Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-06 / 49. szám
TÁRSADALMI ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. “AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: — Qffez évre . . . 8 bor. I Negyedévre I kor. 50 OIL ™ évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap sxellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is k&ldend&k: = Morvái János könyvnyomdája Eütvös-atcza 6»ik sz. alatt = nPTPrr ■TVPnTj.sig; A -n/t - 78A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám. = HIEPETÉ8BK — ^ o lap MadéMvataláhas a lepstsaibb árak mellett fMvétaUnk. Nyüttér garmond sora 20 Mlér. ~ ■ ■■ Hirdetések díjjal altra fiaeteadlk. -——«■ Népgyülés. Szatmárváros és vidékének ellenzéki polgársága vasárnap d. e. 11 órakör a Vigadóban népgyülést tartott, melynek tárgya a képviselöházban nov. 18 án elkövetett házszabálysértés ellen való tiltakozás volt. A gyűlésre a szövetkezett ellenzék megbízásából lejöttek Bernáth Béla, Báth Endre, Jékey Zsigmond, Luby Géza, Luby Béla és Lengyel Zoltán orsz. képviselők. Teljesen megtelt polgársággal a nagy terem és a karzat, mikor Gray Géza a szatmári függetlenségi párt elnöke az összehívók nevében megnyitotta a népgyülést, üdvözölte a megjelent képviselőket és polgárokat, ismertette a gyűlés czélját, majd pedig a népgyülés elnökéül Luby Gézát, jegyzökül dr. Dómján Jánost, dr. Rácz Endrét és dr. Veréczy Ernőt ajánlotta, akiket egyhangúlag megválasztottak. Luby Géza elfoglalja az elnöki széket s visszapillantást tett a múlt év s jelen esztendő politikai eseményeire. Elmondja, hogy az ellenzék megtartotta szavát, hogy a márczius- ban benyújtott házszabálymódositás visszavonása esetén simán átengedi O az összes szükséges törvényjavaslatokat. Jóhiszemüleg járt el Thaly Kálmán is, azonban Tisza becsapta őket, mert most minden ok nélkül megint beterjesztette azt a módosító javaslatot, sőt törvény- és házszabály ellenes módon keresztül is erőszakolta azt. Ez ellen tiltakozunk. Egyben üdvözli a szatmárvárosi és megyei füg- getlensigi pártok együttes megjelenő- 1 sét és közös törekvését. Utána Bernáth Béla kezdett beszélni s előadta részletesen, hogy mi történt nov. 18-án este a képviselőházban. Ha a Dániel-féle határozat érvényben marad, — úgymond, — akkor vége az alkotmányos törvény- hozásnak, a jogos vitának, mert 50 ember kívánságára azonnali szavazással eldöntik a javaslat sorsát s csupán 2 szónok beszélhet, a tárgyhoz, így hát csak ötven képviselő kell ahhoz, hogy bármiféle javaslat törvény legyen. A nemzetnek már minden joga el van confiskálva, csak kettő maradt, épen, a vér- és pénz-adó megszavazása. Most ez is teljesen illuzőriussá válnék s újabb katonai terheket raknának a nép nyakára. Ezzel a megszorított házszabálylyal bizonyára az a czélja a kormánynak, —- mondja a szónok, — bogy így erőszakosan az A usztriával való közösséget is ki mondassa a többséggel. Most Lengyel Zoltán szólott s elsősorban Hieronymi Károly miniszternek, a város képviselőjének szereplésével foglalkozott. Majd a helyi viszonyokkal foglalkozva egyesülésre, összetartásra hívja fel az ellenzéki polgárságot, hogy máskor meg ne történhessék, hogy ilyen nagy magyar városok, mint Szatmár és Nagy-Károly, az egyik minisztert, a másik »grófi csemetét“ válaszszon képviselőnek. Már az eddigi beszédek alatt is többször felhangzott a teremben csoportban összegyűlt szociálisták közöl: „Jogot a népnek !