Szatmár és Vidéke, 1901 (18. évfolyam, 1-53. szám)
1901-03-12 / 11. szám
IIP M 4r ** I» ?? i t_ cr** Tizennyolczadik évfolyam. OÓ Ul 11-ik szám Szatmár, 1901. márcz TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. RHbláncz lehullott | mint égbe röppenösus Szárnyra kelt nz eszme szabadon, Rablánczodat leráztad oh Szabadság Egy márcziusi büszke nagy napon. r. m. Nemzeti létünk újjáalakulásának, a magyar szabadságharcznak, a szabadság, egyenlőség és testvériség szentháromságának eme dicső napja f. évi márczius hó 15-én ismét évfordulóhoz ér... 1848. márczius 15-ike tehozzád méltóbb ünnepet a világtörténelem egyetlen lapja sem mutat fel, de a melyben a te..örökre emlékezetes eseményed, mint — nemzeti hagyományunk dicsőséges napja — fog tündökölni örök időkig. Ez volt az a nap, melyen a tes- pedt álomnak vége lett s a melyen mintha száz ágyú szólott volna és zengett volna száz égi kar — harsogott a költő szava: „Talpra magyar!“ Fölkeltünk, fölemeltük a szabadság eltiport zászlóját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság. Mint menydörgés, ügy harsogott be Bécsbe a magyar nép szava: „Mi szabadok akarunk lenni s akár szép szerével, akár véres küzdéssel de visszavívjuk elrabolt Ősi szabadságunkat!“ Úgyis lett! E napon újjá született a magyar és csaknem félig behantolt sírjából támadt föl s rablánczát szétTARCZA. tépve üdvözölte a márczius dicső szabadság hajnalát. Szabadságot dalolt e napon a madár, szabadságot álmodott a rét, fű, fa, virág és szabadságról gyügyögött a csörgedező patak. És mintha megmozdult volna a föld a szabadság hallatára. A szabadság szélvésze megdöngette a trónokat, mig a verejiékes munkában izzadó nép kunyhóinak ablakán lágyan, szelíden suhanva be költögette az alvó milliókat: „Ébredjetek itt vagyok én, a szabadság tavaszi enyhe szellője.“ Szabadságot hirdetett e napon a fölkelő s aranyszinben ragyogó nap is, játszi sugaraival bejárta az erdők mélyét, völgyek, barlangok rejtekét és mindenhova megvitte a szabadság megszületését.-És most 53 év múltán szenteljük e napot a magyar hazaszeretetnek, ez édes anyaföldnek, mely ápol s majdan eltakar! Dobd el hát munka szerszámaidat magyar nép, ne zúgj te szövőgép, s érczkatlan ne forrj. „Ne csattanj fejsze és ne őrölj henger, megállj kerék — mit dongsz most gőzmotor?“ — Legyen ma ünnep az egész világon, fön- séges és magasztos ünnep, mert nagyidők emléke szól hozzánk. Mély áhítattal, örömmel telt szívvel és lélekkel tisztelünk és borulunk le előtted nemzeti életünk legszebb történelmi napja s az örökkön örökké élni hivatott magyar nép minden időkre legméltóbb nemzeti ünnepe! Üdvözlünk, életre hivunk és követelünk téged mindig s különösen e napon s most midőn nemcsak bölcsőd és szülőfölded göröngyein, de világszerte szaporodó elleneid lábbal tipornak. De a nemes sziveket, kikben gyökeret vertél, kard, tőr, golyó átjárhatta, Hajnal hasadás. Tizennégy éves valék, szűzies lélek, — minden nemes és szép iránt fogékony, — már kezdtem olvasgatni, s a Tarkavilág czimü füzeteket mohón olvastam,' „Pál és Virginia“ feledhetetlen bájos szerelme, — költői ábrándok felé hajló lelke- met, egészen lángba boritá. Hosszú évek múlva sem tudtam elfeledni azt az égi benyomást, melyet történetük lelkemnek tiszta tükrére lehelt. A hol egy Tomp.i, Vörösmarty vagy Petőfi-féle lyrai költemény akadt a kezembe, mohón olvastam el, s lelki élvezete átvitt egy más világba, — melyet egy rajongó, fiatal képzelődés bizonynyal nem e földön keres. Atyám óteleki birtokunkra vitt el magával, a mely falu tőllünk négy óra járásnyira esett. Atyám kiment a mezőre, én pedig egy igéző nyári alkony szépségét csodáltam lent a kertben. Egyszer csak túl a szomszéd kert kerítésén egy csodaszép leányka bámulva néz reám ... Szemének csodálkozó, hivó, reszkető de te, mint lélekben élő lélek halhatatlanná lettél s mint tüzes lángnyelv minduntalan visszaszállsz a jók s következő emberöltők kebelére. Mert ki dughatja vissza a fűvet, ha jő a tavasz? Ki zárhatja el a felbuzogó forrás vizet, ha az a föld színére tör? Ki takarhatja el a napsugárt, ha az kicsillan az ég keletén. És most midőn egy kicsiny kis csapat ajkára tolul e hivó szózat: „Szabadság, egyenlőség, testvériség légy üdvözölve, kelj ki a siri homályból s foglald el méltó helyedet e földön“ eszembe jutnak Petőfi szavai, mit miliőm, meg miliőm ember kiáltott akkor egyszerre, hogy „Nincs a világon az a hatalom, mely ismét elrabolja tőlünk a szabadságot! A mindenható Isten csak életünket veheti el, dej szabadságunkat nem!