Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1904

34. Emitt feltürt apáca gázol át a sáron,

Amott megcsúszik egy pohos barát,

Futó szent nénikéken bukva át,

S az egyiknek, — mit is tehet, hogy egy a máson Ijedten ép a lábát kapja meg.

De végre, hogy a szél mérgét kiadta.

Átázva, sárosán beérnek

Nagy hével-lével a szent ös-pitarba.

35. S hol legnagyobb a csődület,

Be a kapun mely tárva-nyitva állt,

Serazmin oda törtetett.

A klastrombán helyet talált.

Hite : ily szent s biztos csupán az ég lehet. Hüon utána jö. S megismertesse hogy magát, Ajaka épen szólni kezde —

Villámként ott terem a törpe a tömegbe’.

36. Legott szétfoszlanak a fellegek az égen,

Minden ragyog, meleg, száraz mint régen.

Mint hajnal gyermek-angyala:

Ez a manó. Egy liljomszár a támasza.

Válláról csontkürt lóg amott;

Szép volt nagyon. De borzadálynak egy neme Zaklatta mind : erőt és fojtott haragot Lövelt bosszúsan két szeme.

37. A kürtbe fuj most az ajak,

Dala elbájoló. Nem bir magával az öreg, Szédítő táncba vonja viszkeleg:

Egy vén apácát felragad,

Ki majd meghal, hogy táncot ropjon.

Ruhája, fátyla felrepül, Ugrálva, lejtve Szökken vele, mint fia-kecske.

A többi nézi, ezt nevetve folyton,