Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1903-03-24 / 12. szám

12-ik szám. Huszadik évfolyam. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. ===== AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 > | Egyes szám ára . 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: = Morvái János könyvnyomdája Eütvös-utcza 6-ik sz. alatt. = TEXJSFOIsT-SZAJVT : 73. A Szerkesztő lakása : Eötvös-utcza 19-ik szám.------- HIRDETÉSEK------- ^ e lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fölvételnek. Nyilttér garmond sora 20 fillér.------- Hirdetések díjjal előre fizetendők, mi ru.i A párbaj elleni küzdelemről. Egy éve múlt, hogy e lap ha­sábjain kifejtettem, hogyan lehetne a párbajok számát csökkenteni, vagyis minden olyan párvidalt, melyre ok- vetetlenül szükség nincsen, megaka­dályozni ? Azóta sok minden történt e té­ren. — Megalakult a nagyváradi párbajellenes liga, mely a szombat- helyi halálos párbaj hatása alatt fel­rázta az országot közönbösségéböl, úgy hogy a párbajellenes mozgalom még sohasem volt oly nagy nálunk, mint most. — S mit látunk mégis? Azt, hogy a párbajt külön-külön min­denki elitéli ugyan, a párbajellenes mozgalomtól mégis a legtöbben visz- szavonulnak s ha becsületbeli ügyök támad, kiállanak. Miben leli ez ma­gyarázatát? Föltétlenül abban, mint a múlt évben kifejtettem — hogy addig, mig a párbaj kiváltságos vol­tát a társadalom többsége s maga a törvényhozás szentesiti, fa btk. 1878. t.-cz. XIX. fejezetében külön rendel­kezik a párbajról s a büntetési téte­lek megállapításával is, egyébb bűn­esetektől eltérőleg enyhébben bünteti,) a mig a katonatiszteket hagyományos felfogásuk s a képviselőket a szóllás szabadsága a fegyveres elégtétel vevés és adásra utalja, párbaj mindég lesz. Hiába akarja a párbajellenes liga a legszigorúbb törvényekkel sújtani a párbaj őzót-, czélt nem is ér, mert min­den átmenet nélkül, csak egy ugrás­sal, nem lehet a párbajt a fent fel­hozott okok miatt máról holnapra megszüntetni. Lépésről lépésre kell a párbaj­ellenes liga eszméinek tért hódítani. Mit kell hát tenni? Erre nézve megadtam tavaly az eszmét: tessék minden városban pár­baj bíróságot alakítani. Ez az egyetlen üdvös eszme, melyet a tár­sadalom minden osztálya elfogadhat. Ez ellen sem a katonatiszteknek, sein a képviselőknek nincs s nem is lehet kifogása. A tiszteknek különben is be kell jelenteni fellebbvaló parancsnok­ságuknak, ha párbajozni akarnak, s a parancsnok szava igen sokszor döntő befolyással van az elégtételadás módjára. Szükség van a pár baj bíróságra már csak azért is, mert sokan nem helyesen választják meg megbízottai­kat, már pedig ezeknek olyanoknak kell lenni, kik ismerik felük testi és lelki tehetségeit, vérmérsékletét, lélek­jelenlétét, már pedig ezen tulajdonsá­gok igen sokszor döntő befolyással vannak a párbaj kimenetelére. Ha tehát valaki azt akarja, hogy ügye korrektül legyen elintézve, akkor kor­rekt urakra bizza ügyét, olyanokra, kik párbajügyekben tapasztalat.nl bír­nak, kik rendkívüli körülmények kö­zött, a pillanat hatása alatt is rend­kívüli mentő eszközöket képesek ta­lálni, használni. Ha pedig ilyen meg­bízottakat nem találnak, s nincs meg­egyezés, úgy a párbajbiróságokba olyan urakat kérjenek fel, kikben fenti tulaj­donságok megvannak 1 a kik járato­sak a lovagias ügyek elintézésében. Természetes, hogy a párbajbiró- ság verdiktje ellen nincs fóllebbezés; az előtt úgy a megbízottaknak, mint feleknek föltétlenül meg kell hajolni. Van azonban még egy mód a párbaj számainak kevesbitésére, s sze­rintem ez a legradikálisabb eszköz: a pisztolypárbaj végleges el­törlése. Vannak ugyanis emberek, kiket vad természetök kitöréseitől, jogtalan támadásaitól a mai viszonyok mellett