Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-04 / 9. szám
Melléklet az 1902. évi 9. számhoz. Óméltósága eddig is félig a mienk volt — büszkeséggel tölt el bennünket, hogy most már egészen az. A bíróság sirhat, az ügyészség vigad. Azt kívánom Öméltóságának, hogy az Ur Isten minden áldásával áldja meg, _ nemes törekvése juttassa dicsőséges si kerekhez! Az Isten áldja, — sokáig éltesse! Ezután dr. Keresztszeghy Lajos ügyvédi kamarai helyettes elnök állott fel a szólásra s a kővetkezőket mondta: Tisztelt Uraim! Az előttem szólott királyi táblai biró ur jól mondta, hogy egy-egy emberre alig nehezedett annyi megoldásra váró feladat, mint Öméltóságára akkor, a midőn itt a tvszéki elnöki állást elfoglalta, mert egyrészről a kormánynak a munka erőkben való túlzott takarékoskodása, s másrészről egyéb körülmények miatt itt az állapotok vigasztalanok voltak s az ügyvédi kar pedig fásult retignáczióval, figyelő nézője volt az akkori állapotoknak, melyeknek súlya alatt maga is görnyedezett. Az ügyvédi kar, a melynek megbízásából van szerencsém szót emelni, tartozik hálás köszönettel azért az erélyért, melylyel Öméltósága törvényszékünket az ország legelsöjei közzé emelte, kieszközölte a kormánytól a szükséges munka erőt, i ritka tapintattal, ember ismerettel, sze- I melte ki munkatársait s ezen jeles munka | társak előtt maga járt a munkásság, ügy- buzgóság, igazságosság és jogosság terén. Két organikus törvényt kellett Öméltóságának itt a gyakorlati életbe át ültetni, az egyik volt az uj sommás eljárás, a másik a bünvádiperendtartás, s ez sikerült is neki. Az ügyvédi kar elejétől fogva figyelemmel kisérte működését és az ügyvédikamara .évi jelentéseiben mindenkori elismerésének kifejezést is adóit. Igazán örvendenénk, ha szavunk hozzájárult volna őméltóságanak jelenlegi előléptetéséhez. Nagyobb lenne örömünk, ha az előléptetés úgy történt volna, hogy Öméltóságát nem kellett volna elveszíteni körünkből, mert távozását őszintén sajnáljuk elannyira, hogy a magunk önző szempontjából ezt a mai összejövetelt öröm ünnepnek tekinteni hajlandó nem vagyunk, — mindamellett igaz szivünkből kívánjuk méltóságodnak, hogy legyen szerencsés ebben az uj állásában. Megragadom egyszersmind az alkalmat, hogy köszönetét mondjak méltóságodnak azon elözékény magatartásért, melyet velünk szemben mindenkor tanúsított és hogy az ügyvédi és birói kar között az összhangot ápolta és fentartotta. Kisérje a jó szerencse minden áldásaival, találja fel uj otthonában azon általános elismerést, a mely itt körülvette, emelje ambicziója pályáján mind magasabbra és bénnünket a szatmárnémeti ügyvédi kar minden egyes tagját tartson meg szives emlékében. Nagg László alispán: Azt hittem, hogy a baráti búcsú szavai könnyűek lesznek, azt hittem, hogy őszinte érzelmeket kifejezni nagyon könnyű; meg vallom azonban, hogy midőn Öméltóságánál voltak barátai búcsút venni, azt mondták, hogy az nem sikerült úgy, hogy meg lettek volna azzal elégedve, hogy kifejezték volna érzelmeiket. Hallván ezeket a beszédeket, aggódás vesz elő, hogy vájjon nem hasonló érzelmekkel fogok-e én is elhallgatni. Meg vagyok róla győződve, hogy igy leszek én is, mint azok, a kik előttem szólották, azt hitték, hogy mindazt elmondják, a mit szivükben éreznek s midőn leültek, utána azt gondolták hogy talán még sem tudták bele adni szavaikba azt a