Szatmár és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1908-11-03 / 45. szám
Huszonötödik évfolyam. 45-ik szám. Szatmár, 1908 november 3* TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Halottak estéje. Szép és kegyeletes szokás a halottakról megemlékezni. Sőt hasznos is az élőknek, mert az elmúlás gondolatával való foglalkozás nemesíti a lelket, fokozza a jóra való törekvést és elvonja a figyelmet a világ hiúságaitól. Csak az a nagy baj, hogy az emberek a kegyeletes szép szokást is kivetköz- tették eredeti jellegéből, s ma már a temető halottak estéjén nem egyéb, mint fényes látványosság, hol a közönség egyik része |Versenyre kél egymással, a másik része pedig elmegy megnézni ennek a versenynek az eredmé nyét. A halottak estéje a mai formájában minden, csak épen az nem, a minek lennie kellene. Ezen az estén betódul a profán világ a temetőbe, zaj és lárma üti fel tanyáját a sírok között, s azok miatt, a kik csak bámészkodni mennek oda, nam találhatják meg a kellő hangulatot, a kiknek halottjaik vannak Mennyivel szebb volna ha felhagynának a látványossággal, ha egyszerűbbé tennék és mellőznék a nagy pompát és ily módon távol tartanák a temetőtől a bámészkodó publikumot. Mert ha nincs látványosság, a kíváncsiság otthon marad és csak az megy a temetőbe, a ki tényleg a kegyeletnek akar áldozni. Nem is képzeli a ki nem | látta milyen megható egy falusi temető, I a hol egy két gyertya vagy mécs ég a j síron, a világítás csak annyi, hogy épen a sírok körüli alakok kivehetők, nincs semmi mozgás és semmi hang, a lélek valósággal elmerül az áhítatban és szinte érzi azoknak jelenlétét, a kik a néma hant alatt porladoznak. Csak egy virágszállat 1 mondja a tüdőbetegek érdekében alakult egyesület, s halottak estéjén a temető kapujában gyűjtik az adományokat, hogy a gyilkos kórtól védjék, a kik még védhetők. Milyen szép volna, ha az emberek nemcsak egy, de több virágszálat vonnának el a temetőtől, ha azt a mostani pompát háromnegyed részben odaadnák a tüdőbetegeknek és csak egy negyed részben tartanák meg. Mindenki nyerne vele, nemcsak az élők, de a halottak is. A halottak estéje csakugyan olyan volna, a milyennek lennie kellenne és az élők zavartalanul áldozhatnának a kegyeletnek, az a nemes eszme pedig, mely a nemzet fiait megtizedelő betegség leküzdését tűzte ki céljául, hatalmas fegyverhez jutna, a mellyel aztán sikerrel harcolhatna. Óriási összeg az, amit halottak estéjén elköltenek, s milyen könnyen megtehetné mindenki, hogy pl. jövőre annak felét, amit az idén kiadott, a tüdőbetegek javára áldozná és csak a másik felét fordítaná a temetőre. Sehogy sincsen az jól, hogy a halottak estéje nem egyéb, mint látványos kiállítás. A divat utat talált a temetőbe, már pedig, a hová a divat beteszi a lábát, ott a hiúság uralkodik. A fényűzés évről-évre nagyobb mérveket ölt, s ha ennek határt nem szab vagy az igazi kegyelet, vagy pedig az ezen kegyelet felett őrködő egyház, maholnap azt is elfelejtjük, hogy tulajdonképen mi . is a jelentősége a halottéit estéjének. A megemlékezésnek nincs szüksége fényre és pompára. Ki kell űzni a divatot a temetőből, s akkor halottak estéjén csak az a fény fog világítani elhunyt kedyeseink sírja felett, a mit lelkűnkben fogunk odavinni, s akkor elmarad a bámészkodásra összecsődülni szokott közönség, s a temető csendjében nem fogja zavarni semmi azokat, a kik imádkozni akarnak. Mig ha igy marad továbbra is, a halottak estéjének csak annyi lesz az eredménye, hogy minden évben egy pár mázsa gyertyával többet fognak elvilágitani, de ebből aztán a gyárosokon kívül aligha lesz haszna valakinek. Évekkel ezelőtt a hercegprímás maga is odanyilatkozott, hogy nem helyes dolog, amit halottak estéjén csinálnak. „Most a temetőből — mondotta — kiállítást rendeznek, virágokkal, koszorúkkal, lámpákkal fedik be a sirokat, de a bent nyugvókért buzgón imádkozókat alig lehet látni a halottak országában.