Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1902
30 — A száz éves mult tényein és tapasztalatain lelkem elmereng. Épülő templomot látok lelkem előtt. A vallásos, hazafias, emberséges, erkölcsös közművelődésnek magasba emelkedő templomát. Emelte e templomot a köznevelés ügye iránt érdeklődő protestáns lelkesedés; áldozott száz éves oltáránál 70 apostoli lelkű tanférfiú; taposta küszöbét 25,500 valláserkölcsi mivelődésben üdvét kereső ifjú. Ott áll a templom bejárata előtt az istenfélelem, az emberszeretet és hazaszeretet aranyban tündöklő elmoshatlan felirata. Ott áll a felirat magasan, hogy emberkéz be ne mocskolhassa azt, mit a czéltudatos kegyelet a kőbe bevésett. És hallom közelből s távolból az égre szálló hymnus szavát, mely fohászban egyesit mindnyájunkat: „Hála néked Mindenható, ki erőt adsz a mustármagnak, hogy fává növekedjék; hála neked szeretet Istene, ki erőssé teszed az erőtlent, hogy általa közhasznú dolgot végeztess javunkra és dicsőségedre; hála neked gondviselő Isten, ki a hit, remény, szeretet szent érzelmeiben egyesited az egymásra következő nemzedékek kiválóbbjait és hatalmasait, hogy egy célra törő munkásságuk által közhasznú, dicső és üdvös szent ügyet szolgáljanak! Kérünk e pillanatban: ezután is vezessed, segítsed és áldjad meg ezen most már százéves iskolánkat Te magad, ki semmiből világot teremtesz s ki előtt száz év annyi, mint egy pillanat s kinek neve legyen most és örökre áldott! E beszéd elhangzása után jöttek az ünneplő intézetnek mostani és régebbi tanítványai, hogy költői szárnyalatú ódákban kifejezzék ez ünnepélyes pillanatban szivük érzelmeit. Szabolcsba Mihály maga el nem jöhetvén ez ünnepélyre, mint a főgymnasium egykori tanítványa beküldte alkalmi ódáját, melyet Papszász Gyula tanítóképzőbeli