melegséget, a melyet az ő emléke, nagy alakja szivünkben fel keltett. Általában elmondhatjuk, hogy azt, a ki egy hivatal élén áll, hivatalos teendői gátolják abban, hogy a külső társadalommal az érintkezést fen tudja tartani, sőt családi örömeit is alig képes élvezni. Én a magam részéről azt tapasztaltam ő nála, hogy csodálatos erővel bir, hogy mindenhol kitudta magát egészíteni, a maga hivatalos pályáján tiszteletet vivott ki magának, a társadalmi életben közbecsülés és szeretet volt osztály része, a családi életben kivette annak minden örömeit, boldogságát. A magam részéről azt kívánom, ne legyen ö különb, ne legyen ő derekabb, legyen olyan másutt is, mint itt volt, és tapasztalni fogja abban a pillanatban, midőn el megyen, a midőn már itt semmi befolyása sincsen, midőn talán a kik itt vannak, megszűntek ránézve hivatalosan létezni, — hogy azok is sajnálattal nézik távozását és szerencse és számos jó kívánattal küldik útjára. Az Ur Isten kísérjél SZATMÁR ÉS VIDÉKE. Dr. Fechtel János: Tisztelt Urak I Szatmár szabadkirályi város törvhatóságának nevében, emelek poharat a távozó ünnepeltre! A közvélemény m a legkíméletlenebb kritikus a világon. És erre van is oka, jogczime. Az emberek ugyanis a hétköznapi élet pongyola felületességében egymás iránt elnézők, kíméletesek az intimitásokban u gyarlóságok halaványak a figyelemre méltó tulajdonságok pedig élesen előtérbe lépnek és előnyös fényben tündökölnek. És ez azt jelenti, hogy a kölcsönös, benső szeretet melege a szivekben, mint a jól megépített tengerjáró hajó az örjöngő hullámok ádáz tusáiban felébe kerül a hideg megfontolás, az érdekellentétek s néha az ellenségeskedések erőszakosságainak is. | De ha az egyesek társadalommá egyesülnek, ha az egyesek szavai közvé- leménynyé forranak s szorosan egybe kapcsolódnak, ha a közvélemény Ítélő fórummá válik, ez a forum szuverén erővel jutalmaz, majd büntet, s miként az utolsó világitéleten, nincs senkinek kegyelem. Az erkölcsi és physikai világban nincs sehol anomalia, nincs rendetlenség, mindenütt rend, s örök törvények uralkodnak. A közvélemény szava is jóban, rosszban szigorúan következetes. Ezért jaj a jogtipró zsarnokoknak, a leik iismeretlen önhaszon vadásznak, tartalmatlan kapaszkodónak 1 Ez a történelem nagy tanulsága, ez az emberek becses tapasztalása századok óta. Már most Uraim, ha valaki, — mint az ünnepelt, — itt a társadalom színe előtt, — mely irgalmatlan kritikus az Ítéletre készen áll: annak az erkölcsi erő nagy mértékével kell bírnia, annak szilárd alapon kell mozognia sőt annak csak elismeréssel teli ítéletet lehet és kell várnia. Az ő számára nincs eshetőség, nincs kocz- kázat, bizonytalau kimenetel, ö biztosra utazik, midőn önérzettel igy beszélhet: A kitűzött munkát nemcsak teljesítettem, hanem lelkemet, legjobb tudásomat beleöntöttem, a czél mint hajnali csillag úgy tündöklött előttem, s fényét kicsinyes tekintetek által elhomályosittatni nem engedtem, mindig elszánt erőfeszítéssel előtörtem, a gátokat megsemmisítettem s ma, ha a küzdelmek után a jsziklás helyekről térés verőfényes rónára jutottam, ha jutalmamat megkaptam, önérzettel hirdetem, hogy azt megérdemeltem. Uraim, ez az önkritika azért nevezetes, mert helyes, s a már ritkaság, e kritikával a közvéleményé is talál. A jutalmat megérdemelte, mert van benne férfias önérzet, hatalmas munkabírás, nagy