Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-15 / 28. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN.--------AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: --------Egé sz évre ... 6 kor. 1 Negyedévre 1 kor. 50 fill. Fél évre .... 3 > | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére ■ egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is kfildend&k: = Morvái János könyvnyomdája Eötvís-utcz* 6-ik sz. alatt. = 'nsrr.-pi-F'rYisr-SZAXyr. 70 A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám.-------HIRDETÉSEK--------- %>} 0 l ap ktadéhivatalibaa a legotesébb árak mallett fű vétóinak. Nyilttér garmond sora 20 fillér. —■ Hirdetések díjjal alle« ftaateadSk. Ne dicsekedjünk! Szeretünk magunk és mások előtt fennszóval dicsekedni, hogy milyen nagy világ-város vagyunk. Pannónia, kioszk, kerámit, aszfalt járó, villany, Kossuth-kert! Nagy alkotások szó sincs róla, de azért ne dicsekedjünk! Adja Isten, hogy rósz hasonlatot tegyek, mikor a mi diszes Pannóniánkat egy gyorsan felfújt szappan buborékhoz hasonlítom. — Szép mind a kettő, az is ez is, különösen, ha szépen süt reá a nap. Csak rövid élete ne legyen, mint a szappanbuboréknak. A szobák tetőzete a föld felé, parkettje pedig az ég felé törekszik. — A falak nedvesek. Ki tudja még mi hibája tűnik elő később. De nem czélom aggályoskodni. — Megteszi helyettem ezt más is, kinek nagyobb érdeke van erre. Egyébről akarok szólani. Arról a mivel nem törődünk, a mivel nem dicsekedünk, — szóval az érem másik oldaláról. Nincs mit titkolnunk, hogy városunk egyik-másik, néha egyszerre több ragályos betegségnek állandó meleg ágya. Miért van ez? Mert elkapott bennünket is az emberek és a nagy városok pózölási vágya, a „fenn az ernyő, nincsen kas“ eszméjének megvalósítása iránt való buzgóság. Az, hogy milyenek a mindnyájunk érdekét mélyen érintő közállapoTÁRCZA. ——»ftwqoo—f in Balsejtelem. — Vasúti történet. — Irta: Iffy. Egy óiomszinü márcziusi délután, hárman ütöttük jobb ügyhöz méltó buzgalommal, az akkortájt még újdonság számba menő alsóst, a királyházai vasúti állomás éttermében, Balog, az örökifjú állomásfőnök, Réti bácsi, a szélében hosz- szában egyméretü úgynevezett goromba doktor és az én csekélységem. Elbeszélésem ideje a 8o-as évek elejére esik. Hidmester voltam a néhai Magyar Északkeleti vasúttársaságnál. Az étterem hatalmas kályhája barátságosan osztotta melegét. A külsövilág egy esöszá- lakból szőtt lomha szürke ponyvát mutatott, melynek csücskét az éjszaknyugati szél haragosan csapkodta a türelmes ablaktáblákhoz. Olyan idő volt, minőt még a szerelmes kuvasz is respectál. Az eső már hetek óta szakadt kétségbeejtő következetességgel és mi hetek óta hódoltunk a ka- láber nemes élvezetének. Daczára a bőven fogyasztott karczos- nak, az a sajátszerü fagyos hangulat nehezedett reánk, melyet magyarul gyűrött kedélynek nevezünk s mely az angol spleennek aligha nem édes testvére. Csak az öreg doktor szellemi rugékonysága nyilatkozott meg, minden emberi dolgok szakadatlan ócsárlásában. taink, közegészség-ügyünk, az utczák a hol mindennap eljárunk, a terek a hol sétálni vágyunk, a levegő a mit beszi- vunk: az mellékes, ezt nem akarja senki látni. Vagy legalább azt hisszük, hogy az idegen, a kinek elismerésére oly nagyot tartunk, — nem látja. A struczcz is azt gondolta magáról, mikor a fejét a homokba dugta. De nem az idegenek véleményéről, hanem saját bőrünkről van szó, hogy ilyen utszéli kifejezéssel éljek! Kevesebb pózt és több tisztaságot szeretnénk látni. Százezreket vertünk bele, hogy a világnak szemrevalóbbak legyünk külsőleg, de vajmi keveset költünk el arra, hogy belsőleg is szépen nézünk ki. Nézzük a Kossuth-kertet! Egy nagyobb