Szatmár és Bereg, 1929 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-12 / 19. szám
2-ik oldalHaifái! t«»t»n 1929. május 12-én. Mert sikerrel végződött üzleteink 14 napos olcsó jr kiárusítása és hogy raktárainkat tovább apasszuk árainkat isméi leszállítottuk» Női kabátok 22 pengőtől, férfi öltönyök 25 pengőtől Kizárólag pünkösdig ! KEFETS TESTVÉREK Mátészalka és Kisvárda. A kocka el van_vetve. Két kocka között kell választani. Aki a szavazólapon levő első kockát választotta és abba helyezi el a keresztet, az a nemzeti gondolat üdvfakasztó majálisára, a nemes Tölgy ideális jövőjére szavaz, aki a másik kockára szavaz, az ellene szavaz, az maga és nemzete ellen szavaz, az a nemzeti gondolat diadalmas majálisa ellen szavaz. (Z. A. M.) Diadal-ünnep. — Gondolatok a szatmármegyei Hiúság budapesti irredenta ünnepéről. — A trianoni határon körül az uj államok hozsannája hangzik át hozzánk. Ünnepelnek. — Ünnepiünk mi is, összeszoritott ajakkkal állva vármegyénk gyász-szalagos címere alatt. — Most 1929-et írunk. — Tiz év előtt, 1919 tavaszán a megáradt Szamos szenyes hullámaival borult el Szatmár felett az ég. Elkeseredett arcok, a fájdalom borzadásával telt szivek, szomorú alakok, amint indulnak a csonka haza felé uj otthont keresni. Körülöttünk égett egész Európa, itt egy kirabolt, rommá lett ország. — Itt verődtünk össze, találtunk egymásra szatmármegyeiek önkéntelen is, valaki ismerőst, közelebb állót, keresve a kialakulás khaoszában. — És együtt állunk most is. Soha nem felejtő hangunk belevegyül szomszédaink örömmámoros diadal-kiáltásaiba és hisszük, a magasban már túlszárnyalja azt! Emlékezzünk ! 1919 év tavaszán székely gépfegyverek álltak Szat- már piacán. Ez a pár géppuska jelentette a meg nem alknvást, a tántoríthatatlan nemzeti érzést, a fegyelmet, a rendet. Akkor még nem tudtuk ezt mi, ők már tudták, már hontalanná váltak hónapokkal előbb. És ott voltak a székely fiuk üres fegyverrel, elegendő lőszer nélkül, akik egyedül tartották minden mocsoktól mentesen a Szüzmáriás lobogót. Nekik köszönheti Szatmár, hogy élet- és az akkori lehetőséghez képest va- gyonbízíosságban szenvedte át a kommün uralmát. Fogadják hálánkat ezúttal is székely testvéreink. — A mi leányaink, asz- szonyaink hímeztek számukra lobogót, nálunk szentelték fel, akkor nem sikerült diadalra vinni. De egy megmaradt kis csapat lett magva a későbbi nemzeti hadseregünknek. Erezzük, hogy ezt a mocsoktalanul maradt zászlót meglengeti még a Kárpátok szele! — Akkor az utolsó székely sapkáján távozott Szatmár- ról a magyar trikolor szalag. A székely tántoritkaiailan- ságot nem nézhették a kommunisták. Két tűz között fegyverszünetet kellett kötni. Beteljesedett a Nagypéntek. Kétezer év előtt Üdvözítőnk eljött az O nagy, isteni szeretetével megváltani az emberiséget. Az emberek meghálálták neki, keresztre feszítették, de az ő isteni hatalma felülkerekedett minden gyűlölködésen, halálra üldözésen. Eljött a feltámadás. Nekünk is eljött a mi nagypéntekünk, amikor a nyugat ránk szabadított szövetségesei keresztre feszítették nemzetünket. Elsötétült felettünk az ég, a családi otthonok ketté hasadtak, a lakók földönfutókká lettek és a templomok apostoli