Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1913
9 a faji lélektanban, midőn a nemzetiségi sérelmeket az uralkodó faj szánakozva és megbánással elismeri és orvoslással akarja a panaszt elcsititani. A szenvedésnek, a károsultságnak elismerése erősiti, fölfokozza a vele járó kárérzelmet, mert még jobban odaforditja a károsultnak az érdeklődését. De ha az anya mosolyogva csak ennyit mond: „Sebaj, katonadolog volt. Máskor vigyázz magadra," — valószinű, hogy a gyermek szégyenleni fogja a sírást. Egy falusi gazda borozgatás közben igy szól a másikhoz: „Honnan van az, hogy komámuram az első feleségét, noha szép és helyre asszony volt, gyakran alaposan helyben hagyta; ezt a másikat, bár jóval hitványabb, soha egy ujjal sem bántja?" Fele! a másik: „Hát tudja komámuram, az az első, ha haragomban azt találtam neki mondani, hogy mindjárt megverem, nagy peckesen elém ugrott és ütésre készen sipította a fülembe, hogy csak próbáljam meg, ha merem. Megvertem hát, mert kettőnk közt én voltam az erősebb. (Az asszony föllépése a férfiban az erős, csatára kész ellenfél gondolatát suggerálta, ki elől egy férfinak kitérni szégyen lett volna: meg kellett tehát mutatni, hogy ki az erősebb.) Ez a második meg, ha rákurjantok, hogy mindjárt megverem, nagy szelíden elém áll azzal a jámbor kék szemével és azt mondja, hát csak verjem meg, ha azt hiszem, hogy megérdemli. Én bizony nem bírok ráütni, mert látom, hogy itt csak én vagyok az erős. (Az asszony föllépése a gyönge és védtelen iránti szánalom érzését kelti a férfiban, tehát restel vele birokra kelni.) A felsorolt példákból látható, hogy magaviseíetünk és föllépésünk törvényszerű reactio- kat suggerá! úgy az egyéni, mint a tömeglélekben. Azért a nevelőnek mindig le kell számolni azon suggestiv hatással, arr.it eljárása már magában is előidéz
