Szatmár és Vidéke, 1901 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1901-01-29 / 5. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Huszárlaktanyánk helye.

„Jönnek a huszárok!“ ez a fölkiáltás bizonyára nemcsak néhány leány és asszony szivét hozz.a kellemesebb mozgásba, de városunk gazdasági élete iránt érdeklődők is. szívesen hallják s örömmel adóznak a megérdemelt elismeréssel városunk vezetőinek,' hogy egy újabb katona csapat idejövetelét elérniök sikerült.

Mert hát mi tagadás benne, a katonaság a városra s annak minden polgárára csakis hasznot hoz. Mészáros, pék, vendéglős, szabó s egyéb iparosaink keresete szaporodik velük, s a mellett senkinek a megélhetési viszonyait nem zavarják. Más beköltözőkről, tán az állami hivatalokat kivéve, ezt persze nem lehet elmondani. Lám még a hegyi vasút ü/letvezetősé- gének idejövetelét se nézhettük mindnyájan jó szemmel, bérkocsis polgártársaink s a vendégekkel elárasztott hegyi szőlőbirtokosok titkos sóhajait legalább nem igen volna tanácsos díszbe kötve ajándékul adni a vasútnak.

A katonaság azonban legföljebb a szivekben okoz pusztítást, a zsebekben nem; nincs semmiféle kereset-foglalkozás, a melynek a katonaság ártana, s igy az újabb katonaság idejövetele mindenesetre csak hasznos lehet, kivéve ha szándékos vagy véletlen hibából kárt nem okoznak vele.

Hát lehetséges ilyen is ? Kérdi bizonyára nem egy olvasó az előbbi dicsérgetések után. Erre is megadhatni a választ a városunkban szerzett tapasztalatokkal Mi tette hasznavehetetlenné az Árpád-utczán lévő sétate rét annyira, hogy sokan még azt se tudják, hogy az hajdanában városunk lakosságának kedvelt üdülő és szórakozó helye volt? Mi más,-mint baka- uraméknak s hozzátartozóiknak, különösen mosogatás utáni nem igen kellemes odatódulása ? A kaszárnya szomszédsága már csak ebből az egy okból is tönkre tesz minden sétateret, minden üdülőhelyet. Nem csak nálunk van ez igy, de mindenütt. Ki ne emlékeznék vissza pl. a székes fővárosban a volt Újépület előtti u n Széchenyi- kioszkra; lehetséges volt-e tisztességgel oda mennie akár férfinak, akár nőnek ? Vagy a budapesti városliget aréna-uti részének mitől van olyan rossz hire, ha nem az ottani tüzér-ka-, szárnya vitézei s egyéb mulató népség között minden áldott vasárnap múlhatatlanul bekövetkező véres verekedésektől? S minálunk mégis az olyan keserves költséggel létesült Kossuth- kert mellé akarják tenni a huszárkaszárnyát !

Ki fog odajárni, ha a Kossuthkert tele lesz vasárnap este felé a kerten keresztül haza igyekvő virágos- kedvű huszárlegényekkel s elmaradhatatlan kísérőikkel ? Vagy tán kitiltják majd a huszárokat a kertből? No hiszen, szép fogadj Isten volna ez a külömben szívesen látott huszárgyerekekkel szemben. Meg ha kitiltanák is, képzelhető-e, hogy e tilalmat fönn lehetne tartani s végre is lehetne hajtani-? Arra bizony Szatmár-Németi összes rendőrsége kevés lenne, s ha elég volna is, a vasárnapi véres össze- koczczanások a rendőrség s huszárság között helybeli keddi lapjaink állandó rovatát képezhetnék. Minek ezt a bajt. fölidézni? S ha mindez nem is volna, ki helyeselhetné, hogy lovassági laktanyát számos istállójával, lovával s a mi mindezzel jár, üdülő hely közelébe tegyenek? A forró nyári napokon és füledt estéken az istállók és környékének kigőzölgése a Kossuth-kert üdítő voltát emelni bizony nem igen fogja. S: ha véletlenül az istálló-ürülék azonnali eltávolítását fogja valamikor valami egészségügyi hatóság pl. a lovak közt kiütött járvány miatt elrendelni, hova és hogyan hordják akkor a Nép-kert mellől e rengeteg anyagot? Vagy ha csatornázást kívánnak a laktanyába, hová fogja vezetni a csatornát a város? S ha már elvezetni kívánná, mennyi költség lesz. vele ? Hát a lovak usztatása, fürdetése ? Pedig minden lótartó gazda tudja, hogy a lovak jókarban tartására ez se utolsó dolog. Nyáron a melegben, izzadtan a poros utczákon és utakon végig vezessék a lovakat a Szamoshoz meg vissza? Hogy a mikor visszaérkeznek, rosszabb legyen az átlapoljuk, mint amikor elindultak S a kaszárnyákban annyira kívánatos tisztaság, a legénység mosdása, edényeinek mosogatása, ruháinak mosatása mind a kút körül történjék ? Honfoglaló őseink, pedig azok hires lótartók voltak, ezt nem igy csinálták: .-4- Katonaságukat mindig folyó mentén pihentették; de úgy tesz manapság is minden valamicskét hozzáértő csapatparancsnoki. Folyó mellett ott a viz a köztisztasági czélokra; vagy a mi szintén nem utolsó szempont, különösen a szénával és szalmával bajlódó lovassági laktanyánál: a tűzoltási czélokra is.