eső után a békák veszik át ott hangos birodalmukat hetekre, hónapokra. — Mig végre a föld szelid türelemmel beissza a vizet, s visszamarad a járókelők látványosságára egy- csomó iszap, pocsolya.... Hiszen igaz, hogy régen is az volt ott, csak annyi most a külömb- ség, hogy most szép garnirunggal kapja a járó-kelő. De hát akkor miért vert bele a város oly rémitő sok pénzt ? Nézzük utczáinkat! Kevés kivétellel tele vannak sárral, nagy melegben pedig bokáig érő porral. A csatornázást n y i 11 árkok pótolják utczáinkban, melyek minden ron- dasággal vannak telítve. Csak egy utczát említek: a Csoko- nay-utczát. Az ezen átvezető árok valóságos szégyenfoltja a városnak, meleg ágya minden járványos betegségnek. Ennek az ároknak betöméséért sok szót vesztegettek már, de csak a falra hányták a főtelen borsót. De talán a város urainak van igazsága, mikor ezt az árkot nem tö- metik be. Sok idylltől megfosztanák vele a város lakóit. A szegény eltikkadt sertések hol találnának ily kellemes pocsolyát, hová dobálnák az emberek elhullt állatjaikat, a varjak hol verekednének állandóan egy-egy ilyen konczon és csicsergő házi-fecskénk honnan venné egész nyáron fészkéhez a sarat? És a legyek — a mi a legfőbb, — honnan kelnének világra a mi szórakoztatásunkra, ha nem innen? Nem! igen tisztelt városi hatóság ezt az árkot nem szabad betömetni, hadd legyen nekünk egy baczillus termelő helyünk, hadd nőjjön és viruljon szélein a csalány és más ilyen jó fajta hazai növény! Igazán kedves jelenség, mikor megjelenik az árok partján a kaszás ember (— nem a halál —, itt csak a csirája terem még), és szép rendet vág a város közepén. Este felé pedig a legelésző tehenek? Igazán megható a város közepébe?! ez a közlegelő 1 De csak dicsekedjünk tovább! Utczáink mind (?) kövezve vannak, legalább a közepén. De oly ördöngős módon, hogy a kerék letörik, ha azon hajt végig a jó vidéki atyafi, a kinek a véleményére mi oly sokat adunk. — Ezen aztán úgy segít a vidéki (a városi is), hogy lehajt az utszélére a sárba, vagy a porba és aztán vakulj járó-kelő a felvert portól, vagy ha épen sár van, törülközz és keféld a sarat ruháidról, mert nálunk fő a tisztasági Utczáink fásitva vannak, de nem azért, hogy árnyékot nyújtsanak. A mikor a szegény fa annyi lombot hajt, hogy valamelyes árnyékot adna, a városi hatóság rendeletéből megjelennek ismét a kaszás emberek, — most sem a halálról van szó — és irgalmatlanul lenyesik tövig a lombokat, mert rendnek muszáj lenni 1 És micsoda szakértelemmel megy ez a nyesegetés. — Az a csoda, hogy egy ilyen körirtás után van még annak a szegény fának kedve újra kihajtani. Mintha földbe szúrt bunkós botok merednének az ég felé, úgy néz ki az utcza minden tavasszal. Utczáink öntözése is inkább a jó Istenre van bízva! A városi hatóságtól portengerb fúlhat ez a szép város. A szél is a város bérletében látszik lenni, mert bizony az utczák sepregetését a legtöbbször ő végzi. — Különben mindegy, az is ez is egyaránt goromba és a szemébe seper a járó-kelőnek... Még volna sok minden, mivel eldicsekedhetnénk. De hagyjuk. Tanuljuk Tényleg csak INGLI A főnök lecsapta a kártyát. — Hagyjuk abba, nekem már minden izem, unalommal és izgatottságai van tele. Nem tudom mi bánt. Időnként olyan sejtelemszerü félénkség fog el, mintha megöltem volna valakit s most a vádlottak padján görnyedve várnám a bíróság Ítéletét; pedig tudomásom és a logika sokat hangoztatott öröktörvénye szerint, tulajdonképen kutyabajom sincsen. Haj haj! leajzott elernyedt idegek — szólt a doktor, — az örökös élvhajhá- szat. No meg nagyon jól megy dolgod, üres a lelked, hiányzanak belőle a magasabb szempontok. Ez a „horror vacui“, az ürességtől való félelem. Ezzel szokott