Szatmár és Bereg, 1930 (10. évfolyam, 1/480-49/558. szám)

1930-10-12 / 41. (550.) szám

2-ik oldal. 1930. október 12-én. %MlItMjt fel ségnek. Reggel negyed nyolckor érkezett a mátészalkai állomásra a kormányzó különvonata, amely az­tán itt időzött a Nagyecsedre indu­lás percéig. Háromnegyed kilenckor különvonat indult Mátészalkáról s e vonat ki­lenc kocsiját zsúfolásig megtöltötték az ünnepségre érkezők. A nagy- ecsedi állomás diszbe-borultan, ka­tonai, polgári és vasúti előkelőség- gek jelenlétében készült már ekkor a kormányzói pár fogadtatására. Itt gyülekeztek azok az előkelősé­gek, akiknek szerepük volt a fo­gadtatásban s fogataikkal, autóikkal a bevonulás rendjébe voltak be­osztva. A várakozók között ott volt fekete diszmagyarban Ká­rolyi Gyula gróf, koronaőr a fele­ségével, ugyancsak fekete diszma­gyarban Zsitvay miniszter és Péchy főispán; kék diszmagyarban Dr, Puky Endre és báró Piret Viktor, Zöld diszmagyarban Konkoly-Thege Kálmán, Horváth István, berencei Kováts Miklós és Szuhányi László. Meggypiros diszmagyarban Dr. I Streicher Andor, Szuhányi Ferenc, j Péchy Manó, Kölcsey István. Kávé­barna diszmagyarban Péchy Sza­bolcs. A diszmagyarok és katonai egyenruhák közül fesíői módon vá­lóit ki Székely Gyula lila főpapi | ruhája. Fekete ünneplőben láttuk báró Kende Zsigmondot és Györ­gyöt, Szegedy Antalt, Ujfalussy Lajost. Hosszú szőnyeg boriíotía az állo­más kijáratánál azt az utat, amelyen vasúti kocsijától autójáig kellett ha­ladnia Horthy kormányzónak. Ne­gyed 11 volt, amikor zajtalan las­súsággal megérkezett a kormányzó vonata. A frissen lelépő kormányzó vitéz Sípos Árpád altábornagy je­lentkezését fogadta először, majd Szlabey ezredesét, a csendőrkerület parancsnokáét, Lám Dezsőét, a ke­rületi h. rendőrfőkapitányáét, vitéz Toókos alezredesét, vitézi törzska­pitányét és Streicher Lajos várme­gyei vitézi székkapitány jelentkezé­sét. Ezután Péchy László főispán, dr. Streicher Andor alispán és a nagyecsedi községi főbíró között állva, hódolatteljes üdvözlő beszé­det mondott a hét év múltán újra közénk érkező kormányzóhoz. Nagy- ecsed község főbírája köszöntötte utána a Főméltóságu urat, aki néhány keresetlen szóban azzal válaszolt, hogy örömmel jött újból Szatmár megyébe. A lelkes éljen­nel kisért szavak után vitéz Szent- györgyi járási hadnagy jelentkezett, majd a kormányzó elhaladt a me­gyei vitézek sorfala előtt s beszállt a főispán autójába. Ekkor indult el az a menet, amely­nek élén a 30 tagú nagyecsedi lo­vaslevente csapat haladt, A menetben ezután négyes fogatok és autók sora következett. Az első kocsiban | a díszmagyarba öltözött Mádarassy főszolgabíró és Csederla csendőrőr­nagy ült. Utánuk a testőrség pa­rancsnoka és az első szárnysegéd. A következő autóban a kormányzó Péchy főispánnal. Ezután a főméltó- ságu asszony Zsitvay miniszterrel, majd két szárnysegéd, később pe­dig a katonai és a kabinetiroda fő­nöke, Ezután Károlyi Gyula gróf a feleségével, Péchy Manó felsőházi tag dr. Streicher Andor alispánnal. Puky Endre képviselőházi alelnök báró Kende Zsígmonddal, vitéz Si­pos Árpád vegyesdandár parancs­nok Székely Gyula apostoli kor­mányzóval. Vitéz Mérey vezérkari főnök Szuhányi Ferenc képviselő­vel. Vitéz Berényi ezredes Kende György báróval. Szlabey Imre csen- dőrkerületí parancsnok Szegedy An­tallal. Vitéz Toókos Gyula törzska­pitány Péchy Szabolcs társaságában. Lám Dezső kerületi h. rendőrfőka­pitány Horváth István gazdasági fő­tanácsossal. Vitéz Bartha László ez­redes báró Piret Viktorral. Balás Károly Máv, üzletigazgató Szuhá­nyi Lászlóval. Putnoky István ezre­des dr. Gyene Istvánnal. Konkoly- Thege Kálmán képviselő Lator Zol­tán alezredessel. Bézay Jenő mi­niszteri titkár Horváth századossal, a vámőrszakasz parancsnokával. Az útvonal végig lobogókkal volt díszitve s az úttest mindkét oldalán leventék és iskolás gyermekek hosszú sorfala állott, A Kraszna-hid zászlókkal és zöldlombokkal ékeskedett, a fel­díszített 800 méteres hosszú utcán