Szatmár és Bereg, 1926 (6. évfolyam, 3-50. szám)
1926-06-20 / 26. szám
SZATMAR és BEREG A mátészalkai cserkészcsapatok fogaéalomtételi ünnepélye. Báró Buttler Sándor és a Cserkész-szövetség több tagja utazott le Mátészalkára. — A „Szatmár és Vidám HÓ*aszó csendült, ütemes lépések robaja hangzott a zengő kürt ritmusára s a reggeli napfény aranytüzében melegen csillant a szemekbe a cserkészfiuk szivének gondtalan mosolygása. Az emberek büszkén tekinthettek a kipirult fiatal arcokra, melyek tele voltak nagy várakozással, me' lyeken ott ült a boldog, öntudatos elhatározás, hogy ma akarnak valamit, ma tenni fognak, hogy ma ifjúságuk minden szent erejével s ambíciójával belépnek abba a nagy munkaközösségbe, ahol legtöbbet tehetnek Istenükért, Hazájukért s embertársaikért. Fiatal cserkészfiuk lelkének ez a nagy elhatározása ragyogta be az arcokat s ez csendült az énekükben, dalukban is: „jó fegyverünk izmos karunk, égő szemünk, vidám dalunk; amerre nézünk megterem a győzelem“ . . . Elérkezett a fiuk cserkészéletének legfontosabb eseménye, a fogadalomtételnek a napja. Vasárnap, junius 13-án délelőtt a mátészalkai két cserkészcsapat, a 232, számú „Kölcsey“ és a „Bercsényi“ cserkész' csapatok a hosszas és lelkes készülődés után, valóban méltóképpen ünnepelték meg jelöltjeiknek fogadalomtételét. A fogadalomtétel ünnepélyességét és színvonalát nagyban Bereg“ tudósítása. — emelte a Szabolcs- és szatmárvár- vármegyei Intézőbizottság örvendetes látogatása. Báró Buttler Sándor elnök vezetésével, a Magyar Cserkész Szövetség IX. kerülete részéről Me- zey Béla IX. kér. és a nyírbátori ellenőrző megbízott „Vásárhelyi Pál“ cserkészcsapat látogatása. Délelőtt fél 9 órakor a helyi cserkészcsapatok lelkes énekszóval vonultak ki a vendégek fogadására. Tíz órakor az Intézőbizottság hivatalos tisztelgései után a cserkészcsapatok együttesen vonultak felekezetenként istentiszteletet hallgatni. Istentisztelet után az áll. polg. iskola udvarára, a cserkész- avató ünnepély színhelyére vonul tak, amelyet addigra már zsufolá- sig megtöltött az érdeklődő kö- zöns'g. A csapatok felvonulása után az ünnepélyt a polg. fiu- és leányiskola négyszólamú vegyeskara nyitotta meg a cserkészindulóval, majd Mezey Béla kér. megbízott intézett lelkes szavakat a cserkészekhez. Az ünnepély az újoncok kérésével, régi cserkészek üdvözlésével a fogadalomtétel, a Hiszekegy és Himnusz emelkedő hangjai mellett mély ünnepélyességgel folyt le s azt betetőzve a vm. Intézőbizottság elnökének, Báró Buttler Sándornak mélyen átérzett, lelkes, magyaros buzditó beszéde következett, mely bizonyára a cserkész- ifjak és a hallgatók lelkében is örökre kitörölhetetlenül maradandó nyomokat hagyott. Ezután a jelenlévő három cserkészcsapat és levente disz-szakasz diszmenettel tisztelgett a zászló előtt az ünnepélyes szertartás befejezése képpen. A fogadalomtétel szertartása után a helyi cserkészcsapatok ügyes bemutatásokkal kedveskedtek a közönségnek. Különös sikert és lelkes tapsot aratott a „Kö csey* cserkészcsapat zenés botgyakorlata és a bemutatott „kigyóbőihántás“ játéka és a „Bercsényi“ csapat szabadgyakorlata és tornagulája. Az ünnepély a „Szózat* éneklésével fejeződött be. A nagyszámban megjelent érdeklődő közönség élén ott láttuk Péchy László főispánt és Dr. Streicher Andor alispánt, Dr. Kaprinay Endre közjegyzőt, valamint Mátészalka elöljáróságának több tagját és még sok mást. Az