tudás, mindenek felett törhetlen ambicio. És az ambíció becses érték, hatalmas erő. Hiszen ez hódítja meg a jövőt. Passiv népek, emberek a történelem színpadáról le vannak szorítva, stagnálnak, elpusztulnak, helyükre friss, ifjú nemzetek egyesek lépnek, kik maguk elé néznek s a magaslatokra törekszenek. Ezek a győzők, ezek teremtenek civilisatiót, viszik előbbre a kultúrát s hódítanak nagy birodalmakat. Az ő ambitiója okos, termékeny ambicio, mely nem nádszállat ültet, hanem erős tölgyet, s a tölgyet a munka és érdemek alapján ápolja és fejleszti. Azt hiszem, hogy a törvényhatóság és a társadalom erőteljes és hü viszhangja vagyok, midőn érdemeinek, melyeket a törvényhatóság feladatának vállvetett szolgálatában, a közérdek kétséges istápolásá- ban szerzett, elismeréséül előtte, mély tisztelettel meghajlok s a búcsú pillanatában hálánk és köszönetünk kíséretében a nyert pálmához e kis nefelejtset is oda tűzöm, hogy rólunk a távolból is megemlékezzék e piczi virágot azokért a forró könyekért, melyekkel körünkből távozik, mert e kö- nyek ékes szóló bizonyítékai annak, hogy bennünket igazán szeretett; kívánom, hogy e könyek legyenek sziveink között a jövőben az eltéphetlen kötelékek. Éljen. Ilatkovszky Pál kir. főgimn. igazgató emelkedett fel ezután szólásra s a következő köszöntőt mondta: Uraim I Kijelentem, hogy nincsen megbízatásom. Rövid leszek, és valamit még el akarok mondani, mielőtt Öméltósága pohár köszöntőjét elmondaná. Én a magam részéről úgy tartom, hogy egy ember sem pótolhatatlan, egy ember sem képes magában egy nagy mu.ikát elvégezni; — de azért az elhangzott beszédekben elmondottakkal egyet értek ugyan, azonban úgy tartom, hogy ahoz a munkához, amit Öméltósága végzett, nagyon sokan járultak, mert magam szintén tapasztaltam, hogy egy hivatal főnök egymagában semmi, ha munkások, és sok segítők nem állnak rendelkezésére. Megvagyok győződve, hogy Öméltósága ezt éppen igy tartja, mert igazságos, s méltányosságot szerető embernek ismerem. Én nem köszöntőm fel jelenleg őt, hanem másik segítő társát, az élete párját, aki megosztja vele az ő nagy munkáját és aki az után a terhes munka után, a mit végez odaadó szeretetével nyújtja neki a babért. Embert nemláttam a ki úgy szerette, úgy becsülte volna gyermekeit, mint Öméltósága. Egész Szatmár városába nem láttam még apát, a ki annyi gyöngéd- séggel környezi gyermekeit, mint ő. Mint embert, akkor ismertem ki egész valójában, midőn azt láttam, hogy kedves kis lányát kézen fogva vezette az iskolába, majd ismét utána ment gyermekének és maga kisérte vissza. Engedjen meg méltóságos uram, hogy az érdemeitől teljesen megfeledkeztem, de most élet társáért, kedves nője Öméltóságáért emelem poharamat kívánva a jó Istentől hogy családi életében találja fel a legfőbb boldogságot, méltóságod pedig találja fel az ő szeretetében az elvégzett nagy munkája jutalmát. Ezután ismét Galba Lajos beszélt a következően: sadalommal a legszebb egyetértésben « a legőszintébb rokonszenvtól átható kölcsönös megbecsülésben éltem, s most hogy távoznom kell mindebből, nem marad más, mint a megemlékezés, amely hogy belőlem kiirthatatlan, azt tudom, s a melynek viszonzásául most a bucsuzás perczében önöktől is csak azt kérem, hogy engem nagyra becsült baráti hajlamukban és szives jó emlékezetükben távozásom után is megtartani kegyeskedjenek. Poharamat e vármegye és e város felvirágzására, lakóinak boldogulására és az önök egészségére emelem; kivánom, hogy az Isten önöket mindnyájukat kedves hozzátartozóikkal együtt igen soká éltesse I Ezen szavak után dr. Fekésházy Gyula kir. tvszéki bíró a következőket mondta: Bár mindig szives örömmel környékeztünk, némi fájdalommal csoportosnl- tunk körülted most; mert tőled búcsúznunk kell. Távozásod bánatot okoz nekünk, volt munkatársaidnak, a t.