kezdődni az üldözési mánia. Nem is lehet másként. Ha az ember éveken át különféle raffinált mérgekkel, koffeinnal, thein- nal, alkohollal és nicotinnal mérgezi, olcsó szerelmekkel pusztítja a saját édes Én-jét. Házasodjál meg czimborám s ezektől a szamárságoktól a lehetőségig tarstd vissza magadat. — Csalódol öregem — replikázott a főnök — nekem minden idegem egy-egy en miniatűr hajókötél. Fegyelmezett gondolkozásom van s érzékeimnek — ha kell, — zsarnoka tudok lenni. — Ez a te hited és szent meggyőződésed — felelt a cinikus Aeskuláp — cit- romizü mosolylyal méregetve a jó 4o-es, de izomerőtől duzzadó daliás hivatalnokot. — Megmagyarázom tévelygésedet. Te meglehetősen kezeled a csellót, tehát tapasztalnod kellett már, hogy a hurok, az ilyen istennélkülvaló komisz időben meglazulnak. A jelenség fizikai okát minden maturáns diák ösmeri, de azt már kevesen tudják, hogy a dolog az idegekkel egészen úgy áll, mint a hurokkal. Az izgató szerek felhangolják, kifeszitik az idegszálakat, gyorsabb tevékenységre serkentik az egész életműködést, de a gyakran túlfeszített idegek megfinomodnak, megnyúlnak, elvesztik rugalmasságukat s kóros érzékenységök folytán a legcsekélyebb külső vagy belső hatás alterálja őket. , A te idegeid most épen oly lazák, mint kisbőgőd húrjai. No de fiat justitia; 4o és egy pár év, az éjjeli szolgálatok, a hivatali és lelkiismereti felelősség tudata is koptathatott belőtök valamit. Ne mereszsz rám olyan nagy szemeket azért, mert amit mondok úgy hangzik, mint egy erkölcsi prédikátió. Nem egyéb az édes fiam, mint a te szomorú állapotodnak könyörtelen, de igaz diagnózisa. Én ennek a nyavalyának csak két ellenszerét önnerem; a hidegvizkurát és a házaséletet, de mivel az elsőt megbízhatóbb gyógymódnak tekintem, a másodikat csak utókurául ajánlhatom. A hovatovább érdekesebbnek ígérkező eszmecserét a pályafelvigyázó jelentése szakitá félbe, mely nekem szólt, hogy a hajtány a tekeházi hidhoz a sinéken áll. A jelentő altiszt köpenyéről apró Niagara zuhatagok ömlöttek az újdonatúj parkettre. Nem szívesen hagytam ott az étterem enyhe melegét s a nem mindennapi szóharezot. De hát a kötelesség minden előtt. A szóban forgó tekeházi hid akkor mécr faalkntmánv s a leghosszabb 1420 méter) hídja volt az országnak. Alatta a Tiszának erős esése és kavicsos medre van. Mig a folyót jobbról a Feketehegy meredek lejtője szorítja, balpartján terjedelmes árterületet ural s ezen ártérnek egy részét épen úgy át kellett hidalni, mint magát a folyót. A folyam meder mélysége s a mederfenék alakja minden nagyobbszerü áradásnál változik, a hogy a Tisza fenséges szeszélye hozza magával, lévén ó t. i. incar- natus önszabályozó s indzsellér tudományt gúnyoló souverein a maga fészkében. Mig az egyik évben a közép hidközök alatt épít ormótlan szigetet, a másik tavaszon elbontja s vagy lejebb, vagy valamelyik part hoszszában raktározza be ismét az elsodort kavicsot. A hid nem épen zsenge ifjú volt már, hogy én a Magyar Északkeletihez kerültem, de mivel minden műszaki szemlét becsülettel kiállott, kivételes intézke- ' désre okot nem adott, Átvételénél megállapítottam ugyan, hogy a IÍI-ik czölöpsor pilótái nem lettek kellő mélyen a talajba leverve s ott a hol a jelzés 6 métert mutatott alig 3—4 méternyire volt a czölöp a fenékben. Megeshetett azonban az is, hogy a Tisza kotorta magát mélyebbre mellette. Felelősségem érzetében, az igazgatósághoz és mérnöki szakaszhoz azonnal jelentést tettem, de olyanforma választ nyertem, hogy ez a jelenség gyakori és természetes, mert ha a viz a kavicsot a csölöpsorok mellől elmossa, kevesebb czölöp marad a földben, mintha ugyanott feltölti. Énnyit én is tudtam, mánvn Ofvanins^nvptkftl oQinrtao n
