Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-01 / 13. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: =

Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fel évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 »

Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona.

SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL,

hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is k&ldendók :

= Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcia 6-ik sz. alatt. = TRLKFOIT-BZAM = 78.

A Szerkesztő lakása: Eöt vös-utcza 19-ik szám.

HIRDETÉSEK

o lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fölvétetnek.

Nyilttér garmond sora 20 fillér.

Hirdetések díjjal előre fizetendők.

A feltámadás ünnepén.

A feltámadás ünnepén lehetetlen meg nem emlékezni a halálról. Hisz a husvétot, ott a Golgotán is, megelőzte a nagy-péntek. A feltámadás reménye azért oly édes, mert a halál kikerül- hetlen volta oly keseritŐ reánk nézve.

Életünk olyan mint egy aláaknázott ut, mely minden perczben felrobbanhat és örvénynyé változhat által, mert minden lépésünknél ott ólálkodik a halál.

És mi a halál? Először is egy borzasztó baleset, mely nemcsak vagyonunk egy részétől és nemcsak egyidőre, de mindenünktől és végképen megfoszt. Másodszor egy kikerülhetlen alkalom, melynél a lelkiismeret kénytelen kelletlen megjelenik egy oly ritélőszék előtt, mely sorsunkat az egész örökkévalóságra nézve változhatatlanul eldönti.

Mindkét szempontból rettenetes a halál és egészen alkalmas arra, hogy egész életünket megrontsa. A mi ez életben becses, a miért időt, erőt, érzelmet, gondolatot, mindent áldozunk, a föld dicsősége, gazdagsága, gyönyöre, a halál kezében mind hamuvá válik. Ha pedig a lelkiismeret az Ítélő Biróra gondol és kezdi magát megvizsgálni, kénytelen érezni, hogy a sok hamuvá lett hiúság között égő szén maradt, mely égeti, perzseli, kínozza kezét, testét, de még jobban bennsőjét, szivét és lelkét.

E kettős szempont vezette bizonyosan Szeneka tollát, midőn (82-ik levelében) azt mondja: Az ész azt akarja,

TÁ&CZA.

—<- -«3—OOWtin

A művész.

Irta: Mlskolczl Henrik.

A kis nábob ringó, selymes karszékben illatos condrest sziva, ábrándozik.

Nála, ki az örömöt és élvet fenékig ürítheti, nem lehet az ábrándozás az élet megrontója.

Góthi Gyula három falu ura, neki biztosítva van jelenje, jövője, de még örök pihenése is. Csarnokos sírbolt vár porhüvelyére.

S igy természetes, hogy ábrándos gondolatai nem a megélhetés keserű témáit Őrölik.

0 most egy operett melódiáján töpreng.

Igen, ő a kor gyermekeként operettet akar szerezni. Szöveget és zenét is.

Különös, sőt különleges gondalata egy nagy urnák: operette írásra adni a fejét, de nem csupán vagyonával, hanem tehetségével is feltűnést akar kelteni.

E pillanatban is operettjének áriái zsongnak-bongnak agyában.

Az adagio sostenutiról mintegy repülve átcsap az allegro vivaceba. Majd az etudet felválltja a cavatina, végre a fismollt gyors ütemben követi a gismoll.

Még egy trombita szóló van hátra. Ezt kell helyesen a keretbe illeszteni. Az operette helyzete ezt kivánja.

Az árnyas, dús, lombos erdőben eltévedt a főúri vadász. Az égig nyúló kő

hogy előbb készüljünk el a halálra, mielőtt az életre elkészülnénk. Valóban'az bölcs, az igen okos, az szerfölött praktikus volna, ki előbb megfejtené a halál problémáját, megmentené magát a halál most említett két fullánkjától és aztán nyugodtan töltené élete napjait. De ki tanít meg minket erre? Senki más, mint a megfeszített és feltámadt Üdvözítő. Az egyetlen orvosszer, mely a halál mérgét ártalmatlanná képes tenni, a hit.

