Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-27 / 4. szám
Huszadik évfolyam. 4-ik szám. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megint az óvoda. — Rendkívüli közgyűlés. — A Kováts Béla kir. tanfelügyelő által óvodai czélra felajánlott házastelek megvétele tárgyában szombat délután 3 órára összehívott rendkívüli közgyűlés nem volt megtartható, miután a bizottsági tagok határozatképes számban nem jelentek meg. Ez magában véve nem feltűnő jelenség, megtörtént máskor is, a mostani esetnél azonban mégis kivétellel állunk szemben, mert inig máskor az elmaradást a bizottsági tagok érdeklődés hiánya okozta, addig most szándékos volt azzal a czélzattal, hogy a közgyűlés határozatképes ne legyen. A dolog ugyanis úgy áll, hogy egész biztosan előre látható, miszerint a szavazatok általános többsége annak az eszmének, hogy az ajánlattévő a kisdedóvás hátrányára egy előnyös üzletet csináljon, meg nem nyerhető, tehát mesterségesen úgy kell intézkedni, hogy á két első közgyűlés megtartható .ne legyen, hanem csak a harmadikon kerüljön döntés alá, a mikor már nem az összes bizottsági tagok, hanem csak a jelenlévők többsége határoz. Ebből magyarázható meg, miért nem volt a szombati közgyűlés határozatképes, s miért erről éppen azok hiányoztak, a kik a megvételt már egy Ízben megszavazták és még egyszer megszavazni hajlandók. Ez bizony csúnya taktika s menteni csak akkor lehetne, ha azok, kik ily módon igyekeznek a tanfelügyelő ur szekerét a kátyúból kiemelni, valamennyien meg volnának győződve arról, hogy hasznos dolgot cselekszenek, de mikor tudjuk, hogy a legtöbbjét bizonyom tekintetek szorították arra a kényszerült szerepre, a melyből érthető gyengeség folytán más módon szabadulni nem tudnak, s bár lelkűkből kívánják, hogy az a kérdéses sváj- czi ház továbbra is a mostani tulajdonosé maradjon, mégis az ellenkezőre szavazni kénytelenek, akkor, ha ez utóbbi ténykedésüket még elnézzük is, a jelzett taktikáért minden esetre elítéljük. Annyi függetlenséget nem lehet kívánni minden egyes bizottsági tagtól, hogy kitudja magát huzni a külömbözö befolyások alól, de azt okvetlenül lehet követelni, hogy ne legyen egyszerű sakkfigura senki kezében, a kit tetszés szerint mozgasson a magán érdek s oda állítsa, a hová épen akarja. Azt még értjük, ha barátság, szívesség, kérés, rábeszélés folytán valaki hajlandóvá lesz a város részére felajánlott házas telket megvenni, de hogy még az előtt a kívánság előtt is meghajoljon, hogy a törvényesen összehívott közgyűlésre, a hol megjelenni különben is kötelessége, el ne menjen, s az illető egyszerű üzenetére otthon maradjon, ez már mintha nem egészen volna ösz- szeegyeztethetö a városatyai állással, azért, ha már egyszer megcseleked- ték, elvárja a közönség, hogy másodszor ilyenre kaphatók nem lesznek. Egyébiránt mi bízunk abban, hogy daczára minden taktikának, nem fog sikerülni a kisdedóvást azzal a vétellel városunkban megnjomoritani, még abban az esetben sem, ha a többség megszavazná. Lesz útja és módja még akkor is annak a határozatnak érvényre jutását megakadályozni. Hisz- szük azonban, hogy erre sor nem kerül s már itt a közgyűlésen a közóhajhoz képest fog befejeződni. Ma, midőn az iskoláknak mindenütt, itt nálunk is, palotákat emelnek, valósággal szégyenszámba menne, ha a város egy más czélra készült épületet vásárolna meg drága pénzen, hogy a kisdedeket oda beszorítsa. Akár azért cselekedje, hogy egy pár ezer koronát megtakarítson, akár pedig azért, I tanfelügyelő urnák szívességet tegyen. Ilyen esetben smuczigság a takarékosság, a mi