Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857
9 isből is tájankint nem ős, hanem üs lön (sok régi irat szerint lűn;) továbbá csak igy érthető, pért hallható vagy olvasható III. személyragul többes k odafüggedtével nemcsak: eszö-k, erejö-k, hanem eszü-k, ere- jü-k is, (alhanguakban: hatalmo-k és hatalmn-k, ajtajo-k és ajtajuk.) Hogy j ä , (eredetileg, mint a’ régi bihliaforditóknál a’ „hűlő, szüvö, örömö“ mulatják, és mint jelenleg is dunántúli tájejlések, és mint a többesitelt elméjö-k, erejö-k alakok igazolják nem ä, hanem ö) ö-nek (a’ raggá könnyűit ö-nek) elöszelletes alakjából vö vagy vi-böl lett: már emlitém, ’s ismétlem, mint Révaitól okadatolt gyanitást. Az ajakszelletes vö (vä) vagy vi mutatkozik ezen szókban „ildetvi, intetví:“ fön- maradt az a' palóc üő-ben. A’ V helyét azonban elfoglalta a’ j: és lön jä, ja. Mint átmeneti tünemény érdekes „kfnzatviától“, hol az író a’ kitoló j-t társitd a’ kitolandó v-vel.*) Viszszaállitván hangzón kezdődő némely szavainknál az elöszelletet, ezek jobban találkoznak a’ rokon nyelvekben megfelelő szókkal. így: ön, finnül hän; öt, mordvinül vätä; egy, mordviniil vajke; magában magyarban oltamár volta helyett ejtelik; — továbbá némely szavainkba az ö és ű helyébe „is“ módjára viszszagondolva a’ régibb i-t, megint közelebbi találkozást látunk rokonnyelvi szavakkal, igy: nőm, nőd, nője ■— mordvinül: nim, nid, nite; öt (5, elöszellettel vöt) finnül viite; fül mordv. pile.**) Még az anjoukorban: bűn = bin és bőn; szűz = szíz; követ —kivet; és ő tájilag = ű, a’ régebbi lilki“ = lölkö. A’ mondottak valószínűvé teszik, miszerint a’ sokképen hangzó III. személyirag (régiesen i, mint szeszi, ’s mint most is neki, többes k elölt ö és ü, alhangon o és u; most egyesben rendesen ä, jä, alhangon a. ja) mindenféle hangzatában csak a’ harmadik személynévmás eredvénye; de ez maga irodalmi nyelvben ö-nek; a’ régi bihliaforditóknál ű-nek, némely nyelvtájunkon ű és üő-nek hangzik, ősibben pedig alkalmasint iv-nck hangzott. Ugyanezen még ív hangzóin ő személynévmást magát gyaníthatni birtoktöbbesitönek ily birragos nevekben, mint: fáim és pedig általányos mutatónévmási jelentvényben közvetlenül a’ többitendö birtoknév után ’s a’ személyrag elé függesztetve, ilyképen: fa _f_ iv -f- m; hol fa iv = fa -4- ö vagy faH- az = fa -+- fa = fafa = több fa, ’s I. személyraggal = több fa -p m = több fám, mi a’ birtoktöbbes „fáim“-nak is jelentvénye. — A’ „halotti beszédben“ előforduló „szent,“ birloktöbbesítve ekkint személyragozandó, a’ divatos e köthang (szenteim) kihagyásával : I. Személyraggal: szent 4-i — m; II. Szem. szent 4-i — d; III. Szem. szent 4-i-s-i; mely utóbbi alak valóban elő is fordul a’ halotti beszédben; de mely helyett az első i-t j-nek hallatva lön: „szentji;“ a’ „szent“ után kölhangot téve, lön „szén te — j-i “; vagy a’ kölhangot j és i közé ejtve, lön: szentjei; vagy végre a’ „szentii alakból az egyik i-t elejtve, lön „szenti.“ (így ejtetik el a' melléknévképzö i is, ha úgyis i véghangu névhez kellene függednie; mert pl. „Ménesibe való“ nem igy inondalik „ménesii,“ hanem csak igy: ménesi.) — Már a’ halotti beszédben közvetlenül „szentii mellett látható ez alak is: „önöttei“ = önölte -j-i. Fölvehető az is, hogy ilyenekben mint: önöltei, a’ többesitő i (=ö)a’ végül álló ’s már a-képen hangzó III. személyraggal (mint különben is egyeredetüvel) hangot cserélt. — Ilyekben: almáim, erdőim, névtörzs és személyrag közt a’ többes i tisztán mutatkozik; mig ilyek— ben „hangjaim“, ,,rétjeim“közbeszurt hangokkal van ruházva. Még a’ XIV. és XV. században a’ birtoktöbbes ekképen Íratott: im, id, i, „tagim“ „bűnid“ „husim“ „hali“ (Lásd: Toldy, m. irod. tört. 200. 1) Tehát hangjaim, rétjeim“ ama régiektől igy íratott volna: hangim, rétim. Ezen iv (ö) mint többesitő igen világosan mulatja magát én és te többesében: mi, ti. Ezek ugyan is a’ halotti beszéd tanúsága szerint régente igy írattak miv, tiv; miv = me 4- iv (értelmére = én 4- ö) tiv = te •+■ iv (értelmére = te 4- ö) ’s ez idomokból lön a’ szinte régi mű, tű, iv-nck ü-vé összevonása ál*) Az Anjouk korában „a’ forditó v á vé hangzó után nem ritkán j-vé lágyult: fiájá, feketéjé“ stb. mint Toldy m. irod. tört. tanúsítja. **) Lásd: Magyar nyelvész. II. évf. „A mordvín nyelvről.“ Hunfalvy Pál. 2