keresztjei meginogtak. Ide vagyunk ékelve a Duna medencéjében, nyugat és kelet ütköző pontjába. Itt vérzőnk ezer éve. Es jutalmunk a dédelgetett, a magái minden tudónak, elsőr.ek tartó nyugattól — Trianon. Ami gyűlölködés, üldözés, bosszú, halálra szorítás, az mind osztályrészül jutott a magyarnak. És telnek az évek. Az akkori események közvetlen szemtanúi közül sokan eltávoztak, az akkori ifjakból emberekké lettek. Itt az uj generáció, amely már a megváltozott viszonyok között nőtt fel, akik még akkor nem értették meg 1919. év nagypéntekének szörnyű igazságtalanságát. Most pedig egy látszólag közönyös, a mindennapi élet anyagi küzdelmében elmerülő társadalmat találnak, amelynek legkisebb megmozdulására a szomszédok szuronyainak árnyéka esik. A most felserdült ifjúságnak nem volt ifjúsága. Az évek eseményei egyszerre érlelték férfiakká. Ezeknek az átélt eseményeknek tanulságait, azoknak teljes átérzé- sét, a maga közvetlen tragikusságá- val átadja az után a jövőknek. A magyar ifjúság nem tud megalkudni, nem tud többé felejteni. Es a tiz év előtti gyermek oda áll a győzők mellé diadal-ünnepükön, velük ünnepel: mementója keresztül törve minden akadályon felszakitva a látszólag hegedő sebeket. Ez igy van, ennek igy kell lennie mindaddig, amíg eljön az idő, amikor lekerül címerünkről a gyászszalag, felemelkedik ismét a Szatmáron felszentelt fehér lobogó. E gondolatok között rendezte meg a szaimárvár- megyeí ifjúság 1929. év április hó 20-án, a megszállás évfordulóján a maga gyászünnepélyét, amelyen megjelentek a fent élő szatmári társadalom vezető tagjai, a székely-hadosztály volt parancsnoka és az ifjúság. Meg nem alku- vásunk, állandó emlékezésünk külső jeleként kis koszorút helyeztünk el vármegyénk gyász-szalagos címere alá. — Memento. — Ostadál Jenő. hí Első Magyar Általános Biztositó Társaság május 4-én tartotta 1928, évi rendes közgyűlését, amely az évi nyereséget 195.655'44 pengőben, az osztalékot pedig részvényenként 15 pengőben állapitotta meg. Raktárnoki vagy munkafel- ügyelői állást vállal gazdaságban, gyárban vagy máshol is megbízható és nagy jártassággal biró raktárkezelő. Cim a kiadó- hivatalban. Hazafelé az éjben. Minden oly csendes az éjben; A keblem már fáradtan piheg . . . Az utmentí fákat lágyan, Hűvös szellő lebbenti meg. Megyek az éjben, mind tovább ; Távol egy háznak mécse hív . . . Benn a keblemben, titokban, Hangosabbat dobban a tzív. Odalenn a töltés alján, Látszik árnya egy kis háznak . . . Édes apám ... jó anyámmal Boldogságban ott tanyáznak. Az a kis mécs pislákolva, Ablakában áll már régen ; Fényesebben ragyog felém, Mint a csillag fenn az égen. . . . Titkon megyek az ajtóra, Kopogtatok . . . alig halkan . . . Föl sem néznek az asztalról ; Azt hiszik, hogy egy kis zaj van. Belépek a kis szobába . . . Csak rámmered mind a négy szem ; Állok, mint egy vésett szobor, S fáradtságom már nem érzem. . . . Felém jönnek . . . megcsókolnak . . . Boldogságtól arcuk ragyog ; Felsóhajtok végre én is ; „Istenem ! csak itthon vagyok!