Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1912
57 — tiszteletbeli állást töltött be. Mint községi képviselőtestületi tag, községe érdekeit, mint megyebizottsági tag, a megye érdekeit, Istenbe vetett törhetetlen hitének tel- jez erejével szolgálta. Szeretettel karolta fel az iskola- ügyet és fejlesztése terén hervadhatatlan érdemeket szerzett. Mint íntéző-bizottságánk alelnöke, a legmelegebb rokonérzéssel karolta fel és kisérte figyelemmel mindenkor tanítóképzőnk összes ügyeit. Tőlünk örökre elbúcsúzott s nem láthatjuk többé viszont, öt, kit igaz szívvel szerettünk, tiszteltünk és nagyrabecsültünk. Elbúcsúztunk tőle, de nem kecsegtet többé a viszontlátás édes reménye; könnyező szemmel álltuk körül a ravatalt, melyen szeretve tisztelt alelnökiink kihűlt teste dermedten fekszik, ... de mintha üveges szemeiből most is a jóság és szeretet igaz érzése sugározna a körulállók felé . . . mintha szólni akarna . . . mintha szólt volna . . . Csalódtunk, mert elnémult, elnémult örökre. El kellett vesztenünk őt. Elvesztettük, — meghalt. — Hogyne sajogna lelkünk, amikor tudjuk, hogy az a nemesen érző szív többé nem dobog; hogyne hullana könnyünk, amikor tudjuk, hogy ném jöú többé köz- zénk; hogy két kezét áldásra többé nem emeli, ajkai többé meg nem szólalnak s ő örökre elcsendesült, örökre megpihent és a végtelenség birodalmában nyugodt, boldog, örök álmát alussza. Az igaz ember becsületes szive, nemes lelke örök emléket állított sziveinkben s e szent emléket, mint drága kincset, utolsó lehelletünkig, igaz szeretettel és kegyelettel fogjuk őrizni. Isten vele! E nagy veszteségről bizottságunk és a tanári kar az alábbi gyászjelentést adta ki:
