Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-14 / 41. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. jegyében társadalmunk legkülönfélébb elemei; mert templom volt az Ezres, az emberszeretet hajléka, ahol nem kérdik az ájtatoskodótól, honnan vette a jogczimet a belépésre ? Áldozni tértek be az emberek Bacchusnak is, a jótékonyságnak is. Volt is látatja mindakét irányban; mert a sűrűn körülült asztalok morzsáiból minden ősszel egy sereg gyermek kapott meleg ruhát, hogy a tél dermesztő ereje ne tartsa vissza Őket az iskolától Milyen öröm volt nézni e szegények boldogságát! Lassankint megváltozott a helyzet. Ritkultak az Ezres összejövetelei, meg lankadt a vezéremberek buzgósága, és ezzel lépést tartva lohadni kezdett a nagy közönségben a lelkesedés. Ellobogott, a magyar szalmatüz; sötétség lépett a helyére, és csend váltotta fel az asztaltársaság pohárcsengését. Koldus lett a koldusok pártfogója : az Ezres. ' * Kihalt volna, kihalhatott olyan hirtelen keblünkből a szánalom, amit a fázlódó gyermekek iránt még nem régen éreztünk ? vagy elhervadt a kedélyünk minden - virágszála, hogy barátságos beszélgetésre néhány órai együtt- létet nem kívánunk és nem bírunk el a most már velünk összeszokott vig czimborák körében ? Lehetetlen. Suttogva szól ugyan a fáma arról a bizonyos rákfenéről, amely mindenütt rágódik a társadalom testén. Szégyenkezve rebesgetik, hogy itt-ott az osztály- J különbség férge esett belé az Ezres i tagjai némelyikébe, olyanokba is, akik I kezdetben lelkes hívei voltak. Igaz-e, nem igaz? csak azok tudják, akik érzik. Hinni is lehet, ha az ember akarja, mivelhogy mindig akadnak olyanok, akik csak azért nagyok, mert legyűrt emberek testére állanak. Olcsó dicsőség, csak gusztus kell hozzá De a mi Ezresünknek nem lehet ez a főbaja. Hisz elvégre is néhány válogatós ember a mi jó polgári tömegünk erkölcsét nem ronthatta meg, aminthogy ez eddig sem merítette azokból a hajlamát a helyes cselekedetekre. Nem ez az oka, hogy pusztulni indult szép társaságunk. Állítom, hogy közönségünk fogé- gony a jóra és — ha akad is egynéhány rossz ízlésű ember köztünk — még mindig el lehet vezetni a társadalmunkat a nemes czélokhoz. Csak aztán legyen aki vezesse. Verjük inkább a mellünket bün- bánólag mi primipilusok (ha szabad magamnak is a vezeklők közé állani) és valljuk meg, hogy bennünk van minden hiba. Mi bennünk csappant meg a lelkesedés az áldásos eszme iránt, és a hidegség rólunk szállott át az ártatlan közönségre. És azért a mi, egyedül a mi feladatunk feléleszteni a társaságot, amely kezeink közt dermedt meg. Nem hagyhatjuk elveszni az Ezrest, amelyen mosolyoghatnak és — ha úgy tetszik — gunynyal rágódhatnak is azok, akiknek a szívok csak önmagukért tud dobogni, de amelynek fölséges czélját könnyen átérzi az, akinek fázik a lelke, ha dideregni látja tehetetlen embertársát. Temérdek körülöttünk a nyomor és kevés a segítség. Az Ezres szerény alkatához képest derék munkát végez az emberbaráti szeretet szép mezején, ahol kezet fogva, vígan törülhetünk le sok könnyet. Ha a magunk életének ezer baja elzsibbasztja kedvünket a mások javára működni, vegyük fel a harezot a gyengeségünkkel, és ujult erővel meg új erőkkel állítsuk helyre az Ezres veszendőbe induló becsületét. Ne vádoljunk másokat olyan hibáért, amit tán csak mi követtünk el, de amit még akkor is magunk tehetünk leginkább jóvá, ha a más részéről történt volna. Szervezkedjünk újból, és hevítsük föl ismét a közönséget czéljaink iránt. Hisz az Ezres üres pénztárát oly kellemes dolog megtölteni, mikor nem kell hozzá egyéb, mint telt poharat ragadni érette. Fel a munkára, tagtársak. Mert különben ma-holnap