pedig a harsogóan éljenző gyermek­sereg mögött ünneplőbe öltözött nép­tömegek viharos lelkesedése tombolt. Az ünnepség színhelye körül vont kordon előtt díszkapu várta a Főméltóságu Urat, belül pedig a mátészalkai tűzoltók állot­tak fel Hajdú Sándor főparancsnok vezetésével. Szemben a nagyecsedi cserkészek Aranyossy Ágoston pa­rancsnokkal, a mátészalkai cserké­szek Jakab Gyula vezetésével, a mátészalkai levente-díszszakasz Ko- lozsy Sámuel parancsnokságával, a nagyecsedi leventéknek egy szaka­sza vitéz Fülöp Elek vezetése alatt, végül a téli gazdasági iskola 30 nö­vendéke. A leleplezésre váró szoborral szemben állt a kormányzói díszsátor fellobogózva, felékesitve és nagyon szépen díszítve. A díszsátorral szem­ben a szobor előtt hölgy-vendégek ültek jobbról-balról. A szobor köz­vetlen közelében a nagyecsedi Lo- rántffy Zsuzsánna egyesület magyar­ruhás leányai álltak. Az érkezők elhelyezését Noéh Ferenc dr., főís- páni titkár és Kovácsy Árpád tűz­rendészed felügyelő végezte nagy tapintattal, A díszsátortól balra ide­gen vendégek székei sorakoztak. Itt láttuk Szomjas Lajos ny. állam­Sebzett maayar szívé fitt feje­delme: II. Rákóczi Fene Zsitvay Tibor ígazságügyminiszter ünnepi beszéde a nagyecsedi Rákóczí-emlékmü leleplezésén. Amikor az uj élet után, hol titkon só­hajtó, hol hangosan feljajduló vágyakozás hulláma elérte a Kárpátok lejtőit, feltépte róluk a kegyetlen és reménytelen fagyos dermedtség halotti leplét. Amikor a másfélszázados török-dulás után idegen zsoldosok koncául dobott nagy Magyar-Alföld izzó lehelete feltört a há­gók magasára, kipattantak a magyar tavasz, az uj élet rügyei. Árpád apánk utján, a Vereckei-szorosban megperdült a rézdob, felharsant a tárogató. Esze Tamás ezeres kapitány bujdosásban megtépett dolmánya alatt, vérző, viharzó szive felett nem fért meg többé rejtett fészkén a szabadság szár­nyas hírnöke : Rákóczi felszentelt első lo­bogója. A nemzet vágyával versenyt rö­pülni vágyott és szárnyra is kelt: „Cum Deo, pro Patria et Libertate.“ És mintha a legelső Rákóczi-lobogó szárnya alól fecske­milliók rebbentek volna fel s szálltak volna szerte Nagymagyarországon, hogy a nagy. tavasz hírével verjék fel a kunyhók és ud­varházak ereszaljának síralomházi csend­jét .. . Az uj reménység szele életet csi­holt a kíalvó félben lévő ősi tűz hamva- dozó szikráiba, lángba borította ország­szerte a sebekben égő magyar sziveket . .. Maroknyi csapatával, rongyos talpasai élén, ahogy átlépte az Isten-adta magyar határt, hatalom nélkül is az volt már Nagy Rákóczi Ferenc, ami örökké maradt is : a hitről, az igazságról, a jobb jövendőről soha le nem mondó magyar szívek örökös iejedelme. v Ahogy a tavasz teremtő ereje elővará­zsolja a rügyet, a bimbót, úgy bújtak elő szinte a föld alól Rákóczi közeledtének hí­rére a ma még rongyos, holnap nyalka, — tegnap sásban, bujdosásban, — holnapután labanc-láttán rajta-rajta villám-fajta kuruc hadak. A vereckei nyolcszáz talpasból nyolc hét alatt nyolcezer, nyolc hó alatt nyolcvanezer vitéz lett. És nyolc év alatt ? ! Ki hitte volna akkor, hogy nyolc év múlva ronggyá szakadnak a zászlók, szétfoszlanak a remények, szétoszlanak a hadak s a Kárpátok hágóin „a bujdosók nyomát hó­val lepi bé a tél . . .“ A szabadságharc tavaszán ott volt Rá­kóczi Ferenc táborában minden felekezet, minden nemzetiség, minden rend és osz­tály. Mert az akkor már két évszázadon át meggyötört, szétszaggatott, kirabolt és feldúlt országban ő jelentette a vigaszta­lanságban a vigaszt, — kétségbeesésben a hitet, — a földretiportságban a felemelte­tést, — a jogtalanságban a jogot, — az el­nyomatásban, az üldöztetésben, a rabság­ban, a siralomházban a szabaditót, — a testi és lelki kínokban megváltót, — a gyarmattá-alacsonyitás rabszolgaságában a nemzeti öncéluság újjászületését. Rákóczi jelentette a földjében, jogaiban, lelkivilágá­ban botorul, gonoszul széttagolásra ítélt nemzet számára a mesterséges gátak és uszításul odavetett problémák fölé diadal­masan emelkedő nemzeti egység megva­lósulását. Rákóczi lobogóján, mint Veronika ken­dőjén a krisztusi kínok százszor szent vo­násainak a mása, úgy elevenedett meg a kálváriás nemzet kínszenvedésének égre kiáltó, vérző arculata. Ahol csak fájt, saj­góit egy-egy seb az ősi földön, mind-mind magára ismert benne. És tele volt sebbel az ország teste, tele volt sebbel a nép lelke : „recrudescunt vulnera!