Hányszor volt az istálló-ürülékben öngyuladás okozta tűz csak a méntelepen is, hol pedig nyáron nincsenek is itthon a lovak ? A folyó melletti kaszárnyából egy rövid csatorna minden bacillust beviszen a folyó vízbe, ebbe a leghatalmasabb fertőtlenítő szerbe s már ez maga nagy nyereség a mi járványsujtotta városunkban, hisz tudvalevő, hogy a járványok mai nap, különösen a tífusz, agylob

TÁítCZA.

A kis szöszke.

— Hát miért bánik úgy velem mindig, mint egy gyermekkel? - pattogott a kis Szerenka, neki hevülve. — Miért ingerke- dik szüntelen ? Maga az oka, ha aztán go- I rombasdgot kap tőlem.

— Persze, mindig én vagyok a hibás I

— Igenis, maga I Én már nagy lány vagyok — bánjon veletii úgy, a mint nagy leánnyal illik. Azért,"hogy cousineja vagyok, maga is megadhatja a kellő tiszteletet.

— Hát nem mindig kezet akarok csókolni ?

— Igen, mert tudj«, hogy azért haragszom.

— Nem mindég megkérdezem: hogy érzi magát, mit álmodott? Nem dicsérem e mindég szemeit, nem engedém-é mindég magának az első ütést a játszmában?

— De azért úgy bánik' velem, mint egy gyermekkel 1

— Hiszen még gyerek isi

— Nem igaz; már nem vagyok gyermek, már be vagyok mutatva. Tudja-e, ’ hogy már piqűeniquen is részt vettem, sőt a megyei bálba is majd elvittek.

— De azért most is szívesen eljátszik még bábuival.

— Hát maga milyen futkározást szokott véghez vinni a Caróval meg a Cas- torral, pedig maga már nagy fiatal embernek tartja magát. Ha én gyermek vagyok, maga is az, mindössze néhány évvel öregebb csak, és a leányok hamarább nőnek meg.

— Igen, de maga kivétel, maga még két év múlva is gyerek lesz, még akkor is csak a „kis szöszke“ marad.

— Kikérem magamnak, hogy ezentúl igy szólítson, mondtam már számtalanszor,

maga kiállhatatlan, egyebet se tud, mint mást bosszantani.

— Maga meg: bosszankodni.

— Tegnap is kikaptam a mamától, hogy összevesztem magával. Azt hiszik mindig, hogy én vagyok a hibás, pedig magával csakugyan nem lehet békével meglenni.

— Dehogy nem lehet, csak az olyan gyermekek haragusznak meg mindjárt, mint maga. „kis szöszke.“

— Ödön I ha még egyszer kis szöszkének nevez, mindjárt itt hagyom.

— Igen, mert fél, hogy én nyerem meg a parthiet,

— Igenis, nem félek, hiszen most is én vagyok előnyben.

— Előnyben ám, mert engedem nyerni. A gyermekeknek is ilyen örömet szerez.

Mérgesen hagyta el a játék asztalt.

— Már most nem játszom magával többet, — monda durczásan és ott hagyva a kaczagó Ödönt, az ajtó felé indult.

Rendesen ez volt mindennap, mindig összevesztek. Ödön ingerkedett, Szerenka duzzogott, de azért a másik perczben már megint egygyütt játszottak. Most is alig foglalt helyet Szerenka a verandán s alig tett néhány öltést a hímzésen, erősen elhatározva magában, hogy most már csakugyan megharagudott Ödönn», —. jött Ödön is a kis duzzogó után.

Már a veranda lépcsőjén mosolyogva kezdé :

— Haragszik valaki?