nem illik egy város közönségéhez, mely a városi szálloda építésénél csak pótmunkákra többet adott ki, mint a mennyibe egy uj óvoda felépítése kerülne. ócska épület, nem nagy telek, ! mely egyik végével egy nyílt, csatornára, a másikkal pedig egy nagyfor- galmu szűk utczára nyúlik, a hol még a villamos vasút is közlekedik. Se térség, se világosság, se levegő. Nem tudjuk elképzelni, hogy erre valaki igaz meggyőződéssel és teljes lelkinyugalommal rámondhassa, hogy a czélnak megfelelő. A közvélemény a mi álláspontunkon van s mérhetlen ellenszenvvel kiséri az ügy fejleményeit, valamint azok mesterkedéseit, a kik ez odiozus ügyben a főbb szerepeket viszik. Igazán óhajtandó volna már, hogy lekerüljön a napirandről. Február 5-én lesz az újabb rendkívüli közgyűlés, ha a bizottsági tagok kellő számban megjelennek, vége lehet. Ama bizonyos pályázat. A hót szenzációja a Kölcsey-kör választmányának a Mátray Lajos pályázati dolgában hozott rövid határozata volt. írtak és beszéltek róla sokat, da se írásban nem olvastuk, se beszédben nem hallottuk, hogy a körnek nincs igaza. Egyetlen egy ember akadt, a ki ilyenformát állított, s ez maga Mátrai Lajos volt. Hogy azonban ő elfogult ebben a kérdésben, abban ismét mindnyájan egyetértünk. „Példátlan eljárás az — mondja ő — u pályázatok történetében, hogy egyik gyűlésen a bíráló bizottság jelentése alapján kiadatik a pályadij, a másikon meg visszaTARCZA. A Klapka induló. — Irta és a Kölcsey-kör matinéján felolvasta Schick Elemér. — Kint féktelenül száguldott az északi szél, a hangja úgy harsogott, hogy rémi- tö volt gondolatnak is. . . . Olykor mint ha messze dúló csaták viharja vegyült volna belé : vágtató paripák dobogó zajába ágyú bömbölés hangzott. . . Sokan voltunk együtt. — Jó kényelmes székekben terpeszkedtünk, a szoba levegője kellemes volt, vidám zsivajban, gondtalan kedvünkben : zsurt ültünk . . . és ki bánta mi dúl odakint. Arról volt szó, hogy mi képes leginkább az emberekben a visszaemlékezést felk ölteni. Sokak életében megesett már, hogy ugyanolyan sziri, iz, szag, zenei hang, sőt ugyanolyan durvaságu vagy simaságu tárgyak tapintása is elmúlt képet idéztek emlékükbe, ugyanolyan érzésekkel, behatásokkal, gondolatokkal s maga a visz- szaemlékezés a helyzetet, a környezetet is képes volt mindég kellőképen alkalmazni. Mind tudtak példát, és mondta is mind a magáét, volt, hogy mind egyszerre beszélt. Zűrzavaros lármával, kaczagással erőszakolta mindenki a maga igazát. Ott eligazodni alig lehetett. Sokan nem is akartak. Mit hallgatunk rátok, bánjuk is a színeiteket meg a nótáitokat, édes bus emlékeiteket. Hagyjatok békét már nekik. Menjünk tánczolni : ágáltak a zavargók. Gyula bácsi a kedves jó öreg ember ott mosolygott egy szegletben. Lelke eljárt bizton nagy-nagy messzeségbe: Szelíd arczu virágszálakdaliásfiuk között ágált emlékében, ó divatu vizit szobában, a hol zűrzavaros lármával, kaczagással erőszakolta mindenki a maga igazát. Egyszerre kelten maradtunk az öreggel. — A zajongók kirontottak a harmadik szobába a zongorához, tánczolni. Hogy szót kezdjek előhoztam a színeimet. — Valahányszor biborszinü az égalja, a hogy a nap lenyugszik, mindég csodásán magam előtt képzelek egy leányt, a ki egyszer, régen, úgy naplemente előtt a szemembe kaczagott azért, mert elég merész voltam azt mondani neki, hogy szeretem.Ez volt az életemben az első csalódás; lelkem — akkor — csodás szomorú gondolatokkal telt meg. Ahogy az esti szél az arezomba csapta a föld leheletét, úgy éreztem lassan én is beleolvadok abba az égő pirosságba, a mi, mint egy széles