Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1913
A sugallás. Irta: Kiss Sándor.*) Minthogy az ember erkölcsisége, miként az eddigiekben kimutattam, kizárólag megszokáson alapul, a megszokások pedig bizonyos cselekvés alakok következetes megismétlése által fejlődnek ki, a nevelésnek az lesz a leghatásosabb eszköze, mely legtöbbször szerepel uj cselekvésalakok megtételére való indításban. Minden szokás azzal kezdődik, hogy a lényegét alkotó cselekvésalakot, melyet azelőtt sohasem cselekedtünk, egyszer valami indításra meg- cselekedjük. Az első végrehajtás után jön a többi, a hosszú gyakorlat pedig kifejleszti a megszokást, mely cselekvéseinknek zsarnoka és föltétien hatalmú irányítója. Már említettem, hogy az uj cselekvésalakot, melyből a szokás kiindul, három tényező tukmálja az emberre: a példa, a sugallás és a kényszerítés. E három közül a nevelésben a sugallásnak van uralkodó szerepe, már azért is, mert tulajdonkép úgy a példaadás, mint a kényszerítés esetében is a sugallás hajtja igába az akaratot: vagyis e kettő sem lehet el nélküle. Tehát nem sokat hibáznék, ha teljesen szakítva a jelenleg divatos neveléstani terminológiával, a példaadásról és kényszerítésről meg sem em*) Mutatvány a szerzőnek nemsokára megjelenő, A nevelés U) elmélete c. munkájából. 1*