St. Evremont franczia bölcsész Elmélkedések a vallásról czimü munkájában azt mondja: A bölcsészet nem megy tovább, minthogy megtanít bennünket a bajok elviselésére; — a keresztény vallás azonban élvezteti azokat velünk. Nem kétlem. hogy a ki a szavakat olvassa, első pillanatban természetellenes gondolatot fog azokban találni. Mert sajnos úgy van, a mint Nicolas Ágost A hit boldogsága czimü müvében mondja, hogy e világon minden föl van forgatva az emberi szívhez képest, mivel ez is fél van forgatva az Istenhez képest. Minden, de minden, a mitől az ember szive boldogságot vár és remél, a szivet csak kinozza, zaklatja, keseríti, és viszont, minden a mit az életben az ember el akar kerülni, az önmegtagadás, a lemondás, az élet keresztjének viselése, ezek a szivet lecsendesitik, megnyugtatják, ?— nem úgy, hogy kiégett vulkánná legyen az, de uj, ismeretlen tavasz kezd abban virágzani, illatozni, mely nem kábít, de valóban boldogít, mert megnyugtat.

Ez a látszólagos ellentét, ez az

ris és gesztenye fák Libyrintjéből nem képes kivergődni. Akármerre fordul, csevegő patakocskák, omló vízesések tűnnek szemei elé. Utóbb eszébe jut oldalán csüngő kürtje. Talán ennek a hangja idecsal valami emberi lényt? Szájához emeli kürtjét és azon egy lágyan epedó, kesergő dalt fuj.

De milyen legyen ez a dal ? tépelő- dik a szerző.

Schuman, Chopin vagy Mozart mintájára? TöprenkediK s nem képes megállapodni.

Egyszerre, mintha egyenesen a menyből jönne, édesen epedö trombita hang üti meg hallóérzékeit. Hiszen ez valóságos cavotte.

Ilyen szépet még sohasem hallott.

Góthi mintegy varázsütésre elhagyja a puha hinta-széket s mint az egyszeri mesebeli tündér királyfi a lidércz után, gyorsan a hang irányába indul.

Átcsap tüskön-bokron.

Nem néz se jobbra, se balra.

Fel sem veszi, hogy egy kiálló halvány vadrózsa-bokor tüskéje finom szövetű hálókabátjába kapaszkodik és azt megtépi, csak megy, megy, mint az álomkóros, követi a hangokat, melyek olyan tiszták és művésziesek, hogy a zeneértő szerzőt teljesen eksztázisba hozzák.

Mind közelebb-közelebb jut az isteni hangokhoz.

A bűbájos trombita Werner „Säk- kingeni-trombitásának“ egy édes-bájos áriáját hangoztatja.

Még csak száz lépés van hátra, hogy

első pillanatra felforgatott világrend, ez a természetellenesnek vélt bölcseség a kereszt-tudománya, mely sz. Pál apostol szerint az Isten ereje, mert ez tanit meg arra, hogy a szenvedésben gyönyörűséget, boldogságot találjunk.

Kereszt után jön a dicsőség, a nagypéntek után a husvétvasárnap, a szenvedések után a feltámadás, az örök boldogság.

Az életben minden megfordított rendben van. A földi dicsőség után jön a töviskorona és utána az elfele- dés, — a vigalom után a böjt, — a boldogság után a szenvedés, nem ritkán a kétségbeesés.

Melyik sorrend kedvesebb, melyik biztosabb, melyik méltóbb az emberhez ? Bizonyára az, a melyik a rosz- szabból vezet a jobbra. Ezt pedig csak a kereszt tudománya adja meg, mert ez vezet el a feltámadáshoz.

Dehát van-e feltámadás, van-e örök élet? Rettenetes dolog, hogy e kérdést éppen az ember veti fel, az az ember, kinek életét, létét, szenvedését, reményeit, szóval egész emberi méltóságát éppen a halhatatlanság érzete, a feltámadás reménye biztosítja. Az álom, melyből felébredünk. — a mag, mely a földbe vetve kisarjadzik és virágot hoz, — a tél, melyre virágdus tavaszi kikelet következik, mind a feltámadást jelképezi, hirdeti nekünk, maga a természet indikálja azt, csak épp az ember tud a felett töprengeni.

Tertullián, e nagy gondolkodó elme azt mondá, hogy a ki Isten minden- hatóságában hisz, annak a feltámadást

el kell fogadni, mert ismét azzá lenni valaminek, a mi már volt, sokkal kisebb, mint semmiből létrejönni és ha Isten az embert semmiből létrehozta, sokkal kisebb dolog lesz azt feltámasztani, a mint élt, ismét élővé tenni.