ünnepély után megtartott intézőbizottsági gyűlésen, amelyen úgy a főispán, mint az alispán ugyarcsak jelen volt, biztosították a szatmárvármegyei s ezzel együtt az egyetemes magyar cserkészet törhetetlen fejlődését és előrehaladását. Mátészalka elismerésre méltóan, igaz, meleg, magyaros vendégszeretettel fogadta és látta el a vendég intézőbizottsági tagokat, esi r* késztisztikart éppen úgy, mint a 1926. junius 20-áa, gyár történelemben teljesen kidomborodjék. Négy évszázad, hogy rá eszméljünk: Mohácsnak tartozunk valamivel és akik ott elestek megér demlik legalább azt, hogy néhanapján megemlékezzünk róluk. A forduló augusztus 29 ike még messze van. De valahol messze már kürtszó ri- valgott 400 évvel ezelőtt Szolimán szultán hadai már gyülekeztek Konstantinápoly jalai alatt, hogy meginduljanak Nándorfehérváron át Magyarország felé. Most is úgy érezzük, valahol mesz- sze, Mohács mezején, már riadoz az elhagyott sírok felett egy kürtnek szava. Hív minden magyart innen és túl a demarkációkon. Szívnek szól és lélekbe markol. Vájjon megérti e minden magyar? Mert benne, szavában Mohács beszél. 20 000 magyar vitéz lelke szárnyal, akik az édes anyaföldben pihennek, de fel fel riadnak álmukból csendes éjszakákon És engeszlelő áldozatokra hívnak mindenkit, mikor 400 év múltán felbug a gyász-szer szava. Mohács hiv, A 20.000 magyar vitéz várja, csendes sírjában minden magyar zarándok énekét Várja, hogy végláthatlan menetben jöjjön mindenki Mohács mezejére, Augusztus 29 étől még csaknem 2 hónap választ el bennünket De legyen ez a két hónap a nemzet vigíliája. Lassú előkészület a nagy tragédia évfordulójára, hogy mindenki, aki személyesen nem is tud elzarándokolni a vértől megszenteli mohácsi mezőre lélekben ott lehessen. Ekkor nem hiába estek el és megnyugodva fognak nem tudott sirjok- ban pihenni a mohácsi csata áldozatai, a magyar nagyság és dicsőség Vértanúi. Dr. Horváth Kázmér. 2-fk oldal.____________ ÉN MÁR ELSÍRTAM MINDEN KÖNNYEMET... Én már elsírtam minden könnyemet, Valamikor még bánatos-régen. Ma már hideg, szobormerev arccal A múltat könnytelen szemekkel nézem. Én átálmodtam rrrtnden álmomat Lázasan, forrón, ahogy férfiszív érez. Ma már ébren járom a világot Nem várom, hogy a sors mit visz véghez. Én átkacagtam a kacagásomat Kristálytiszta, szívből jövő csengéssel. Lehullott rólam minden mosoly is, Mint hervadt szirom lombhulló ősszel. Én eldaloltam a dalaimat Meghitt bensőséggel, mélyen, puhán. Ma is dalolok, de lélek nélkül Az érzésnek fásult, kihűlt fokán. És ez a sok mosoly, dal, könny álom Mind-mind érted izzott, fázott, éget. Most úgy érzem, sosem szerettelek. Nem a valóság hozott elém téged, Csak behunyt szemű, lázas, dőre képzet! Mascsekyewicz Gyula. Hát érdemes volt?... — A „Szatmár és Bereg“ eredeti tárcája. — Egy fővárosi tanár barátom járt nálam pár évvel a „nagy tűz*, a világháború után, akkor, amikor már és amikor még csak a romok felett tudtak keseregni az emberek. A csonka ország küzdő lakóinak minden szomorúsága és kétségbeesése, minden fájdalmas hangja és kishitűsége reám zuhant, amikor megláttam őt rokkantán, két mankón bicegve. A szálló igét én is kiröpitettem: „Hát érdemes volt“ Hát érdemes volt neked és oly sok szép, fiatal magyar életnek összetörni, érdemes v >!t hősnek lenni, mikor az eredmény egy siralmas, csonka, béna, pusztuló ország lett? !... És akkor ő azt mondta : „Nekem érdemes volt