Szerenka úgy tett, niiiithaj mi sem érdekelné őt kevésbé, mint az Ödön kérdése, mintha észre se vette volna, hogy utána jött. Nem is felelt.

— Na, tegyé már félre azt az unalmas hímzést, — enyelgett Ödön, a szép kis haragvó mellett helyet foglalva. — Bé- küljünk meg, látja elhoztam magának a legszebb rózsát, amit a kertben találni lehetett. No vegye hát el.

— De Ígérje meg, hogy nem bosz- szant többet, — felelt Szerenka mosolygó szemekkel tekintve rá s keblére tűzve a kapott rózsa bimbót.

— Nem bosszantom, megígérem, nem. Most már komolyan akarok beszélni magával.

— Ah I Ödön komolyan akar beszélni — és én velem, a „kis leánynyal.“

— Már meg maga kezd gúnyolódni, akkor nem is beszélek.

— Nem gúnyolódom, csak mondja, mi az. a komoly beszéd? Nos?

Ödön elkomolyodott.

— Hát, hát... hogy is kezdjem csak.

— No hamar már I

— Hát tudja-e azt, hogy én szerelmes vagyok ?

Elhallgatott, mintha csak egy kaczajt várt volna azokról a duzzogó kis ajkakról. De a kaczaj elmaradt. Ödön kérdő tekintettel nézett reá. Az halvám pírral arczán, lesütött szemekkel az előbb kapott rózsa- bimbóval játszott.

■— Nos, és nem kaczag ki él te ? — folytatá Ödön. — Látja, eleinte én is ka- czagtam magamon, nem hittem, hogy szerelmes tudok lenni. De már roost érzem, h°gy úgy van.

Szerénka némán simogatta a rózsabimbót. Ödön folytatá:

— Igazán szerelmes vagyok Szerénka, nagyan szerelmes s nem tudom, hogy viszont szerettetem e ? mit gondol Szerénka?

Szerénka még jobban elpirult és nem

felelt.

— Mit gondol. Szerénka, viszont szeret-e ő engem ? Oh ha tudná, mennyire szeretem, nem lenne oly hideg hozzám. De ő nem is sejti. Sohsem mutattam neki, félve lepleztem előtte, inkább gúnyos, éles voltam hozzá mindég. Mondja meg neki maga, édes Szerénka, hiszen maga a legjobb barátnője.

szabó üzlete Szatmár, Deák-tér, a városháza épületében. Készítek legjobb szabású polgári és papi öltönyöket, reverendákat és katonai egyenruhákat. Mindennemű öltönyök saját műhelyemben készülnek. Műhelyemben csak gyakorlott fővárosi munkások vannak alkalmazva.

— Ki az? — kérdé Szerén ka alig hallhatóan suttogva.

— Málika, a maga gyermekkori barátnője.

Szegény kis Szerénka, hogy összerezzent, milyen halvány lett egyszerre szép arcza. A kis rózsabimbó kihullott kezéből, leesett a földre, lábai elé. Nem hajolt le érte. Sokáig hallgattak mindaketten, egyikőjük ajkára sem jött szó.

Ödön elmerengve tekintett maga elé, nem vette észre azt a két könycseppet Szerénka szemében, melyek, mint harmat cseppek gördültek végig orczácskáján.

Olyan könnyen kitalálhatta volna pedig, hogy mit jelent e könycsepp a „kis szöszke“ szemében. Nem vette észre, Szerénka hirtelen letörölte azokat s azután mosolygó arczc/.al nyújtotta kis kezét Ödönnek.

— Számíthat reám Ödön, meg fogom mondani neki. Reméljen.

— Megmondja neki ? Igazán megmondja ? — Köszönöm drága jó Szerenka. Látja, milyen jó maga s milyen rósz vagyok én, mindég bosszantom.

Sokáig csevegtek még együtt, de nem ment úgy, mint máskor szokott. Mintha valami változás állott volna be egymás iránti viseletűkben. Nem is mondták egymásnak, hogy a „viszontlátásra reggel“, mikor Ödön eltávozott. El se kisérte ma Szerenka a kis rácsajtóig, mint máskor tette, ott maradt egyedül a verandán. Sokáig nézett utána. Már rég eltűnt a távozó alakja az alkony félhomályában, Szerénka még mindég ott állt a verandán, némán, mozdulatlanul-, de nem arra tekintett már, a hol Ödönt eltűnni látta — azt a kis rózsabimbót nézte ott a lábainál. Felvette, remegett a kezében, nézte sokáig, ajkaihoz emelte, megcsókolta százszor, ezerszer, — aztán leborult a veranda vasrácsára és zokogott keservesen. Fekéaházy.