egyedül a kard hegye tart vissza. Az ilyen emberek csak pisztolyra men­nek, hogy aztán egy sértetlenül megví­vott pisztolypárbaj révén bejussanak a lovagiasság fényes csarnokába. De jaj nekik, ha karddal kell elégtételt ad- riiok; akkor igen hamar beadják de­rekukat és sietnek bocsánatot kérni. Mert kérdem nem-e komédia Ifi golyó nélkül megvívott, vagy levegőbe lövöldözött pisztolypárbaj ? Pedig a pisztolypárbajok 99 százaléka mind ilyen. Hát nem nevetséges az ilyen eljárás? Természetes, hogy fél­nek a szabályszerűen megtöltött pisz­tolyoktól, melyeknek lövedéke nagyon valószínűleg rombol, roncsol, pusztít, gyilkol. — Már pedig erre nincsen semmi szükség. — Úgy hiszem, hogy még az a boldogságától megrabolt férj, apa vagy fivér, kinek vérző se­bére a földi bird legszigorúbb Ítélete nem gyógyír — sem kívánja életét annak, ki őt porig lealázta, vérig sértette ? Töröljük el hát az igazság- tálán pis 11 oly pár baj t, mely vagy gyilkol, vagy pedig ne­vetséges játékká alacsonyul. Ott. van a kard. Ez a legalkalmasabb fegyver a párviadalra, a melyben biz­hatunk s melylyel kérdőre vonhatjuk ellenfelünket támadásáért. Vagy kér­dem, nem-e nyugodtabb a kéz, tisz­tább a szem, hogy ha van mivel vé­deni? (a golyó ellen nem lehet véde­kezni.) Itt. férfi férfi ellen küzd, tá­mad, véd. Az ilyen párbajnál a sze­mélyes bátorság, az ügyesség, a lé- lekéberség, gyors elhatározási képes­ség — a kard hű társai — bizonyára ott vannak a küzdők oldalán. Igaz, hogy kadpárbaj sebesülés nélkül aligha végződik, de halálos sem lesz. Van a piszsolypárbaj eltörlésének még egy előnye, — az, hogy általa a kettős párbajok is lekerülnek a szinröl. Tcttlegesség esetén ugyanis sokszor alkalmazták mindkét párbaj- nemet Ez nagyon helytelen dolog; vagy egyik vagy másik, de mind a kettő egymásután abszurdum. Elég a kard, mert hiszen ha a pisztolypár­bajnál nem volt sebesülés csak kardra bocsátották őket. Tessék a pisztolypárbajt eltörölni, a becsületbeli ügyeket párbaj (esetleg becsület) bíróság elé vinni, úgy idő­vel a törvényhozás is feltétlenül szi­gorítani fogja a becsületsértést bűn­T Á E C 2 A. Mese—mese. Az unokák, a kastély kényeztetett gyermekei a nagyapához húzódtak. Az egyik a lába előtt levő zsámolyhoz kupo­rodott, s onnan nézett fel az öregre nagy istenesen, — a másik, a legnagyobbik, a karos-székhez támaszkodva ősz haj­szálait szedte rendbe, a harmadik, a kicsi, a legédesebb helyre vágyakozott. Az ölébe. A nagyapja fel is vette s megcsó­kolta ott a szája szélénél. Azután mikor mindegyik elhelyezkedett, mesélt nekik a régi jó időkből valami szomorú bájos történetet. — Tudjátok gyermekek, mikor én még kicsi voltam, olyan kicsi mint ti, csak arra vágytam, hogy huszár lehessek. Ti már láttatok huszárt, —- olyan csákós, prémes mentéjü, kifent bajuszu legénye­ket, a kik csak úgy röpülnek a sik rét- ségen, a mezőn, a háborúban, akár mint a nyúl. a melyik a vadász puska-golyó­ját hallja süvölteni a füle mellett. Olyan huszár voltam én is, — nekem is volt szép ruhám, vixos csizmám, pej lovam. Csakhogy akkor nem olyan világ volt ám mint most. Akkor nem volt ilyen csend, béke. Mindenki munkában volt, akinek csak csöpp erő is volt a karjában kardott vett a kezébe s ment a csatába, ment szembe szállni az ellenséggel, ment győzni vagy meghalni. Engemet is el­vittek. Nem voltam több mint *16 éves, de azért jól bírtam a kardot; a harcz me­zőn sem esett ki a kezemből, de annál több vér csordult a pengéjére, még a markolatja is vérbe ázott, ha jó nap vir­radót! reánk. . . . S virradt is, a Teremtő is úgy akarta, hogy viriadjon. Győztünk is. Annak a győzelmes napnak az emléke még mindig előttem van. Verőfényes volt előttünk minden. A dombos vidéken, — a melyet a döntő küzdelemre