Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1860
helyen, hogy mióta a jus canonicum Luther Márton — a kis szerzetes — által egyszer tűzre dobatott, az annyira ki nem állotta a próbát, hogy azóta a hierarchiának arra támaszkodó világi hatalma folyvást alább száll; holott a bibliát számtalanszor császárok égettették s annyira kiállja a tűzpróbát, hogy csak ott látunk tudományt, vagyont, nemzeti nagyságot romlatlan népélet törzsén diszleni, hol a szentirás olvastatik és szelleme hatva él. Majd bizony hallgat is a zsarnok sokat természetjogodra, ha annak, kinek léte égő napkint világít, ki szemöldökével ronthat teremthet száz világot, — ha mondom a királyok királyának és urak urának positiv törvényei iránt nem bírsz benne tiszteletet gerjeszteni; hallgat is az vizenyős rationalismusodra, ha positivummal nem bírsz óelőál- / laid, kezedben Isten igéjével, melynek tisztelésére és követésére a zsarnokot is milliók hite, reménye, avagy feldúlt boldogsága komolyan inti, önkénytelenül sodratja. / Ezekkel öszvefügg a vallásos nevelés kiterjesztése az aristokratiára, melyből egyházi felügyelőink vétetnek a nálunk uralkodó systerna ecclesiae regendae collegiale szerint. Jóval a patens előtti korhűi keltez a honi ágost. hitv. ev. egyházban a papság és a világi urak között azon feszültség, azon hült viszony, melynek szerencsés eloszlására napjainkban — hála égnek — oly kedvező jósjelek mutatkoznak. A legközelebb múlt nemzedék, ifjú aristokratiája a rationalismus közönyében neveltetvén, oly kizárólag a megyei és országgyűlési szereplés eszméjének élt, hogy az egyházi gyűlések terén is szégyelt, vagy nem birt egyéb lenni, mint világi szónok, mint kiváltságolt úr. Ily egyoldalúság mellett természetes, hogy e nemzedék a tudományosságban sem ütötte meg azon mértéket, mely még közel múltban is — az evangyelmi egyház ama nemes patriarcháiban Balogh Péter-, báró Prónay Sándor-, Tihanyi Tamás, Baloghi Lajos-, Gréczy Elekben köztisztelet tárgya volt. A belsőnek, a tartalmas egyszerűségnek mellőztével és a hiú külsőségek, phrasisok túlbecsülése mellett magán a jogászati téren is a patvariák egykori szigora, a Tihanyiféle „presse loqua- tur“ feledésbe ment. Es ki a maga szakjában ily felületességgel beérte, az a vallásosságban még kevesebbet mutathatott fel, s mégis a vallásos apák székébe ült, hogy vallási és egyházi ügyekben tanácskozzék, határozzon, itélgessen. így a történelmi jogosultság szellemi illetéktelenséggel párosulván náluk, ezen sértő ellenmondás támasztá az elidegenülést köztük s az egyháziasság bensőbb őrei közt. Részeltessenek tehát bővebben az uj nemzedék leendő világi férfiai a hittudományban, még pedig oly komolysággal, hogy a vallástanbeli osztályjegyük egész művelődésüknek megítélésében fő-főmértéket képezzen. Kívánatos, hogy íróink s maguk a költők is, ne látszassanak vagy nem ismerni a keresztény vallást, vagy a keresztény eszméket és kifejezéseket műveikben mintegy szándékosan kerülni, úgy gondolkozván, hogy „Pictoribus atque poetis quidlibet audendi semper fűit aequa potestas.“ íme Homer úgy szerepelteti hőseit, hogy az Olümppal szüntelen közlekedésben tűnjenek élőnkbe; Virgilius ama ,,pius Aenéas“-t mint vallásos hőst ismerteti meg velünk ; Ilorácz dalai istenekre irt dicsénekekkel vegyítvék; Tacitus szerint Octavianus Augustusban igen roszaltatott, miszerint „Nihil deorum honoribus relictum, cum se templis et effigie numinum per flamines et sacerdotes coli vellet“; és a nagy Schiller bevallá, hog^ ő Ezékiel prófétából tanult vala költészetet. Vagy tán a keresztény vallási igazságok és eszmék mindezekre nem oly alkalmatosak, mint a görög és római mytlius? Ne liidjük! Ember legyen, a ki Berzsenyi Dániel „fohászánál“ különbet ir! pedig ezen felséges költemény csupa keresztény eszmék visszasugárzása. E végre hasonlítsa össze a tisztelt olvasó ama költeménynyel a szentirás e helyeit : Ján. 4, 24. 1. Ján. 1, 18. 1, Tim. 6, 16. Róm. 1, 20. Ésaiás 66, 1. 1, Kir. 8, 27. Zsolt. 139, 7, 8. stb. A szentirásnak hiszünk mi keresztények még költőkben is, mint eszünket, szivünket, reményünket kielégítőnek; az egykori mythust pedig az emberi nem gyermek korához illő szép képzeletjátéknak tartjuk, de nem is többnek. Mutathatnék egyenesen egyik érdemes országgyűlési követünkre és hősünkre Rutkay Istvánra, ki, midőn a 49-i katastropha után a szentirás olvasásában vala ismert komolyságával fog- lalatos, több ízben ekkép kiáltott fel : „Istenem! mennyi hasznát vettük volna mi ezeknek hivatalainkban! s hány század óta meg van már mondva minden, de hát ki követi? pedig azok nélkül csakugyan nem boldogulhatunk!“ Ne féljenek tehát Íróink, hogy tán vallásos szellemű műveinknek t. • t ' — 4 —