“ Itt oly jól eső érzet fog el, hogy kedvem jönne bele kiáltani a tova röppenő tavaszi szélbe, hogy mindenhova elvigye és mindenkivel — kiben még egy cseppecske van abból a vérből, mely ne- küuk ezer esztendővel ezelőtt e szép hont szerezte — megértesse e nap jelentőségét és hogy legyen olyan e nap emléke mindnyájunk előtt, mint a szilaj hegyi patak, mely mentői mesz- szebb távolodik a forrástól annál mélyebbé válik. Dicső nap te! A nemzet örömnapja; magasztaljon szívből jött háladal és az egész nemzet leikéből áldva légy! A honfi szivet újra töltse be a mihdenható lánghevével s legyen e nap oltára, eskü napja, hogy meg ne ingathassa soha semmi se! Mert csak igy bizhatunk vitézségedben magyar nép, de akkor bátran elmondhatjuk, hogy: „Könnyebb lenne az égről a legmagasabb csillagot leszakítani, mint téged a föld színéről kiirtani!“ Bárha nincs is nekünk a világon sugárai— mint villamos szikrák löveltek felém. Mint a vadon őze oly szűzies, oly remegő, oly hajlékony, oly gyönyörű volt a leány, hogy én megbüvölve állék ott, s mim Arany mondja: „reszkető örömnek kéje“ villámlott át szivemen. Nem kérdeztük egymástól, hogy kik vagyunk. Öntudatlanul mentünk mindketten az alacsony, gyenge kerítéshez, s mint két delejtől vonzott égi test, közelitünk szótlanul egymáshoz; — szemeink sugarai egymást elnyelik, kezeink öntudatlanul egymást keresték, s a nélkül, hogy egy szót lettünk volna képesek kiejteni, reszkető kanjaink egymást átölelték, s egy leírhatatlan kéjes csókban olvadt össze, ki tudja hány millió és millió éven át egymást kereső két lélek. Ki tudja nem voltunk e mi ketten milliárd évekkel ezelőtt egy üstökös, mely később ketté szakadt, — aztán keringve és keresve egymást a végtelen világ űrben, hogy egymást feltalálva újra egyesüljenek. Ki tudja, hogy hány millió éveken át volt mindkettő bolygója egy szétszakadt világrendszernek, mig azon villamosság, testvérnemzetünk, melytől segítséget várnánk; — mert egyedül állunk, mint magányos fa a pusztában — s nem támaszhodhatunk csak az Istenre és magunkra, de e kettő akkor elegendő lesz arra, hogy örök időkre megmentsük a magyar nemzet életét és becsületét ! Éljen a Szabadság, Testvériség, Egyenlőség! U. 8. Városi közgyűlés. A városi közgyűlést — úgy szólva — Kovács Leó biz. tagnak 4 rendbeli interpellátiója kötötte le, mig 1 teljes óra kellett ahoz, hogy az interpellatiókon túl esett a közgyűlés, addig maga az igazi tárgysorozat egy fél óra alatt elintézést nyert. Tanúság ez a jövőre s a parlamenti élet eddig is megtaníthatott volna bennünket, hogy az interpellátiok tárgyalását szabály ellenére ne engedjük olyan mederbe, melyben a modornál fogva csak egy kényelmetlen helyzetet teremtett a közgyűlésnek, mely elől sokan el is távoztak a tárgyalás folyama alatt. Mert ha megtarta- tik a szabály, a szóváltás kizárólag az interpelláló és a polgármesterre szorítkozik, ki a válasz adásra köteles, úgy eleje vétetik annak a kínos helyzetnek, melybe á közgyűlés ez alkalommal került. Közgyűlés a polgármesteri jelentést tudomásul vette annak hozzáadásával, hogy polgármesternek és az árvízvédelmi bizottság tagjainak, az árvíz veszély elhárítása körüí tanúsított fáradozásáért köszönetét fejezte ki. A felesleges és elég helytelenül személyeket megnevező szóharezra nem kívánunk kiterjedni, csupán a dolog érdemére vonatkozó polgármesteri válaszokat jegyezzük fel azért, hogy a szóban forgó ügyek miben állásáról tájékozzuk a nagy közönséget. A Deáktérre és Széchenyi-utczára vonatkozólag tudomásul vétetett azon válasz, hogy minden további intézkedésig, közgyűlés találkozni fog a piaczrendezés kérdésével s azzal együtt eldől a régi törvény- széki épület romjainak hova hurczolása és a Széchenyi utczára tervezett fák ültetésének a kérdése is. Az Attila-utcza déli oldalának kibővimely mindkét bolygónak magvát vagy lelkét képezé, a nagy összeomlás után földgömbünkre szálr, — s a két bolygó villamossága a mi logantalásunkor nem vált-e a mi kettőnk leikévé? Igen 1 a két bolygó egy urát kereste, s azon perezben a midőn megtaláltuk egymást, bennünk két világ egyesült. Az emberi sorssal járó nyomorúság, hogy a leírhatatlan s kimagyarázhatatlan boldog perczeket a leányka anyjának hivó hangja megszakitá I j j. — „Látlak-e még valaha?“ kérdé reszkető szavakkal a remek leány. Egy szót sem tudtam felelni, — csak homályos sejtelmen súgta nekem Poe Edgár költeményének végsorait „soha többé — mindörökké.“ Igen — sohasem láttam többé a csoda szép leányt, sohasem tudtam meg, hogy ki volt az: ki szivemet legelőször boriiá lángba. Garanháti. szabó üzlete Szatmár, Deák-tér, a városháza épületében. Készítek legjobb szabású polgári- és papi öltönyöket, reverendákat és katonai egyenruhákat. Mindennemű öltönyök saját műhelyemben készülnek. Műhelyemben csak gyakorlott fővárosi munkások vannak alkalmazva