nem ér ez . az egész Ezres — egy fabatkát. Tanódi Márton. Az Ezres. A millénium idejében nemzeti örömmámorunkban a jótékonyság lelke szállott meg néhányunkat. Egy nemesszivü barátunk az ország valamely pontján meglátta, hogy ott szegény gyermekek felruházása czéljára jókedvű asztaltársasággá verődött össze egy csomó ember, a kik vigadozásuknak komoly alapot teremtettek, és mulatságaik közben jószántukból elhullatott filléreiken ruhát vettek télire a vagyontalanok gyermekeinek. Fölszedte az eszmét, és itthon elvetette közöttünk. A mi városunk lakossága jó talaj, ha helyesen művelik. Kedvező volt akkor az időjárás is, mikor ezer éves múltúnk dicsőségének a napja ragyogta be a lelkeket. Nem csuda hát, hogy nálunk is megalakult a „jókedvű adakozók“ asztaltársasága, és csakhamar virágzásnak indult az Ezres, ahogy magát az év jelentősege után elnevezte. Buzgólkodtak a vezetők, és sere- gestől jelentkeztek önként a hívők. Még a hozzánk vetődött idegenek is szívesen keresték föl kedélyes összejöveteleinket, ahol a szerény tagsági dij fejében néhány vidám órának a kedves emlékét kapták jutalmul, no meg azt a jóleső tudatot, hogy kellemes időtöltésökkel nemes czélt segítettek előmozdítani. A dolog szép is volt, új is volt, tehát tetszett. Egyesültek a jótékonyság TÁRCZA. —»-«qwooain ...Ésszabadíts meg a gonosztól... — Falusi történet. — A forró júliusi nap már felszikkasztotta a rét fekete földjét, letörölte a mezei virágok könnyes kelyheiből az élet harmat csepjét, befejezte hajnali munkáját s tovább siklott a végtelen égbolton, egyetlen felhő sem zavana meg hosszú útjában ... Az öreg, őszbecsavarodott harangozó fürgén lépdegélt a templom felé — bizony már régen járja ezt az utat. Úgy össze van már nőve a szive-lelke a faluval, hogy onnan ugyan semmi ei nem választhatja. Oda lenne minden boldogsága a jámbor istenfélő embernek, ha csak egy nap telne is el, hogy nem ő konditaná meg azt az ócska harangot, az ő legjobb, legkadvesebb pajtását. Nincs is háládatosabb ennél a harangnál, ha megkonditja az Öreg, menten megszólal — ha tompa is a hangja, megérti azt mindenki a faluban, mert keresztvetés, Imádság rá a felelet. __Most ért fel az öreg a sötét harangpadlásra. Félre tolja a templom torony zsaluit, hogy világosság jöjjön be a sötét torony vakolatlan falára. Az aranyszínű sugarak gyorsan átsurrannak a nyitáson, hogy megosszák fényüket az ő Uruknak hűséges vén szolgájával, a haranggal. S mig a játszi napsugarak körülveszik a harang karimáját, addig az öreg harangozó kitekint a zsalukáteren, végig néz az egész falun — messze elbámul a szántóföldek végtelen ró- náján. Jóleső megelégedéssel nézi a természe tet, a mely az imént született meg a jótékony napnak egy uj tekintetére. Most megfordul az öreg s megkonditja a harangot, hogy tudtára adja a falu népének, hogy Istenhez fohászkodjék a napi munka előtt. .... Lassan, csendben jönnek a hívők áldását venni az Urnák — most nagy szükség van Isten segítségére; vásári nap lesz bent a városban s a gazdaembernek sok függ egy ilyen naptól, hogy szükséget ne lásson pénzben, — jó meleg ruhában. Egyre jönnek a hívők — igaz lélekkel hintik meg magukat szentelt vízzel a kereszt jelében. Az öreg asszonyok térdelve mondják az olvasót a hideg templomkövön, a férfiak állva hallgatják a misét, a gyermekek pedig a mellék oltárok lépcsőfokán üldögélnek, onnan bámulják összekulcsolt kezekkel az Ur házának díszes mennyezetét. Az orgona hangja is belevegyül a misébe lágvan, csendesen, édes összhangba vonva buzgólkodó lelkek fohászát... __ A mise véget ért, lassan szétoszlanak, ki-ki indul hazafelé, hogy holmiját rakja fel a szekerére, mások mezei munkájuk