nyomorékká lennem. Én magamra sokatadó szép fiú voltam. Szaladtam a világi dolgok után. Tanítványaimmal szemben türelmetlen és szeretetlen voltam. Éles eszem, pompás, kényes testem büszkévé és másokat lenézővé tett. Istenben hittem ugyan az előtt is, de mennyire másképen és mennyivel jobban hiszek most. „Szeretem és áldom az Ur Istent“, hogy mankóim nélkül mozdulni sem tudok... . Az előtt túltengett bennem a testiség, most dominálnak bennem a lelkiek. Oly áldott türelemmel és szeretettel foglalkozom diákjaimmal. Az előtt ideges és hirtelen kezű, szavú ember voltam, most oly édes nyugalom és kedélyesség tölt el, hogy régi daliás testemet nem kívánom vissza. Hivatalom lekötésére és Istennek való szolgálatra „én igy“ alkalmasabb vagyok. Igen, érdemes volt!“... Ilonka, a tanítónőnk fiatal korában nem volt valami szép, de na gyón kedves és szellemes. Semmi erőt és bájosságot nem mutató törékeny testében hihetetlen energia és pedantéria lakott. A francia nyelv tanulásához például 40 éves korában fogott és magán szorgalomból egy év alatt jól megtanulta azt. Élete jórészét egyedül élte le. Óh mennyi bánata, küzdelme és kisértése van a magánosságnak 1 Férfiak gonosz és önző szerelem mel többször próbálták környékezni, de nem sikerült... Néha- néha belesajgott szivébe valami keserű fájdalom : mintha ösmeret- len gyönyörűségek temetésén kellett volna sírnia ilyenkor! Néha néha vadul követelőzött és lázadozott bensejében — mintha ördögök ösztökélték volna — az „élni akarás“ vágya. Autót, szép ruhát és muzsikaszót a pezsgő mellé ő is kaphatna??... De aztán vissza borzadt attól, hogy mi annak az ára!.. Jobb szegényen, de becsületesen és tisztán! így is élt. Az évek pedig elsuhantak felette és haját fehérre festette az idő ... Mikor legutóbb találkoztam vele Biblia volt a kezében. A templomba igyekezett. Nevét gyakran olvasom tanügyi és vallásos lapok cikkei alatt. Látom, hogy „neki* is „érdemes volt“ szenvedni, harcolni és tűrni. „Érdemes volt“ testét, lelkét tisztán megőriznie e könnyen elbukó, könnyelműen vesztébe és gyalázatba rohanó divatos áradatban ! . . . Szép lelke megszépítette és megfiatalította őt külsőleg is. íme az élet meghosszabbításának titka!... „Érdemes megpróbálni“. Ma oly könnyen dobják el az emberek maguktól az életet és a becsületet. (Budapesten van olyan nap, hogy 16 öngyilkossági kísérlet is sikerül I) Az emberek szeretnének könnyen élni, nélkülözés, lemondás és szenvedés nélkül. Ha igy nem sikerül, ha már a bűn sem segít, „nem érdemes“ élni — mondják — és jön a legnagyobb bűn: az öngyilkossági . . . „Kél és szál! a lét viharja Mint a tenger vésze Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze.* Így énekel a költő, igy tanit a Szentirás is, ezt bizonyítja sok ezer és millió keresztyén ember élete is 1 . . . Magyarország most a népek csatájának nagy rokkantja, nyomorékja. Magyarnak lenni ma annyit jelent, mint szenvedést hordozni, keresztet viselni, lemondások gyászában, önmegtagadások kemény tusájában erőt gyűjtve, Istenben vetett hitünket megedzeni. És csak egyről nem szabad lemondani: arról, hogy a becsületes magyar élet egyszer mégis csak meg fog szépülni, a világ rokkantja: Magyar- ország meg fog épülni, mert Isten a fájdalom utján azt az időt ké* sziti a mi számunkra, amikor lát' juk, hogy igenis harcolni, elbukni és a feltámadást hűséges, tiszta életben várni érdemes volt 1 Szamoskér, Kása Béta,