“ s más e féle kiáltások. Megfelelt erre a következő szónok Báth Endre orsz. képviselő, aki hazafias hangon vádolta nem csak a többséget, hanem az ellenzéket s az egész uemzetet a múlt bűneiért. Nem személyes s kicsinyes politikával foglalkozott a szónok. Beszédje bizonyos magaslaton állott. Igen szép hasonlatokkal teli beszédjében idézte Bákóczy és Kossuth Lajos szellemét, ne hagyják el balsorsában a nemzetet. Tüzes csóvát szeretne dobni — úgymond — a nemzet szivébe, hogy felgyújtsa ott a lelkesedés tüzét, mely elégesse a kor minden gonosz alkotását és nyomorúságát. — Válaszolva a szocziálisták közbeszólásaira, kijelenti, hogy igen is kívánja a nép millióinak az alkotmány sánczai közé való felvételét, szavazati jogot követel annak a józan magyar alsó osztálynak, melynek szemei előtt nem az önérdek az első, hanem a haza. Aztán Jékey Zsigmond és Luby Béla képviselők szólották röviden, ellentállásra s összetartásra buzdítva a polgárságot. Most Mónus József a szocziál-de- mok ráták vezetője kért szót s elmondta, hogy pártjuk nem gördít akadályokat az ellenzék munkája elé, mely a kormány ellen küzd. De kéri és követeli, hogy az általános titkos szavazati jog mellett is foglaljanak állást. Utána dr. Kelemen Samu beszélt, tiltakozva a szólásszabadságon elkövetett merénylet ellen, mely a legnagyobb bűn, hiszen abba elvérezhetik a nemzet. Ezután Gsomay Imre ügyvéd terjesztette elő határozati javaslatát, mely szerint a népgyülés a kormány és Perczel eljárását jogtalannak és semmisnek tekinti, Tiszát és Perczelt ‘politikailag bűnösnek mondja; ellenben a szövetkezett ellenzéket lelkesedéssel üdvözli, iránta bizalmát nyilvánítja s küzdelméhez sikert kíván. A népgyülés tagjai egyhangú nagy helyesléssel és éljenzéssel elfogadták a határozati javaslatot, mit az elnöklő Luby Géza határozatikig ki is jelentett s az ülést az összehívók éltetésével berekesztette. Ezután a jelenlevők hazafias dalok éneklése közben a legnagyobb rendben szétoszlottak. Délben ebéd volt a képviselők tiszteletére a Pannóniában, melyen Gray Géza üdvözölte a vendégeket, kiknek nevében Bernáth Béla válaszolt. TÁRCZA. Szekeres Ábel. Irta: Jakab Ödön. A minap reggel még az ágyban heverésztem, mikor betoppan hozzám a szolgáló: — Instálom, egy ember keresi a tekintetes urat. Most jött a vasúton. — Hogy hijják ? — Valami Szekeres Ábel-féle nevet emlegetett. — Jól van. Vezesse a dolgozó-szobámba. Mindjárt felöltözöm s megyek. Szekeres Ábel 1 Teremtő Isten, micsoda rég’ nem hallott név ez. De azért a tulajdonosára tüstént visszaemlékeztem s az emlékezés alatt úgy éreztem magam, mintha huszonöt esztendővel fiatalabb volnék. Hevesebben dobbant meg a szívem s lelkemben rég elalélt emlékek serkentek életre e névnek hallatára. Szinte hallani véltem a tisztes, fekete falu székely kollégium hangos csengetyüjét, amint hívogat a reggeli órákra s önkénytelenűl egy pár görög szó jutott az eszembe. Az ablakom alatt elmenő emberek lármája úgy tetszett, mintha az iskola haszontalankodó egykori tanulótársak zsivajgása volna. Még öltözködésem is szaporább lett sokkal a rendesnél: nehogy öreg tanárom után menjek be isn^ét az órára. Mert hát Szekeres Ábel hajdanában tanulótársam volt, kivel ugyan ritkán tanultunk együtt, de mindig együtt verekedtünk. A tagba szakadt nagy, otromba gyereket mindenki ismerte s minden osztályban az volt a „szamárpad“, amelyikben ő ült. Mikor engem az iskolába vittek, két osztállyal járt akkor előttem; s mikor az iskolát elhagyta, két osztállyal jártam én előtte. Nehéz feje nem birt a tudományokkal sehogy boldogulni, ámbár ő azt hitte, hogy csak a tanárok üldözik. Alig cseperedett fel embernyi suhancnak : végképpen meggyülölte a nyomtatott betűket. Hanem azért az érettségi vizsgát még a negyedik osztályban letette, ami különben nála csak annyiból állott, hogy a német nyelv professzorának az ablakát beverte s azzal