Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-03 / 5. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Az egyetlen argumentum.

Holnap után — február 5-én — ismét napirendre kerül a Kovács Béla kir. tanfelügyelő* által városi óvodának felajánlott házastelek vételi ügye, ha ugyan a bizottsági tagok azon része, a melyiknek annyira a szivén fekszik, hogy ez. a házastelek okvetlenül inegvétessék, nem fog ismét a már egy Ízben sikeresnek bizonyult taktikához folyamodni s e végből ismét távollétével tündökölni. Bízunk azonban minden városatya kötelességérzetében, mert hiszen a tárgysorozaton más fontos tárgy is lesz, a városi szölőtelepek eladása, s reméljük, hogy a már általunk megrótt viselkedést nem fogják megismételni.. De bizunk másrészt abban is, hogyha netalán megismételnék, össze fognak gyűlni mégis annyian, a mennyien a határozatképességhez szükségesek, miután kétségtelen, hogy a többséget azok képezik, a kik a vételért egyáltalán nem lelkesednek.

De nincs is azon mit lelkesedni. Örök szemrehányás lesz a jelenben és a jövőben, ha ennek a vételnek keresztülvitele sikerülne, s különös sziliben tüntetné fel a mai nemzedéket, a mely arra képes volt. Ha elgondoljuk ennek a házfelajánlásnak egész történetét, az első ptrcztöl kezdve a mai napig, a különböző fázisokat, a melyeken keresztül ment, igazán nem tudja az ember, kaczagjon-e vagy pedig boszankodjék. Az a mosolygás, mely az arczokon elomlött, mikor előTÁEC ZA.

<r na»HQ00Meu M

A Klapka induló.

— Irta és a Kölcsey-kör matinéján felolvasta Schick Elemér. —

(Folyt, és vége.)

Szegény nyomorultak ezek sem tudták hova kerültek most. Nyilván azt hitték, dáridóba jönnek.

Ok a háború kezdete óta járták a táborokat, mint békességkor a curiákat. Bajban örömben együtt osztoztunk.

Odaát mindég kémeknek tartották őket s ezért fájt is rájuk a német foga. Valójában pedig csak annyiban szolgálták a haza ügyét, hogy lelkesítettek, — olykor vigasztaltak. — Sohasem tudtunk volna egyet Í9 rávenni közülök, hogy álljon közibénk : mind őszintén bevallotta ;

hogy fél a golyótól. Pedig sokszor állottak tűzben, veszedelemben, a hol legjobban szántotta a földet az ellenséges golyó, a hol marokkal aratott a halál.

Akkor nem féltek, muzsikáltak.

Mikor mondtam, hogy ha már itt vannak, húzzák meg magukat hátul és hang se legyen, egyszerre észre tértek és könyörögtek, hogy ne hagyjam őket, megszolgálják.

Jó, jó csak eregyetek, most nem érek rá és vitettem őket hátra.

Éjfél felé észak felöl el kezdett zúgni

szőr szóba jött, bogy 60 ezer koronáért van felajánlva, a minek az értéke 40 ezerben is tulrnagas volna: 1

óvodai czélra, a mikor arra egyáltalán nem való. A szakértő nem mondott róla semmi jót; a hivatalos város nem volt elragadtatva; a sajtó határozottan ellene nyilatkozott; a közgyűlés épenséggel nem pártolta; s mikor az illető visszavatte ajánlatát, általános volt a megkönnyebbülés, hogy ettől a kellemetlen dologtól szerencsésen megszabadultunk.

Es egy év leforgása alatt minden megfordult, s ma már a szakértő is egy kissé kedvezőbb szinben látja; a hivatalos város erősen mellette van; a közgyűlés már egy Ízben majdnem meg is vette, s a bizottsági tagok egy része annyira óhajtja a vételt, hogy a mennyiben nyílt, sisakkal küzdve czélját elérni nem tudja, hát mesterkedik más utón, csakhogy czélját érje. Mi idézhette elé ezt a nagy változást? A viszonyok változtak-e meg, vagy pedig az emberek, avagy mind a kettő? Lehet,-hogy a viszo-t nyok is; lehet, hogy az emberek is, de egy változatlan maradt, az t. i. hogy az a ház ma sem ér többet 40 ezer koronánál, s óvodai czélra semmi körülmények között nem való.