“ Csenger __Esxenyí Sándor. Jó ska. — A „Szatmár és Bereg“ eredeti tárcája. — Ha nehéz az élet, ha a sors balkeze meg-megrázza az élet fáját, ha egy-egy jóismerős emberélet máról holnapra eltűnik, mikor egyik év a másik után múlik el felettünk, ha a barna fürtök között egyik ezüst szál után a tizedik, századik jön — de sokszor szeretnénk elölről kezdeni vagy legalább is pár évtizeddel visszamenni — s ilyenkor úgy gondolja az ember: igy csinálnám — úgy csinálnám. Adja az ember a jótanácsot magának — legtöbbször másnak! Némelyik az életet valahogy a tréfá- sabb, könnyebb oldaláról nézi: tréfát üz mindenből — talán még a halálból is. Az ilyenek közé tartozott Jóska is, kinek ma van a halála évfordulója. Szegény fiú! Fogalom volt az esze, csillaga az osztálynak, kinek a tiszta 1-es bízó nyitványát a magaviseletből kapott „szabályszerű“ többször „ke- vésbbé szabályszerű“ rondította el. Nem volt az a tanári konferencia, amelyen a Jóska magaviseletéről ne lett volna szó s kitől, rovást ne kapott volna. Törődött is vele! Úgy sem osztályoznak magaviseletből az érettségi bizonyítványban — mondogatta nekünk. Másként történt! Özvegy édesanyja meghalt s Jóskát nem volt, aki taníttassa s az V. osztályba már nem iratkozott be. Volt finánc, postás, Írnok, fényképész, villanyszerelő, mig végre a vasútnál megmaradt. Gyakornokos- kodott. Teltek az évek, már csillagja is volt — jött a világháború, végigcsinálta volna azt is . . . — Istenem! de sokszor jókedvre hangolta az éhes-fázó bakatársaságot! — egy hajnalon fogságba esett. Ott sem komolyodott meg! A maga megszokott hányavetiségével nézte az éhtifusz rettentő pusztítását, — írták társai — hogy Jóskát a jó Isten azért juttatta fogságba, hogy legyen ember, aki a fogság száz nyomorúságát feledtesse velük. Hazajött ő is. Az Alföldön a Kunságban kapott beosztást. Az időben a rádió gyermekkorát élte. Kevés embernek volt, de neki volt. Őmaga készítette. Esténként kinyitotta a pénztár ablakát, odatette a hangszórót s a váróteremben levők élvezettel hallgatták. Pár hét elteltével a környék tanyanépe csak úgy húzott — bámuláskor itatás után — a váróterem felé, mint ősszel a daru — rádiót hallgatni. Sokszor csóválták a parasztok fejüket, mert a rádió lehetetlen dolgokat közölt. Nem lehet a ! — böki a szót egyik gubás a másikhoz. Pestrül mongyák igaz lehet, mert tán nem tennék bolonddá az egész világot! Nem csak ide szólt e — vélekedik a másik — hallják ezt Berlinbe is, meg minden országba! . . . Én azt hallottam, hogy látnak is vele! Ammán nem igaz! Igaz biz a! így az atyafiak, asszonyságok. Hümmöngéznek, bólintgatnak, csóválják fejeiket. Hát hogyne! Tegnap este azt mondta, hogy Téténybe egy asszony tyúkja szegletes tojást tojt, be is tették a múzeumba, azután a szuezi csatornát az angol szélesíteni akarja, az olaszok meg nem akarják, mert a Földközi tengerbül mind kifolyik a viz, oszt ük nem tudnak halászni! Azelőtt este meg azt beszélte, hogy egy budapesti szűcs kibérelte a hortobágyi halastavat, középen elrekeszti dróttal, felibe halat, a másikba vidrát tenyészt. Szóll a rádió. Olyan talp alá huzza a cigány, csak úgy bizseré- kel az ember talpa. 5 perc múlva időjelzés, hírek! Fülel a publikum! Jóska, mint rendesen a vasúti telefon kagylót leveszi a zsinórról, a zsinórt behúzza a hangszóróba s kimegy a váltót vizsgálni ... A bakterháztól be-