“ Ideje volna valamit csinálni, hogy ez máskép legyen. Annak, a ki meghalt, nincs semmi szüksége ami kegyeletünkre, de szükségünk van nekünk, a kik még itt vagyunk. S mikor az ember felkeresi elhunyt kedveseinek sírját, az nem a holtaknak, de az élőknek szolgál javára. Hanem a mai formájában csak üres pompa az egész, a melyből okulást meríteni nem lehet. D. SZÍNHÁZ. Nemcsak a társadalmi életet alakítja át a lelkes gárda, mely vérmes reményekkel jött városunkba, hogy a színművészet, az elismerés babérjait megtalálni igyekezzék, hanem ime: lapunk is kénytelen és elég szívesen kénytelen a körülményekhez simulni, fenti cim alatt egy uj rovatot nyitván. Jól tudjuk, hogy az olvasó közönség e cim után már mintegy biztosra megy abba a feltevésébe, hogy e rovat tartalma nem lehet más, mint kritika. Hát épen erről akarunk bevezetésképen egyet-mást mondani. Nem szabad ugyanis kedves publikum egy pillanatra sem elfelednünk, hogy vidékiek vagyunk. Értve ezalatt azt, hogy mig egyrészről a szerényebb financiális körülmények nem engedik azt meg, hogy szintársu- latunk minden egyes tagja holmi kikiáltott TÁRCA. Október. Irta: Halmi Bédog. Kinn jártak a ligeti fasorban a férfi, meg az asszony. A lábuk alatt zörgőit a haraszt. Sokféle fakult szinnel van tele a föld, amelyet megvilágít a bágyadt, őszi veröíény. Az asszony fázósan huzza össze kabátkáját, a férfi kifogástalan felöltőben halad mellette, arc vonásain az őszi hangulatnak megfelelő melancholia vonul- végig. A férfi: Letarolt fák, hervadó levelek zörgése, és két búcsúzó ember, akik eddig szorosan, erősen, forrón össze voltak fonódva, — igazi őszi kép. Az asszony : (borzongva) Úgy fázom, mintha az a sok lombhalál, az a sok elfonnyadt virág mind az én szivemen feküdne, mintha belém költözött volna az ősz, az ö sírásával, az ő mély bánatával. A férfi: Talán még se kellene szakitanunk. Nézze, én úgy érzem, hogy nem ábrándultunk mi még ki egymásból, még ma is a szívnek és az érzékeknek erős indulatával emlékezünk vissza ami idillünk minden kis mozzanatára. Emlékszik a nyárra ? Mikor ott a tátrai nyaralóban, abban a kis elhagyatott zugban, hatalmas, színes világot teremtett a mi kettőnk vágya, és a csókjaink kiváltották a lelkűnkből a bohó ifjúságnak, a szűzies kornak rég elfeledett, rég eltemetett hangulatait. Tavasz lett a nyárból. A szerelmünk erejétől maga úgy pirult, én olyan esetlen, olyan buta, olyan . . . boldog voltam. Az asszony: Az a nyár volt barátom. A természet buja, izzó színei forradalmat hoztak az én szivembe is, a kötelesség rabszolga bilincsei lehullottak egy percre . . . De most, mikor a színek elsápadtak, a forró párák elszálltak, a virágos hangulatok megfagytak a bus őszi széltől . . . most tiszta, erős, rideg alakjával megjelenik . . . itt van mindig közelemben, szinte lenyűgözi akaratomat a kötelesség, az erkölcs . . . minden ami uralkodik egy asszony életén . . . A férfi: (keserűen) Milyen szép formásán beszél, minden szava gondosan, szinte előre megfogalmazva és stilizálva hagyja el ajkát . . . Igaza van, aki ilyen szép, kerek mondatokban tudja kifejezni a hangulatait, az tudja, hogy mit cselekszik, az elintézte az érzelmi ügyeit . . . az leszámolt az idillekkel . . . Én mehetek. A asszony: Látja ez is az ősz jele, mikor két ember, kiket érzések és hangulatok, a legfinomabb lelki válságok hoztak össze, hazug disharmóniákat felidézve búcsúzik egymástól. Hallgasson ide elmondom, hogy mért kell szakitanunk. Én szakitok, mert hiszen joggal mondhatom, hogy annak egy egész nyári idillnek én voltam az előidézője, teljesen én hordoztam annak a viszonynak felelősségét, kockázatát. Kegyed barátom, rokonszenves passzivitással élvezte helyzetének előnyét, mint egy jól nevelt, udvarias garszon emberhez illik. Kegyednek a legrosszabb esetben verekednie