Igaz, hogy a közoktatásügyi kormány illető közegei a felterjesztett átalakítási tervezeteket nem kifogásolták, de hát tudjuk, hogyan szokott az ilyen felülvizsgálat végbemenni. Emberek azok is, és pedig érző szívvel megáldott emberek, a kik minden

esetre közelebb állanak az ajánlattevőhöz, a ki végtére is czéhbeli ember, mint Szatmár-Németi városához. Az a város — gondolják magukban — ebbe el nem pusztul, azok a kisdedek is beletörődnek, miért ne segítenénk tehát a mi emberünkön, mikor azzal tulajdonképen nem ártunk senkinek. És segítettek is rajta nemcsak azzal, hogy a felajánlott házastelket óvodai czélra megfelelőnek találták, hanem különösen ezt megelőzőleg is, mikor az uj fordulatot előidéző miniszteri leiratban kimondatták, hogy kettős óvodát kell építeni, és majdnem egyenesen rámutattak arra is, hogy a szükséges telket hol keressük.

Tiszteljük mindenkinek a véleményét, de ha százszor jónak fogják is mondani odafent papirosról, mi, a kik a helyszínén látjuk és ismerjük, annak daczára mindig az ellenkezőt fogjuk állítani. Ezzel tehát nincs mit argumentálni, kivált ha még hozzá vesszük azt is, hogy a tanfelügyelő u,r, a mint idehaza elkövetett mindent, hogy a hangulatot a maga javára irányitsa, nem cselekedett másképen odafent sem, s a miként itthon szép szóval, kéréssel megtudott nyerni sok embert, olyan formán csinálhatta odafent, is. Ezért ugyan öt semmiféle gáncs nem érheti, mindezt saját érdekében megtenni joga volt.

A vétel mellett sorakozóknak egyetlen argumentuma van, a mi látszatra olyan, hogy komolyan vehető, az t. i. hogy mig egy uj óvoda felépítése belekerül 100—120 ezer koronába, addig a jelzett házasfelekért nem kell fizetni csak 66 ezer koronát, tehát a városi közpénztár nem rózsás viszonyai mellett a takarékosság parancsolja, hogy az olcsóbbat vegyük. Es ha egy ilyen kérdésnél az volna a főszempont, hogy mennyibe kerül, akkor tényleg igazságuk is volna az illetőknek. Hanem a dolog úgy áll, hogy itten az első és főszempont nem a takarékosság, hanem a czél, a melyért áldozni akarunk, s a takarékosság csak akkor jöhetne számításba, ha a czél az uj óvoda építéssel csak épen annyira volna szolgálva, mintha az ócskát megvennők.

De tessék elképzelni, ha a mostani városi óvoda telkéhez megvesz- szük a szomszéd Szordahelyi-féle telekből a szükséges területet és arra a megbővült helyre felépítjük az uj óvodát, hogyan fog ez kinézni a Kováts- féle ócska óvodával összehasonlítva. Egy majdnem háromszor akkora telek és egy egészen óvodai czélra tervszerűen előkészített díszes épület, egy szép széles utczán a város központján, a hol nem jár a villamos és nincs az a nagy népáradat, a mely a másik helyen a vonat érkezések és menetek alkalmával állandó. Azért mondjuk ezt a kombinácziót, mert a beterjesztett különböző tervek közül ez van, mint, kiválóan alkalmas feltüntetve.

Igaz, hogy ez többe fog kerülni, de nem annyival, hanem tízszer többet is fog érni, mint a mennyivel a másik kevesebbe kerülne. Az az egyetlen argumentum tehát e kérdésnél

ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. ■■ ■■■ ■■■Közvetlen a Pannónia szálloda mellett!

» Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.

$

a szél. Valahol egy csomó ördög szekér, szúró tövis "akadt az útjába s azt görgette, seperte végig a fagyos sima rónán szembe nekünk.