-széknek, melynek vezére, atyai főnöke voltál, bánatot okoz, mert itt hagysz minket, kik tudásodat és igazságszeretetedet mindig nagyra becsültük. Uraim 1 Az a nem várt és ki nem érdemelt megtiszteltetés, hogy távozásom alkalmából kegyesek voltak ezt a fényes búcsú lakomát rendezni és azon ily nagyszám' ban részt venni, a legöszintébb köszönetre és örök hálára kötelez. Jól tudom, hogy erre a megtiszteltetésre érdemet nem szereztem s hogy ennek daczára még is oly szép kitüntetésnek lettem osztály részesévé, ezt csak annak a szives jó indulatnak köszönhetem, melyet önök irányomban érdememen felül i tanúsítani mindenkor kegyesek voltak, s a melylyel most is távozásom előtt még- i egyszer mintegy elismerni és jutalmazni ' kivánták kötelességeim lelkiismeretes teljesítésére irányuló törekvésemet és azt az őszinte szándékomat, hogy tőlemtelhetöleg mindenkor igyekeztem a jó viszonyt mindenkivel fentartani és fejleszteni. Legyenek meggyőződve, hogy ez a megtiszteltetés melyben ezúttal részesíteni szíveskednek, becsesebb nekem bármely más kitüntetésnél; mert habár nyugodt lglknsmert-rtel elmondhatom is, hogy az. akarat mindenkor meg volt bennem hivatásom pontos betöltésére és arra, hogy minden elém kerülő kérdést a legjobb tehetségem szerint s az igazság, törvényesség, s méltányosság követelményeinek megfelelőleg oldjak meg, mégis be kell látnom, hogy feladatomat leginkább azért voltam képes kellőképen megoldani, mert folyton serkentett és buzdított az a vágy, hogy sikerüljön Önökben és a társadalom minden tagjában felébresztenem azt a meggyőződést és megerősítenem azt a tudatot; hogy engem mindig és mindenekben csak az igazság eszméje vezérelt és hogy a törvényt minden, mellék tekintet és személyválogatás nélkül mindenkor és mindenkire teljes pártatlansággal, egyenlően, igazságos mértékkel igyekeztem alkalmazni! Arra, hogy ezt .a tudatot sikerült önökben felkeltenem és megerősítenem, mindennél ékesebben szóló bizonyítékot nyújt ez a fényes búcsú lakoma. Mert ha önök igen tisztelt uraim nem lennének abban a tudatban s ha ebből folyólag nem viseltetnének irántam becsüléssel, és jő indulattal, akkor bizonyára nem lett volna képes semmi körülmény és semmi hatalom a vármegye és e város szinét-javát erre a búcsú-lakomára össze hozni 1 Ezért vagyok tehát én önök iránt ezért a megtiszteltetésért igaz hálára kötelezve, s ezért vagyok az önöknek irán- tami érzelmére és ennek megnyilatkozására oly büszke. És ezt a büszkeséget elviszem magammal uj otthonomba; —mert valamint ez képezte itt egyik legfőbb erősségemet, úgy uj állásomban és magasabb hatás körömben is ez leend a fegyver, melylyel ott is kiakarom vívni feladataim sikeres megoldását s az ottani társadalom rokon szenvét ós becsülését. Higyjék el uraim, hogy ez a bucsuzás őszinte fájdalmat kelt fel lelkemben, mert legyen bár az uj állásomra való ki- neveztetésem bármily előnyös és tisztel- tetö, legyek