rendelt ki a végzet, — a har­matos fűszálakat nem tapodta le senki emberfia. Nem voltak láthatók házak se­merre, csak egy kis kunyhó mutatkozott, a messze fekvő bérez tövénél. Az bizony nem volt téglából, vájogból építve, zsin­dely sem fedte a tetejét, — rőzse kúszott fel jobbról is balról is, a tetején is rőzse ölelkezett össze. Mi az éjét a szabadban töltöttük, harmatos fü volt a párnánk, takaró nem kellett. Azt a lovainknak hagytuk, ne hogy megfázzanak. A katona, a huszár ember többre becsüli a lovát magánál, s inkább tűr szükséget, csakhogy a lovának ] ne legyen bántódása. Én is úgy szerettem az én lovaimat. ! A „Solymárit pedig valósággal imádtam. ; 0 volt az én legjobb, leghűségesebb ba- rátom. Olyan okos szemei voltak, tele jó- ! sággal, szeretettel, ragaszkodó odaadással. 1 Ha szomorkodtam ő velem szenvedett, ha öröm volt velünk, együtt örvendez­tünk. Érzelemben mindig egyek voltunk. | De „Solymár“ nagyon szerencsétlen volt I a harezban. Ha csak ellenséges golyó fér­kőzött sorainkba, abból neki kijárt. Hol a jobb, hol a bal lábán sebesült meg. De szívós jószág volt. Mintha ö is érezte volna azt a nagy gondolatot, hogy hol van és miért cselekszik. Ha megsebesült meg is gyógyult, hogy tovább küzdjön egyik diadalról a másik diadalra. S vitt is engem diadalról diadalra, száguldott velem a szent czél felé ; zöld rónáról — kalászteli rónára. . . . Akkor nap is velem volt, azon a verőfényos napon, mikor kenyértörésre került a sor, — győzni kellett, vagy meghalni. Azon az éjjelen nem aludtam egy csöppet sem, került az álom sok bajtár­sammal egyetemben. Valami különös bol­dogító érzés foglalkoztatta egész lelki vi­lágomat. Úgy éreztem, hogy ez a harcz győzelmes lesz — és ez a győzelem áldo­zatot, vért is kíván. És én ott leszek a megváltók közt, az én vérem is ott fog folyni a harezmezőn, s az én véremből is egy szebb jövendő üdvössége fog fakadni. . . . Pirkadni kezdett, a trombiták harsány hangja felverte a tábort pihené­séből. A következő pillanatban már talpon volt mindenki. A mi huszárjaink nyeregbe ültek, a lovak az éhségtől toporzékoltak, várták a jelt az indulásra. A trombita viszhangja meg is adta a jelt s nemsokára már elő is tűntek az ellentábor csillogó, sisakos vitézei, amint nyomultak előre, győzni, vagy meghalni. A mi táborunk­ból a huszárság vezetett, nyomában jöttek a többiek, mig a társzekerek az élelem­mel, s a sebesültekkel messze hátra ma­radtak. Aztán megkezdődött a harcz, a mér­kőzés, az öldöklödés. A lelkesedés fokozta a küzdelem hevét. Az ellenség sürü tö­mött sorain nehéz volt barázdát törni. A kard pengék csak úgy villogtak, füröd- tek a napsugarakban, a vérben. Nem csüggedtünk, — hátunk megett is őssze- csapódtak a kardok, oldalról az ellenség ágyú golyói sivitottak a levegőben, pusz­títva, rombolva amit utjokban találtak. „Solymár“ büszkén száguldott velem, bár erősen szenvedett: egy golyó horzsolta a szügye tájánál. Sebéből patakzott a vér. De azért lelkesen küzdött tovább s én oszlottam a halált, szúrtam, vágtam, a merre csak ellenség fejet láttam. De nem sokáig tartott az isteni küz­delem, „Solymár“-t egy golyó végkép a földre terítette. A nemes állat fájdalmában a földre rogjott s tehetetlenül engem is a véres gyepre vonszolt. S mi történt aztán gyermekek I Egy kaján képű zsoldos közelembe lopózott s kardjával oldalba szúrt, a nélkül, hogy bosszút állhattam volna azért a mély se­bért, a mit rajtam ejtett. . . . Aztán csak halványan emlék­szem ami körülöttem történt. A vér engem Róth Fülöp ^ kárlisbá4i czipőraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. . ■== © Közvetlen a Pannónia száUoda mellett! Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára,

Next

/
Oldalképek
Tartalom