elment haza, falusi gazdának. Amint öltözködés közben ezeken a régi dolgokon borongtam, felismertem a hangját is a másik szobából. Az egykori érczes hangon kiáltotta az ebédlőben rendező szolgálóleánynak: — Hallja, galambom! Hát itt a vendégeknek a szivarok hol állnak? Nem kellett fáradni a leánynak, mert e pillanatban én is beléptem a dolgozó- szobába. — Szervusz, kedves Ábel! — Szervusz, fiúi És megölelt és megcsókolt a régi melegséggel. — Hallottam a híredet: nagy ember lettél, az ország tüköréi Bnávó, fiú! Aztán megveregette’a vállámát, nagy szeretettel és nagy erővel. Ez a leereszkedő viselkedés még annak a boldog időnek volt a maradványa, mikor köztünk a legfőbb külömbséget kiváltkép az tette, hogy ö erősebb volt mint én. — Szép dolog tőled, hogy nem felejtettél el és meglátogattál. ______________ Áb el kiegyenesedett és önérzetesen szólt: — Mit? Hát olyan parasztnak gondolsz te engemet, hogy nem tudom mi a kötelesség ? Hiszen igaz, hogy én nem vagyok holmi tintanyaló ember, hanem csak afféle „föld népe“, aki abból él, hogy túrja a mezőt, mint a vakondok, esztendőről- esztendöre; de azért csak számitok valamit a magam fajtája közt! Te, olyan ökre s olyan fia nincsen a faluban senkinek, mint nekem 1 — örvendek, Ábel I Leült egy székre, elharapta egy szivarnak a végét és rágyújtott. — Ne gondold, hogy olyan sült paraszt, semmi ember vagyok! Elismerem, hogy nem sokat tanultam, hanem azért falun is csak' surlódik az ember. Mi is hallunk a világról egyet-mást I Mi is tudjuk, hogy megölték a németek Kossuthot. Szörnyű hangosan beszélt, amivel láthatólag mutatni akarta; hogy nincsen elmaradva nagyon a világtól. Azonban hiába kiabált, mert egész külseje folyvást ellene szólt. A ruházatját akár el se hozta volnál Vastag vászon ing szürkéllett ki a barna darócz kabát alól s a kabátján hat gombháznak csak két gomb állott rendelkezésére. Hosszú- szárú, nehéz csizmát viselt, melynek gondozatlan fejbőrét vörösre csávázta otthon a mezők hajnali harmata. Feltört kezein erősen meglátszott az eke szarva és a nehéz kasza-munka. — Tudod, miért jöttem, hogy meglátogassalak olyan messze földről ? — kérdezte tőlem komoly nyomatékkal. — Nem tudom, Ábel; de jól tevéd, akármiért jöttél._____________________ — Persze az efféle híres úri emberek mindent elfelejtenek ! Emlékszel, hogy egyszer veled és Varga Sándorral mit fogadtunk volt a Maros partján ? Azt fogadtuk, fráter, hogy felkeressük egymást huszonöt év múlva és megisszuk a baráti poharat. Látod, én emlékszem, pedig sok bajom van! Nem volt az a nap azóta, hogy eszembe ne jusson! Huszonöt esztendeje már, hogy éjjel-nappal számitgatom a fogadás idejét. Még a tavaly letelt. De ti nem jöttetek felém, a szegény falusi paraszthoz. Na hát eljöttem én! Én a szavammal nem szoktam játszani. Megvallom, hogy némi szégyenfélét éreztem magamban, mikor ez a faragatlan, becsületes ember arról a fogadásról beszélt, melyet valamikor három boldog gyermek tett a Maros partján, de melyet az élet nekem bizony már régen kivert a fejemből! Mentegetőztem: — Hogyne emlékezném 1 De lásd... — Ne hazudj, fiú I — vágta el a szavam. — Te sem emlékszel már, valamint hogy Varga Sándor sem tud immár róla. Lehorgasztotta a fejét és elgondolkozott. — Vargát is meglátogattam, — mondá kevés idő múlva, — Róla is hallottam. Jó hivatala van a kölyöknek, azt beszélik. Szelid lemondással bólogatta a fejét: — Hát..... nektek áll a világ, nem nekem 1 Hirtelen félbehagyta ezt és egészen közel hajolt hozzám: — Te I Hát Varga látogat meg sokszor ? — Nem volt nálam soha. FERENCZ JÓZSEF KESERŰVIZ stz eg*yedAil elieneiert 3s:el- lem.es íztcl természetes - tószex. >
