ott valami furcsa veres madár van; kimentem, de akkorra tnáf eltűnt a csodaállat, magam meg ubban a hitben voltam, hogy valami magtörőpinty lehetett, mert ilyesmi megszokott fordulni a hederabokrokon. Egy páT nap múlva magam is megláttam a sárgaveres madarat — a verebek között. Nagy sárga alakja, mozdulatai mind verébre vallottak. Ejha! gondoltam magamban, ezt már csak megkaparintom s igy lassankint vadászati specialitások lövőjévé küzdőm fel magamat. Nosza! ugróm u szobámba u dobért ért, de mire kiérteni már megint, hűlt helye volt. No, majd visszajösz te még! Meghagytam a gyermekéknek, meg az egész háziszemélyzetnek, hogy a ki meglátja a veres madurat, tartsa kötelességének, hogy azonnal jelentést tegyen. Egypár nap múlva csakugyan bejönnek a leánykák: itt a veres madár I Megragadom a dobért s nyakraNe higyje senki azonban, hogy. azt a teremtő munkát, azt az annyira nélkülözött közegészségi alapokat egyedül, kizárólag oly csudás erejűnek hisz- szük és oly csalhatatlannak, melysze- rint alkotásával egy csapásra kivándorol ebből a városból minden bacci- lus, minden csirája az epidémiának. Hogy itt, a mi falaink közt a betegségeknek hírét se’ fogják ismerni. Hogy innen az orvosok kiköltözködhetnek, mert megélni nem tudnak. Hogy itt valósággal dühöngeni fog az egészség. Bizony, hogy messze vagyunk ettől az ideális állapottól. Messze nem csak mi, de egész Magyarország. Mert bizony. a toronyról vett hasonlat alkalmazható egész országunkra is. Van kultúránk, tagadhatlan. Európai kultúránk, de nem értük el a kultúra általánosságát, egyetemességét.' Nem különösen közegészségi szempontból. A kn'.tjAráuak, a nemzeti művelődés ideális voltának éppen oly kritériuma az egészségügy, a fizikum ápolásának és művelésének gondolata és megtestesítése, mint a lélék, a szellem nevelése és fejlesztése. Csak az a nemzet érheti el ideális céljait, mely ép, egészséges fizikai élefőrc rohanok kifelé, d<; a kintmaradt őrszem jelenti, hogy „átrepült a nagymama kertjébe“. Most már utána; ,ha törik, ha szakad, a végsőig fogom üldözni. Én előre, a gyermekek utánam, igy haladt az elszánt csapat az édes anyáin portájára. A gyermekeket megállítottam és figyelő állásba helyeztem, erősen szivökre kötvén, hogy meg ne mozduljanak s hangot ne adjanak ; én magam a legnagyobb óvatossággal hatoltam előre s a kerti' ceatornáben fürdő verebek közölt nagy örömömre megpillantottam az én régóta hajszolt áldozatomat, a mely a közelben ólálkodó halálról mitseiu sejtve, önfeledt kéjelgéssel fürösztötte tagjait a szennyes lében- Itt | nagy pillanat, egy „jól irányzott“ lövés s az áldozat lehullt. Á lövésre a gyerekek s « lakók is mind összefutottak | én zsákmányomat mágusra emelve, az összegyűltek csodálkozást nyilvánító megjegyzései között diadalmasan haladtam a kis csapat élén hazafelé. A két házból csak az utcán át történhetik a közlekedés s itt szemközt jön velünk egy bentesinas. — Ni, a sárga veréb ! na, szegény, ez sem fog már többet hozzánk jönni — szólott u fiú. — Hát te ismered ezt a madarat? — kérdem én. — Hát hogy ne ismerném, hiszen mi festettük meg paprikáslével! Képzelheti a nyájas olvasó a lehangolt- ságomut; boszankodva akartam elhajítani a festett jószágot. De mégsem teszem, gondoltam, «mert egy gonosz ötletem támadt, a mely a kedvemet valamennyire visszaadta. Ha már én igy felsültem, legalább becsapok ten halad, törtet nagy nemzeti céljai felé. Ami a nemzetek szellemi életében az erkölcsi érzék, az fizikai életében a közegészség, a köztisztaság iránt való érzék. * # * Sajnosán kell bevallani, hogy a nemzeti kultúrának kritériuma között még mindig nagyon fejletlen, gyenge a közegészség, a köztisztaság iránt való érzékünk. A higiénia vívmányainak majd minden, úgyszólván c>udás intézményeit ismerjük, rpeg testesíteni, felépíteni siettünk. Európa tudósai kalapot emelnek az egészségügy terén meghozott szociális törvényeink, alkotásaink előtt. S mi titkos bűval érezzük: a valóságban mily messze vagyunk a közegészség terén méltán megkívánható általános eredményektől. Minden, e kérdéssel foglalkozó ember tisztában van azzal, hogy nekünk itt, e téren, a közegészség nagy terén alapozni kell, uj gondolkodást, uj vért, uj életet vinni a nemzet életébe. Hiába valók a városok nagy, sokszor erejüket meghaladó költekezései: ha maga a polgárság, különösen az uj nemzedék nem szerzi meg a közegészség iránt való nélkiilözhetlen érzéket, tisztult önbelátó, öntevékeny- aégrp kész érzéket: a nemzet, a vávele mást, Bi csapom tudós kollégámat, a természetrajz tanárát. Gondosan selyem- papírba csomagolva vittem másnap a gimnáziumba az én madaramat s kéjes érzettel előre is élveztem azt a jelenetet, hogy fog | kollégám megörülni e ritkaságnak s hogy fogok rácsapai, bogy ez a ritkaság hamisított ! B avattam egy pár kollégámat is a titokba, hogy mentői több neVető legyen a részemen. Egyszer psak jön a természettudós. — Na, Emil, megint hoztam neked ' egy becses specialitást, a mit ezennel felajánlok a múzeumod számára. Érthető lázas kíváncsisággal várja, mig a becses ritkaság a burkolatból előkerül, kezebe fogja a madarat, megforgatja s aztán hidegvérrel igy szól: — Hát, barátom, ez.egy festett veréb! Harsogó kacagás követte ezt a kijelentést a .kői ül állók részéről, de ez u kacagás — nem neki szólott. A téma. Irta: Erdöasy Vilmos. , (Folytatás és vége.) Ki látott már szivén lőtt galambot, n föld porában vergődni ? Úgy vergődik most Elekesné is... Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé. Alig bírja lelkének háborgását leküzdeni. Annyi öntudatos fájdalmat érez szivében, hogy magánál nyomorultabb asszonyt nem is tud még csak el sem képzelni. NeH| vétkezett, nem csalta meg férjét, mégis a