bár uj otthonomba, szükebb hazámhoz jóval közelebb, mint voltam eddig, mégis lehetetlen fájó érzés nélkül távoznom abból a körből, hol 7 éven át folyton csak előzékeny szívességgel és igaz| jó indulattal viseltettek irányomban, és ahol az ellenséges érzületnek, vagy rossz akaratnak soha egy parányával sem találkoztam. Nem távozhatom fájó érzés nélkül az önök tisztelt köréből, mert hisz itt nem csak tisztviselő társaimmal és a társhatóságok tagjaival, hanem az egész tárBirói pályád egész idején szolgáltad hazádat az igazságszeretet fegyverével, nem várva más jutalmat mint munkatársaid becsülését és feljebbvalóid elismerését. Ezt az elismerést az uralkodó kegyében kir. főügyészszé történt kinevezésed által megkaptad, a tisztelet és szeretet lobogóját elhoztuk mi, hogy meghajlítsuk előtted ama meggyőződésünk kijelentése kapesán, hogy előtted egy eszme lebegett, a mely kell, hogy minden magyar biró előtt lebegjen; legjobb erőnkből odahatni, hogy Magyarország a kultur államok sorában méltó helyet foglaljon el. Ez volt vezércsillagod abban a reményben, hogy jövőre is ez marad; kivánom, hogy a gondviselés vezéreljen téged, s családodat áldja meg minden javaival — minket pedig a távolbad is társ meg jó emlékezetedben. Ezután Domahidy István vidéki nagybirtokos, volt országgyűlési képviselő mondott nagyobb szabású pohárköszöntőt. Nagyváradi Baranyai Imre dandárparancsnok pedig a következően szónokolt : Nem akarok legutolsónak maradni, de sokkal rövidebb leszek, mint az előttem szólók közül a szatmári ügyvédi kamara elnöke és Szatmárváros törvényhatóságának képviselője. Én Öméltóságának birói és juristri érdemeit nem méltathatom, mert nem ismerem, hogyan reorganizálta a törvén} széket. Én Öméltóságát mint férfit, mint embert méltathatom s mint ilyenre elmondhatom, hogy a férfi karakter mintaképe, s összekötő kapocs volt közöttünk és a polgárság között. Elveszítettük ugyan ötét, de ő ott a távolban szintén, oly kapcsot fog képezni, mint itt; átruházza azt a sze- retetet, a melylyel elárasztotta ennek a városnak a közönségét és a megyei urakat. Mi is mindig szeretettel fogjuk elárasztani a távolban, s kérem, hogy minket hasonlóképp barátságában megtartani kegyeskedjék. Ezután felolvasta dr. Papolczy Gyula kir. it. táblai biró Bernáth Flemér kir. it. táblai elnök Öméltóságának meleg hangú üdvözlő táviratát, majd pohárköszöntőt mondtak Pótor Flemér ev. ref. lelkész és Demjén Sándor m. kir. postafőnök. Majd végül Galba Lajos a következő beszédet mondva kevéssel ezután eltávozott a lakomáról. Uraim 1 Az őszinte szívből fakadó érzelem elnyomja a szót I Én is most midőn gyengélkedő egyészségemre való tekitettel az önök köréből végleg távozni vagyok kénytelen, csak annyit mondok, hogy örökre szivembe lesz az, a mit itt be vettem magamba, örökké a szív egész melegével és szeretetével fogok vissza emlékezni arra a 7 évre, a melyet az önök körében töltöttem, valamint önökre mindnyájukra. Az Isten áldja mindnyájukat! Ezután a társaság kevés kivétellel szét oszlott. Folyó évi márczius hó i-sö napján vett azután végleg búcsút Galba Lajos Öméltósága családjával együtt e várostól. A vonat állomásra elkísérték volt kartársai — s utolsó Iston hozzádot köszönve — az elválás fájdalma által fakasztott köny- nyek fátyolán keresztül vetettek még egy I búcsú tekintetet a távozók után. ' Hullám Ji