kellett volna lovagias formák között ... és ennyit ugy-e megért ... a nyár szerelme. Tehát hallgasson meg. A nyár nagy diadalmas lázában megfeledkeztem mindenről, boldog voltarh, olyan kimondhatatlanul elbágyadtan, önfeledten boldog, amilyen boldoggá csak a bűn teheti az embert. Minden múltra apelláló emlék, minden a fővároshoz, ehhez az őszhöz, a télhez kapcsoló epizód gyűlölettel töltött el, szinte letapostam előttem azokat a gondolatokat amik néha, mikor maga távol volt, emlékeztettek az adósságaimra, a mikkel a nagy hitelező, az erkölcs, és a férj, a család fenyeget. Birtokba vettem a nyarat az 6 lobogó szenvedélyével és birtokába vett engem is a nyár, az ő mindent elaltató érzéki mámorával, és aztán augusztus végén, az első, fákat remegtető hideg szellő meghozta az ébredést. Felnyitottam a szemeimet és azt egyszerre elfutották a könnyek, sírtam félénken, mint egy rossz gyermek, aki a büntetést várja. Igen barátom az a bus kiábrándító őszelő, bilincseket vert a kezemre, az ajkamra, az egész lelkemre, szinte láthatóan jelentkeztek a megcsaltak, a megkárosítottak, számon kérni tőlem, amit elraboltam tőlük, a tüzes, az eszeveszett, a bűbájos nyár mámorában. Jött a szeptember és én visszatértem a fővárosba, bevonultam a házamba, a melyet a férjem gondossága, a cselédek előzékenysége kicsinosított számomra. Végigjártam a bársonyos, színes zugokat az ő nagy konfortjukkal, a temérdek nippel, amiket mind úgy ajándékoztak az emberek, akik személyi jogot nyertek én reám. Jelentkeztek a komoly, becsületes hitelezők, a család, akiket erkölcsi csődbe juttatott az én ballépésem és akik megkövetelhetik tőlem azt, hogy a hazugság teljes művészetével, a kétlakiság mindent elsimító virtuózitásával fedjem el annak a titkos, boldog nyárnak minden emlékét. Itt az ősz fiam, a nagy eltemetések, a nagy elzárkózások szaka, amikor minden behúzódik, az ember az érzéseivel, a vágyaival, a bűnös, a bűneivel . . . mindenki zárt helyet keres, hogy elrejtse a sebeit, az emlékeit, a lelke lyráját is, mert a természet hideg fagya tép, sebez, zilál, elgyötör. Elgyengültem én is, a hatalmas éltető dac, a mely a nyáron odadobott a maga karjai közé, eltávozott a szivemből, telve vagyok reménységgel, megalkuvással, bánattal, félek az indiszkréciótól, a pletykától, megvesztegettem a cselédeimet, kiszolgáltatom magamat mindenkinek, aki ennek a nyárnak nagy, gyilkos, édes bűnéről csak sejthet is valamit — megvásárolom, kikönyörgöm a hazugságot . .. mindenkitől . . . A férfi: De minek ezek a hazugságok, ha szeret? Tépje össze azokat a kötelességeket, amik elválasztanak bennünket egymástól, legyen az enyém egészen, igazán, a világ előtt. Az asszony: Maga gyerek. Hiszen ez az ősz kijózanító szörnyű ereje. Most már nem ismételhetnék meg a nyarat. Az a sok komoly hitelező belehelyezkedett már egészen az érzésembe, elfoglaltak, annek- táltak már teljesen a gondok, a lelkiismeret- furdalások, már nem tudnám átadni magamat annak a bohó, önfeledt, céltalan, csókos 'szenvedélynek, már detronizálta a maga alakját a realitás, a társadalom, a főváros, az a terrénum, amelyet a körülmények az én számomra fentartottak. A saison — a férjem, úgyszólván minden, ami hozzám tartozik, a hivatás, a milieu . . . A férfi: A milieu, ez az a modern Isten, a mihez tapadnak, ragaszkodnak, ennek a gyenge kornak .. . gyenge terem- ményei . . . Az asszony (Sajátos, sejtelmes mosollyal) : Valamihez hát mi is hűségesek vagyunk. A láthatárt elönti az alkony pirja, sajátos vörös fény támad, a férfi és az asszony némán elválnak. aljak I IDA » Kész angol VAJDA a legelegánsabb és legjobb szabással. Flanell, szövet, selyem, csipke Kész pongyolák, gyermek ruhák nagy választékban, gyermek alsó tricot minden nagyságban blúzok. nagy választékban, és jutányos árakért kaphatók és T ABS A divatüzletében Szatmár, Deák-tér 10-ik szám.