Néha egy szempillantásra a hogy másfelől fordította magát, elcsendesült. Aztán újra kezdte. A ^hangjában — a hol sivitó, hol bömbölő hangjában — volt valami csodálatos bus kétségbeesés, mintha ezer meg ezer ujjongó, kaczagó kisértet kergette vón kitartón, kegyetlenül.

Úgy hallgattuk néma kétségben küzködő vad harezosok. Tán nem is haragudtunk a szélre. Volt a ki otthon járt a leikével határtalan, lapos mezőkön s a széllel versenyt kergette a száguldó ménest.

Végre azután megszólalt a hátunk megett az ágyú.

Na fiuk, virrad már.

Szembe vártuk s a hátunkba kapott. Nyilván a szél irányát használta ki, úgy került meg bennünket az ellenség ravaszul, ujjongón.

Mindegy, csak hogy megjöttek.

Ezért nem lett zavar, az egész nagy tábor csakhogy' épen egyszerűen megfordult.

Úgy álltunk rendben, mint a kaszárnya udvarán.

Szépen, nyugodtan — szivünk szinül- tig keserűséggel — csináltuk a magunkét.

Mi már tudtuk, hogy kell.

Nem szaladtunk ész nélkül, tömegesen neki a halálba, hanem vártunk, mig ránk kerül a sor.

Egy cseppet sem szólt hangosabban a vezényszó. Egy csomóan elmentek, a helyükre állt más csomó. Azt is szólították . . . Ment.

Helyén volt a szive mindnek, egy sem kapta félre a fi-jét a süvöltő golyótól sivitó kartácstól, úgy ment neki a tűznek hallgatagon, némán.

Fáztunk és éhesek voltunk.

Egyszerre minket szólítottak.

Jócskán elől jártunk, mikor szaladtak, hogy jobb felé menjünk, mert ott baj van.

Jobbra át, és mentünk jobbra. Ott csakugyan baj volt, belénk akadt a német foga.

Ereztem, hogy a halál angyala ott lebeg felettünk és minden csodás és félelmes hang, a mi a halálra emlékeztei, belezengett a fülembe.

De azért csak menjünk, úgy is mindegy már, szebb itt mint a nádasokban bujdokolva a csikasz farkas harapásától elveszni

Előre, fiuk 1 most megyünk haza. Mindjárt otthon leszünk.

Szomorúság volt látni, hogy kezdtek a mieink visszavonulni. Aztán zűrzavar támadt, magam is belesodródtam a hátrá- lók közé.

Ekkor, mikor egy pillanatra elhallgatott a szél, felcsendült a klapka-induló.

A fejem a hangok irányába kaptam s láttam, hogy fordulnak vissza önkéntelenül azok, a kik már a futásra szánták magukat.

Egyszerre csodálatos biztosan érez^ tem magam. Már emelt fővel mentem s úgy tudtam, hogy legalább tizszer any- nyian jönnek utánnam, mint azelőtt.

A szél, a hogy megfordult, hátba kapott s hozta a fülembe a klapka-indulót.

A fázás, az éhség, a tudat, hogy rongyos, borotválatlan, kóczos vagyok, már nem voltak velem. Délczeg gavallér voltam, a ki férfiasán, feszült izmokkal lépked . . . Egy cseppet sem csodálkoztam volna, ha egyszerre csak szép fehérnép került volna elém s nem a halál, a melyik onnan szántott közénk legtöbb barázdát, a hova mentem egyenesen leeresztett fegyverrel, emelt fővel

Varázslatos némák voltunk mind. Egy hang nélkül, kimeresztett szemekkel mehettünk s a hogy közel értünk, azok sem állták tovább a dicsőséget, úgy hányták szerteszéjjel a puskát, gyújtót, kanó- ezot s neki a széllel versenyt, ott hagytak mindent.

A hátam megett pedig jött a sereg meg a klapka-induló.

A futók közül egy, a hogy visszafordult, felénk tartotta a puskáját, a tüzet még láttam, egyebet azonban semmit. Azonban tisztán hallottam, hogy lépnek mellettem keresztül rajtam előre némán, a czigányok mellettem a klapka-in- dulóval. Mentek, mentek előre mint egy ünnepi sereg.

Később aztán már nem hallottam egyebet, csak a szél süvöltő ikaczagását s