után néznek. Az egész fajú népe mozgásba van ; az öregek segítenek a batyukat felrakni, az asszonyok elemózsiáról gondoskodnak, s a gyermekek ujjongnak örömükben — már előre gondolnak a vásárfiára. íg y készül minden nagy sürgés-forgással a házakban. Toroczki Istvánnak a jó^ módú parasztgazdának is útra készen állott a szekere. A felesége az ajtóból várt az elmenetelre. Az ura oda lépett hozzá, még- egyszer magához ölelte s megcsókolta halovány arczát, aztán felpattanta szekerére, közibe vágott a két szürke lónak s megindult a szekér csendesen, lassan, csak egy porgomolyagot hagyva maga után.... Az asszony betért a házba, rávetette magát a hűvös vaspántos ládára. A kis fiú még aludt, még mint egy kis angyal pihent ott a tulipános hinta bölcsőben. Igaz, hogy kinőtt már abból az időből, hogy bölcsőben háljon, de nagyon szereti ezt az ingó jószágot. Minek szegjék a kedvét, úgyis mindenki csak egyszer boldog ezen a világon, abban az aranyos, napsugaras, áldott gyermekkorban.... Csendben teltek a peretek a kicsiny falusi házban, mintha kihalt volna, hogy nincs itthon a gazdája — pedig sohasem volt az zajos, mindig a szeretet csendje honolt benne, A nap már körülfutotta ivpályáját, lemenőben volt, utolsó sugaraival áldását hintve a kicsiny házikó ablaktábláira. S mig lecsendesül minden a kisfalu határán, addig emberek jönnek-mennek kaszával kezükben áldásos munka után édes nyugalomra térni. Jóságosán köszöntenek be a házak udvarára, hol hangos beszéd közt ülnek az asszanyok a tornácz feljáratánál. Végre elnémult minden, a teli hold szép ezüst fényban úszott s mint valami apró mécsesek gyultak ki körülte milliárd csillagok. S inig bent a jó asszony ölébe ültette a kis porontyot és szép aranyos meséket mondott el neki, addig kint a sötétben, elszánt merészséggel szőtte tervét egy falusi legény Bokotán János. Fiatal legényember volt még — gesztenye szinü haja majdnem a vállára omlott, nagy széles karimáju kalapját a szemöldökére húzta. Régen várt már ilyen alkalomra, hogy egyedül találhassa azt az asszonyt, hogy számon kérhesse tőle Ígéretét. Bosszút akar állni azon a hűtlen asz- szonyon, a ki olyan könnyen elfeledte. Felforrt a vére, az a tüzes vér, a mely már oly sokszor megrontotta élte boldogságát. A faluban sem igen szerették, kerülte mindenki, a lányok is csak kurtán csinyján bántak vele aztán otthagyták, elfektették. Kinek is kellett volna az ő szeretete, az istenháza helyeit a korcsmát járta, gyakran virradt ott rá a fényes nappal. De évek előtt még jobb világot látott, mert volt mégis egy valakije ezen a széles világon, a ki szerette; — egy leány, a ki megosztotta a szivét vele. S most már ez is elfeledte, — elfeledte három év alatt, mig ő messze falujától bent katonáskodott a városban. Elfeledte s a szivét szereiét is megosztotta már egy másik legénynyel. Pedig régen hányszor ölelte, hányszor csókolta meg ezt a leányt, a kiről azt gondolta, hogy hű lesz ígéretéhez, a mit sok holdvilágos estéken fogadlak egymásnak a szabad ég alatt. És mig ő bent szolgált a városban, kányszor kereste fel a kaszárnya udvarán, hogy emlékeztesse arra, a mit a szivében rejteget s hányszor üzente a falubeliivei, hogy már alig várja, hogy kiszabaduljon, levesse azt a mundért, hogy felcserélje avval a patyolat tiszta ruhával, meg darutollas kalappal. Az idő lejárt — s egy szép napon már kiszállt minden régi emlék a leány szivéből. oda adta a szívéi, boldogságát egy Róth Fiilöp kárlsbádi czipöraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a Kozvetlöli ä FöllOlllllä legolcsóbb bevásárlási forrást. ~ -------- Szálloda mellett! W S! zatmáiL-ás__EÍdáke legnagyobb czrtoőraktára. -""MH
