Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1876
20 lek, mindinkább tökélyesbült, s ezzel annál teljesebben belátta, mily rövid az nt, melyet befutott s mily sok azon feladat, melynek megoldására ő képesítve s igy hivatva is volna. Es most azon pillanatban, midőn a tisztult öntudat kijelöli előttünk az emberhez legillőbb eszmei czélokat, melyek életbe léptetése ránk nézve hivatásunkból folyó kötelesség; most midőn a legszentebb lelkesedés vezet az igaznak, a szépnek, a jónak utain, most midőn a gyakorlatilag is ügyessé vált akarat leginkább képes a lehetőt csalódásoktól menten valósítani, a gondolatot tetté érlelni: most kellene az emberi életnek egyszerre és örökre megsemmisülnie ? Nem ? Ilyen keserves játék, ilyen keserves csalódásban szétfoszló semmiség az emberi élet nem lehet!! Epen óletfejiódésünk nyomozása, az életkorok értékének fölismerése s méltatása s ama tragikus fordulat, mely mindennek véget vet, vagyis a halál rejtélyes tüneménye érlelik meg bennünk a lélekhalhatatlan- ság hitét. És ha jelenleg nem vagyunk is képesek a jövő élet lehetőségét kimagyarázni, de a lelki élet fejlődésének természete utal s jogosít annak hivésáre, hogy eme végtelen czélu fejlődés, mit emberi életnek nevezünk, nem maradhat betetőzetleri épület. Különben e hitnek ápolása nem a tudománynak, de az ember nevelésének feladata. Nem lehet azt senkire ráerőszakolni, mert annak magától, vagy inkább isten ihletésére kell keletkeznie. Kiben azonban ezen hit eddig teljessé s erőssé nem válhatott, használja föl csak okosan az életet, oldja meg lelkiismeretes hűséggel mind ama feladatokat, miket helyesen felfogott életkora kötelességévé tesz, iparkodjék zúgolódás nélkül betölteni egyéni hivatását s minden irányban kifejteni szellemének és jellemének értékét. s akkor aztán reá nézve sem válik rómletessé a halál,mert vagy bölcs megnyugvással fog tekinteni a másíthatlan kényszerűség elé, vagy azon lélekemelő hittel fogadja végzetét,melyről a költő ekém zeng: „Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de óh nem, nem lehet az gonosz: Mert a Te munkád ; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.“ Szarvas, május 23. 1877. Benka Gyula, tanár.