Bossuet pedig Mindenszentek ünnepén mondott 3-ik beszédében igy szól: Te érzéki ember! Ki oly nagyon bele vagy bolondulva ama tetszetős szólás - módokba az ember hasonlóságáról az állatokhoz, — te, ki csak azért becsülöd oly csekélyre a jövő életet, mert az igazságos büntetéstől félsz, ne bízzál a megsemmisülésben; nem, nem, ne bízzál benne többé; akarod vagy nem, örökkévaló életed biztosítva van. A Mindenható az ő törvényeit sem a te ztigolódásodra, sem szép szavaidra nem fogja megváltoztatni; és midőn majd akarja, tudni fogja éreztetni veled, a mit most hinni vonákodől.

Jegyezzük meg jól, hogy nem függ akaratunktól a halál, miért kellene, hogy tőlünk függjön a feltámadás. De igen is az már tőllünk függ, hogy halálunk és feltámadásunk minő lesz. Minden elhagy bennünket, ha mi nem is hagyunk el mindent. Az a kérdés, meg kell e várnunk, mig erővel megfoszt mindentől a halál, vagy mi fosz- szuk meg mindentől önmagunkat? Nem jobb lenne-e önkényt tenni azt, mit kényszer folytán úgy is meg kell ten-' nünk. Hisz nap nap mellett, perczen- kint mindig megválunk valamitől, mi többé soha vissza nem jő. Az elveszi a halál első fullánkját, ki önkényt lemond mindenről és nem adja át magát a földn- k, de fenntartja saját léBMW———■————— •

Tényleg csak

láthassa a művészt, ki hangszerén oly gyönyörűen játszik.

Most futnia kell, mert a véghangok közelednek. De futása hasztalan, mert félutjában a hangok elhalnak.

Mindegy, de legalább látnia kell a művészt, ki az egyszerű hangszerből oly mennyei hangokat képes elővarázsolni.

Végre az utolsó bokrot idegesen tolja szét maga előtt és a tisztásra ér.

Nagy léptekkel közeledik egy alacsony cserjés mellett álló emberhez, ki a a trombitát leeresztve kezeiben tartja. Mintha valakit szemével kisérne, ki csak az imént hagyta el társaságát.

Góthi gyorsan az alakhoz lép.

De mily nagy volt meglepetése, midőn az isteni művész helyeit egy egyszerű tűzoltót talált maga előtt.

— Ön játszott az imént oly csodaszépen ? kérdezte rövid lélekzettel Góthi.

— Hogy csoda szépen-e, :zt nem tudom, de hogy jálsztam az bizonyos, felelte a bambaképü ö. t.

— Ki tanította ilyen gyönyörű játékra ?

— Senki! válaszolta büszkén és mellét kidülesztve a trombitás. Már hátul- gombolós gyerek koromban igy trombitáltam.-— Ez még csodálatosabb, álmélko- dott az operette szerző.

— Mondja ezt a Kati is, vélekedett a fuvó-hangszer nagy művésze.

— Tulajdonképpen mi az ön foglalkozása? Kíváncsiskodott az érdemes mű- barát. ___________________

— Én férfi- és női-czipész vagyok, hanem foltozó munkát is elvállalok.

— Ez is jó mesterség, a ki érti, df • nem óhajtana inkább művész lenni?

— Most is az vagyok ! volt a hangzatos válasz.

— Igaza van. Ön művész, de igazában most cs ik műkedvelő, mert az igazi művésznek a mesterséges fogásokat is el kell sajátítani. ■>> . .

— Én jól ismerem a mesterségem

fogásait. A mesterem mindenütt meg van velem elégedve. Sőt van egy kundsaftom, az mindig „lábtyümüvész“ urnák szólít, viszonozta nem minden henczegés nélkül, a trombitás. o

— No, én nem ilyen művészt értettem. Én a zenében akarom önt. kiképez- tetni. Önnek kiváló tehetsége vari a fuvó- hangszer kezelésben, mondta hévvel- az enthusiasta.

—- Üsse a kő! ha az ur taníttatni akar, sarokba dobom a mesterségemet; úgy sem hoz sokat a konyhára. Roppant rosszul megy mostanában a szusztermes- terség. Hiába sok a suszter! Ezért is nem tudom oltárhoz vezetni a Katimat.

•i— Hát kívánja, hogy taníttassam?

— Hogyne, ha az ur úgy erősködik.

— Kezet rá! kiáltotta elragadtatva Góthi.

— Tessék mind a kettő/ viszonozta a czipész-művész s Góthi finom tenyerébe rakta durva, kidolgozott kezeit.

— Örvendek, hogy sikerűit önt megismerni.

_____— Én nem zárkózom ‘el az emberek-