szallag húzódott el a szemhatáron. — Ez akkor régen tavaszszal történt s a csikorgó téli naplementkor csak a gúnyos ka- czaj hiányzik, mikor bíbor ködbe vész el a nap tányérja. — Szép és édeskés történet akár a többi. A vége mindennek bubánat. — Az események a mikre visszaemlékeztek épen olyanok á milyenek vagytok. — Semmi nagyobb megmozgató, valami eredeti, meglepő, mindig csak apró kis sablonos szerelmi tragédiák színekkel, kaczagással, hangulatos elmélyedéssel, bubánattal, — Úgy látszik örökösen ez foglalkoztat benneteket, ebben éltek, hajhászáiok a magatok érdekességét a sziveitekben egyszerűen csak erre vagytok berendezkedve. Ezt mondta az öreg, a hogy fel és alá sétált előliem, néha figyelve a zugó vihart. Határozottan szokatlanul ideges volt és ezen nagyon csudálkozlam. — Eddig mindég nyugodtnak, hidegvérünek ismertem, a ki agg kora daczára is szivesn elvegyült köztünk, fiatalok közt és fiatalos ostobaságainkon mindég jóízűen mosolygott, de soha nem korholt. Sokszor pajtás- kodtunk is vele és olyankor elértette a tréfát. Magáról soha sem beszélt. Annyit tudtunk róla, hogy a szabadságharezban nem volt utolsó legény és hogy a házas élet örömeibe soha sem kóstolt belé. — Egyébb iránt nem is igen adott rá alkalmat, hogy többre is kiváncsiak legyünk. A finom öltözékén s az egész inivol- tán kiérzeit, hogy valamikor nagy gavallér volt. — A szép fehérnépet most is kitüntette: bohó öreges kedvében ó divatu bókot mondott annak, a ki tetszett neki. — Ugyan gondoljon csak a fiatalságára Gyula bácsi, tán biz’ különbb volt, mint mi. Megállóit úgy felelt és hangja megint szelíd volt. — Különb. De most nem erről beszélünk. — Ti azt mondjátok, hogy a színek, meg a hangok meg egyebek elmúlt képeket idéznek a lelkekben és mondtok példát rövid kis életetekből százat is. A mik lehetnek igazak is, de mind olyanok, hogy csak épen az események keretei emlékeztetnek azokra: hogy volt, mint volt maga a dolog, tán már nem is tudjátok. Inkább a hangulatok maradtak az emlékezetnek, az érzelmek elsimultak, melyik lassan, melyik mentői hamarább. * * Az ilyenekről kár is beszélni, . . . vagy vitatkozni, hogy melyik érzés kitartóbb az ész, az emlékezés szolgálatában. Ezek nem eseményei az életnek, ezek csak episodok. — De hisz zsurban nem is fogunk nagy képpel az élet eseményeiről beszélni Gyula bácsi. Az öreg megint a viharra figyelt és csak később szólt. — Valahogy jön most nekem, hogy elmondjak neked egy históriát az életemből, a mi elfoglalja az egész valómat' hogy odakün úgy dühöng a szél: * „Úgy volt, hogy Ácsnál táboroztunk. Akkor télen kegyetlen hidegek jártak, a föld úgy megfagyott, mint a kemény aczél, az ágyú úgy dübörgőit rajta, hogy mértföldekre hallott. A tábor a szabad ég alatt rémséges hidegben csak megjárta ahhoz, a hogy az éhség meg a szomjúság kinozott. Ki volt adva parancsba, hogy mindenki a helyén maradjon, a puskán a kakas fel legyen huzva. Még reggel hallottam, hogy lesz valami, azért csak intettem az embereimet, hogy legyenek türelemmel. Egyszer csak jön, hogy máskép lesz. Aztán besötétedett. — Valamerről hosszú vonyitás rezgett az éjszakába kelet felől, pedig, a merről idekerültünk, nagy varjú csapat suhogott felénk lassan, lomhán. Irigyeltem őket, mert biztosan tudtam, hogy jól vannak lakva. Jó sokáig küzködtem aztán az álommal, mikor jelentették, hogy megjöttek a czigányok. (Vége köv.) Róth Fülöp« kárlsbádi czipöraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. ■ ■■■:■ ■■= Közvetlen a Pannónia szálloda mellett! Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.