“ S minden felszakadt régi sebből minden csepp vér odafolyt, odagyült egybe a nemzeti össze­fogás Rákóczi-medencéjébe. Ép úgy, ahogy Nagymagyarország földjén, — amig a világ áll — feltartózhatatlanul egy cél felé tör, együvé ömlik össze nemcsak a könnynek és vérnek, de a harmatnak, esőnek, cser­melynek, folyónak minden, de minden egyes csöppje — az Isten alkotta természet örök törvényei szerint. Rákóczi kibontotta az egység zászlaját és ime : az emberi botorság és gonoszság ideig-óráig való praktikái felett elemi erő­vel érvényesültek a természet törvényei. Stepney, az élesszemü, tárgyilagos bécsi angol követ állapította meg elsőként azt az angol nyelven szárazon kimondott, de ma­gyar szívvel most is melegen érzett, ma­gyar szemmel glóriás fényben látott törté­nelmi igazságot, hogy a szabadságharcos fejedelem „minden eddiginél jobban össze­forrasztotta a vezetőket és a népet." Ez az „összeforradás" : ez a nemzet boldogulásának a kulcsa. Ez az „összefor- rasztás : ez II, Rákóczi Ferenc halhatatlan­ságának a titka. Jobbágyok voltak első önkéntesei — a legeslegelsők épen Beregből, Ugocsából, Szatmárból és mindvégig leghívebb vitézei, mert megérezték és később ezerszer tapasz­talták, hogy a fejedelem a hatalmának sú­lyát a hatalmasokkal szemben érezteti, szi­vének melegét pedig a rongyok közt fa- gyoskodókra árasztja. Nem azt latolgatták, hogy mennyi jogot ad nekik a haza, hanem ősi virtusukra hallgattak, amely nem engedte, hogy bárki is megelőzze, meghaladja őket a haza iránti önfeláldozó kötelesség-teljesítésben. Ron­gyos dolmányukra rézgomb is alig jutott, de magyar szivük felért a bécsi udvari kincstár minden aranyával. Ezek között a jobbágyok kozott is ki­tűnt rendíthetetlen hűségével a legszegé­nyebb fajta, a Keleti Kárpátok kisorosz népe, amelynek örök dicsősége és szent öröksége a fejedelem adta felemelően szép titulusa: Gens fidelissíma nostra. Aki a Rákóczi szabadságharc történe­tében ennek a népnek tetteiről szóló feje­zeteket és azokat is olvasta, amelyek el­mondják milyen lelkesen fogadta, követte a föld minden fajta népe II. Rákóczi Fe­rencet, bárhová lépett az ősi magyar föl­dön, mert mindnyájának egyformán vitt szabadságot és tett igazságot és aki ott volt velünk majdnem negyed százada azokon az októberi felejthetetlen napokon, amikor kétszázados számkívetés után diadalmasan tért vissza Rákóczi fejedelem Kassára és Thököly Késmárkra és aki ott látta, hogy Abauj-Torna és Szepes népe milyen egye­temes, milyen mélységes, milyen bensősé­ges, századok óta milyen híven őrzött ha­zaváró hűséggel és hódolattal fogadta a magyar szabadság fejedelmeinek megdicső- ült tetemét: az tudja csak, hogy a magyar politika* nemzetet alkotó népek valóban élő test­véri közössége, nem erőszakon, hanem a jó és balsors teljes kölcsönösségén, a múlt hagyományainak s a jövő ideáljainak azo­nosságán és a jogegyenlőség belső igazsá­gosságán épült fel. Ennek a testvéri közösségnek volt a legragyogóbb, de nem utolsó korszaka II. Rákóczi Ferenc bölcs országlása. Rákóczi élete, fényes, borús szövedékű magyar élet, amelybe sok keserűségbe áz­tatott, sok gyászosra font fonalat szőtt bele a méltatlan magyar balsors. Állotta rendületlenül, csüggedés nélkül. Istenbe horgonyozott erős hite, mély vallá­sossága volt a kimeríthetetlen erőforrása. Istenfélelme oly magasságokba emelte, ahonnét a felekezeti viszály és vallásüldö­zés jelenségeire borzadva tekintett le, mint Istenkáromlásra és a haza megnyomorittas tása kínzó eszközére. A buzgó katholiku-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom