Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-28 / 17. szám
Alakuló szövetkezet. A7. egyéni boldogulásnak egyik hatalmas kelléke a takarékosság. A legtöbb baj, az anyagi gondok gyakori fellépése igen sok esetben annak szokott ktívetkezmény’e lenni, hogy az egyén, a mikor tehette volna és ideje volt, a takarékosságot nem gyakorolta. Érzi és tudja mindenki annak igazságát, de a kedvező körülmények hiánya folytán veszendőbe megy nagyon sok hajlandóság, mely más esetben takarékosságra vezetett volna. A sok pénzintézet, mely ma az országot elárasztja, mind czélul tűzte ki a takarékossági hajlam fejlesztését, gyakorolja is valamenyi a maga szempontjából, a menyiben hatalmas tőkéket gyűjtöttek össze saját maguknak, de az egyén takarékossági szempontjából teljesen hatástalanok maradtak, s ma már csak az alapszabályok hirdetik, hogy a megalakuláskor a takarékosság is szerepet vitt a papiroson. A gyakorlati élet megmutatta, hogy a takarékosság csak a kölcsönös segélyzö egyesületek körében fejleszthető, s hogy különösen a korlátoltabb vagyonú osztály csakis ily utón jöhet azon helyzetbe, hogy apró befizetések által magának tőkét gyűjthet. Németországban például alig van olyan kisebb város vagy helység, a hol ilyen egyesület ne léteznék. Nálunk lassan tud magának tért hódítani, de ma már mégis odáig jutottunk, hogy az ország legtöbb nagy városában alakultak ily egyesületek, s az eredmény, a melyet elértek, igazán kápráztató. Székesfehérváron alakult a legelső 1870-ben 2800 10 kros törzsbetéttel, a mely azóta működik, s mikor 1895-ben 25 éves fenállását ünnepelte, az évi forgalma az 5 millió forintot meghaladta. Rendszeresitett kötelező hetibefizetések és azok gyümölcsöző elhelyezése által a kisebb tőkék gyűjtését és ekként a takarékosságot előmozdítani, egyszersmind pedig az egyleti tagoknak hitelszükségletén az egylet által nyújtandó kölcsönök utján segíteni — ez a feladat az, a mit az ilyen egyesületek betöltenek, s hogy minő eredménynyel, mutatja a székesfehérvári egyesület története. Igazán nagy mulasztás, hogy nálunk még ilyen egyesület nem alakult, holott arra épen itt felette nagy szükség volna. Annyi a kis ember közöttünk hogy valóságos áldás lenne, ha sikerülne a megalakítása. Evek óta van róla szó, de a kezdeményező lépések mindig sikertelenek maradtak. Hiányzott a lelkesedés azokban, a kik próbálták. Most azonban az eszme újból kezd kisérteni, s ha a lelkesedés le nem lohad, nem sokára jelenthetjük, hogy a kölcsönös segélyző-egyesület városunkban is megalakult. S annyit mondhatunk, hogy erre sokkal nagyobb szükség van. mint egy hetedik pénzintézetre. j). A konverzió Ugye. Az az élénk mozgalom, ami a városi kölcsöneink egy jó részének olcsóbb kamatlábra való átcserélése körül nem rég úgy u törvényhatóság gyűlésiemében, mint azon kivül is kifejlődött, örömmel jelenthetjük, megtermetté u gyümölcsét. Polgármesterünk erélyes fellépése a hitelező intézettel szemben hatalmas támasztékot nyert a már-már kész hitelművelet ellen föllépett bizottsági tagok igazságos akcziójában. Törvényhatósági életüukben igen ritka és egyúttal igen tanulságos mozzanat ez. Arra tanít, hogy a becsületes, uem fűk- cziózus, helyes czélokut őszintén követő ellenzék nem hogy nem bénítja, hanem inkább erŐ9Íti a tanácsot a közérdek szolgálatában. üj9 mutatja azt is, mennyire szükség van a törvényhatósági bizottság tagjainak komoly közreműködésére, valahányszor nagyobb jelentőségű kérdéseket kell | városházán dűlőre juttatni. Áttérve I kenverzióra, a Magyar Jelzálog Hitelbank polgármesterünk személyes közbenjárására f. hó 25-én kelt nyilatkozatában a városra nézve lényegesen megjavította előző ajánlatát, amelyet törvényhatóságunk közgyűlése már elfogadott, és szerződésbe is foglalt. Jóllehet egyáltalán nein osztjuk a hitelező pénzintézetnek nyilatkozatában lefektetett ama nézetét, hogy ez | szerződés a várost a kötött ügylet végrehajtására kötelezné, mindazonáltal elismeréssel méltányoljuk engedékenységét, amelylyel eddigi tulmagiis követeléseit önként mérsékelni ajánlkozik, és ezáltal lehetővé teszi, hogy vele városunk eddigi üzleti összeköttetését fenntarthassa. Az uj ajánlatban az intézeti kötelezők árfolyama 96.5 százalékra lett fölemelve, a fizetendő évi annuitás pedig 4.87 és fél százalékról 4.85 százalékra, a kártalanítási dij (stornó) pedig 1.5 százalékra leszállítva. Polgármesterünk beszerezvén egy inai nagy pénzintézet ajánlatát is, azét, á 'mely a közelmúltban sokat emlegetett pozsonyi kölcsönt kötötte a miénknél jóval kedvezőbb feltételek mellett, az összehasonlításból az tűnik ki, hogy habár ez utóbb emlitett intézet ajánlatában foglalt tételek még most is kecsegtetőbbek a Jelzálogbankóinál, mind- nzúltal a valóságban előnyösebb városunkra nézve, ha ezeket fogadja el. Mert, ha egy más intézetnél vesszük fel a kölcsönt, mint a Jelzálogbanknál, kötelesek vagyunk ennek stornóaijban 48000 koronát megtéríteni. Ez esetben pedig az évi annuitás összesen 88987 korona, mig a Jelzálogbanknál csak 88740 korona. Ez most a helyzet tiszta képe, amivel szemben a tájékozódás meg van könnyítve a nemsokára döntésre hivatott törvényhatósági bizottságnak. 'Megemlítendő még, hogy az ajánlatot tevő Jelzálogbank nyilatkozata ezúttal ke- vésbbé merev az elődjénél abban a tekintetben is, hogy most nemcsak negyven napra köti az intézetet, hanem azt is tartalmazza, hogy szükség esetén az érvényét készséggel meg fogják hosszubbitani. TÁRCSA. . _ijM<MOhi'0>. ii . A nefelejts. Nem tudom hány éves voltam akkoriban, mikor még Rozi volt az én játszó társam. Azok voltak ám a szép idők 1 A mi kis udvarunk tele volt apró gyerekekkel, olyanokkal mint én. Ha sokan voltunk: szét szakadozva játszottunk! Azt tudom, hogy én mindig Rozival kerültem össze a játékban. Vele süttettem pogácsát agyagból, együtt játszottunk malmosdit; mindent amit csak lehetett. Rozi nagyon szerette a virágokat. Ami udvarunkban nem volt virág, csak a nefelejts jött ki a palánk szélénél a fekete földből, ha melegen sütött a nap. Más virágra nem emlékszem, — a csalánt a mama kiirtatta, pedig az bőven termett volna. Mi szerettük a csalánt, mert láttuk a szomszédunkban, hogy annak is van virága, olyan kékes, vereses színű. Aztán a csalán is jó növény, csak akkor bántott bennünket, ha hozzányúltunk és megszag- gattuk. A Rozi a csalánt is szerette, mert ö szeretett minden virágot, minden földet. De mégis a nefelejtset többre becsülte a csalánnál. Ha nyáron át sok nefelejts ült ki a földből, letéptünk belőlük egy pár szálat. S játszottunk a nefelejts- sel is — de még milyen szépen! Én egy kis gödröt ástam, Rozi áthozta a bábuját, aki már nyárára egészen tönkre ment: a lába is eltört, a kezéből is hiányzott — azért nem volt életre való. És szegény bábut eltemettük a gödörbe. Behantoltuk a sírját; a tetejére tettük a nefejtset. Rozi énekelt, — szép hangja volt, én szomor- kodtam (de csak játékból) s leszúrtam a sir tövébe a kisfakeresztet... Emlékszem, sokszor eltemettük a bábut; Rozi sokat énekelt, én sokat szomorkodtam. Egyszer, egy napon Rozi nem jött át a szomszédunkból, a mama azt mondta, hogy beteg, nagyon beteg s nem is igán fog egy ideig átjönni. Pedig már virított a nefelejts, kéklett a palánk tövénél, de én nem szakítottam le. Aztán a favágó bácsit egyszer megkértem, hogy vigyen át Rozihoz. Az ölébe vett, át vitt. Ő ágyban feküdt, halvány volt, mondtam neki: Rozi gyere mér hozzám, vigyük a babádat is, játszunk temetésdit. De ő nem felelt csak nézett merően a kék szemeivel, úgy bámult rám a kis fehér takaróból, mint a nefelejts a fekete földből. Én haza mentem, nem játszottam se aznap se másnap, sokáig, nagyon sokáig. Szomorkodtam. Rozi csak nem jött át hozzám. Egyszer aztán a szomszéd néni sírva jött át, s azt mondta, hogy Rozi az éjszaka meghalt. Én nem tudtam, hogy mi az, hogy meghalt, csak kicsiny lelkem valami rosszat sejtett. Átszaladtam Rozihoz, de összeszedtem a nefelejtset, ami csak volt az udvaron mind. O már nem volt az ágyba, egy kis koporsóba nyugodott. En ráhintettem a nefelejtset s még egyszer kértem, utóljára: Rozi gyere hozzám temetést játszani.. . Duczika meghalt. Egy téis gyermek halálára. Az emberek, a laikusok azt mondják,, hogy meghalt I Pedig nem úgy van. A jó Isten végig tekintett angyalai seregén, de úgy találta, hogy az nem teljes, ezért leküldte egyik angyalát a földre a kis Duczika után s a kis Duczika, szülei öröme, környezete bálványa, mindnyájunk dédelgetett, aranyos kedvencze elment az angyallal, hogy kiegészítse az égi sereget. Szárnyai nőttek és ő felszállott a magas egekbe, a menyországba, hogy ott teljesítse feladatát, melyet itt, ez árnyék világban oly rövid idő alatt befejezett... Felszállott, hogy eleget tegyen az Ur parancsolatának; felszállott — nem is gondolva azzal, hogy a drága szülőknek, az öt imádó környezetnek mily fájdalmat okoz. Elment, végtelen űrt hagyva maga után. Mert a kis Duczi aranyos egy teremtés volt. Én mondom ezt; én, aki rajongásig szerettem az édes kis babát; én, akinek kietlen, sivár életét megaranyozta a kedves gyermek bájos gagyo- gása, édes mosolya. O is szeretett engem. Szeretett —< láttam, éreztem... Szeretett azzal az édes vonzalommal és önzetlen, igaz ragaszkodással, a melylyel kis gyermekek szerelhetnek. Orákhösszat eljátszadoztam vele és boldog voltam, ha jól találta magát ölemben, ha nem vágyott tőlem a dadához, ha mosolyogva játszadozott velem ... Elfeledtem ilyenkor, hogy már a férfikor határaihoz is közel állok. Elfeledtem az élet kínjait, bajait... Átszellemültem . .. Gyermek voltam.. . gyermek lettem ... Elszálltak tőlem a gondok és bajok — játszadoztam, nevetgéltem pajzánul, gondtalanul, mint hajdan, mint légen,... a mikor „igazi“ gyermek valék ... És Duczika is boldog volt. Gyönyörű arcza sugárzott az örömtől .. . Nyögdécselt édesen az ő érthetetlen nyelvén... Incselkedett, dévajkodott velem és ha pár pillanatra abban hagytam a játékot, olyan szomorú lett. Majd kérő- leg rám veté nagy kék szemeit, mintha csak mondta volna: „Bácsi no’... bácsi még 1“ És ezt oly kedvesen, oly ellentáll- hatatlanul cselekedte, hogy folytatnom kellett a játékot. Hogy is tudtam volna neki ellentmondani... Kezdtem elölről... Játszadoztam újra és boldogok voltunk ismét... mind a ketten... Most már csak 6 boldog... a kis aranyos Duczika, a kis bájos angyal bizonyára oda fönt is megtalálta a játszópajtását... Én az elhagyott nem találom meg, talán — soha ... Belétemetkezem a munkába s dolgozom napestig... S ha lelkem végül is a súlyos és gondteli napi munkában kifáradva pihenésre— gondtalan játszadozásra vágyik — visszatérek — gondolatban — az elmúlt szebb időkre., telki szemeim elé varázsolom á kis Duczit, az én felejthetetlen kis pajtásomat, felidézek egy jelenetet, egy yig, boldog képet, s lelkem úgy érzem megpihen. Most pedig sírok, zpkogok vigasztalanul. Hogyne! Égbeszállt, itt hagyott a játszópajtásom, az édes, aranyost vidám Duczika!.,. 9B. Rőth Fülöp kárlsbádi czipőraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. ■ ■ ■ =,== Közvetlen a Pannónia szálloda mellett ! 9 Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.
