Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857
A mas;,var ncvliajlitásról. „Kgy bajunk van: inkább szeretjük csinálni mint tanulni a nyelvet.* Ilunfalvy Pál.“) Wlüveltköri magyarságunk a* irodalmi csatorna ’s a’ népi ösmeder közöli vonulva, átlói szabályosságot tanul, ebből pezsgő eröteljt merít. Kell is bogy onnét helyes irányzást, innét uj táplálékokat nyerve, a’ nemzeti nyelv egyfelől simaság és határzottság tulajdonival ékesüljön, másfelől a’ nép ifjuszerfi kifejezési bőségével, eredetiségével ’s életmelegével illatozzék, ’s így társalgásban és irodalom terén belértók — saját kellem — önkinálkozása által tartsa fön ’s terjessze keletét — érvényét, nem mint gátja, de mint vállalatkész — ügyes iparosa a’ szellem vitelének. A’ mértékeltetés és kitágulás, a’ maradás és tovafejlés eme nélkülözhetlen ellentétének sürrése közepeit, kétségtelenül kiváló szolgálatot tőnek és tesznek, kik a’ hasonlító nyelvészet átültetésével, szemléltetik a* nyelv hajdanának egyes nyomokból — maradványokból összeszerkeszthető képét, ’s onnét kiindulva — legomolyitják koronkinti alakulásának történelmét, ’s az alakulás tényeinek e’ folyamában kimutatják a' nyelv ős eszméjét, melyben életét egyediségéhez híven folytatnia lehet, kijelölik az utal, melyen jövője idvesen előkészíthető, és kizárják a’ nyelvszervezet bel- törvényének öntudatra hozatala által az egyénies fölfogás és idomitgatás önkényét, mely egyénies önkény a’ mint átalában a’ való tudomány körén kívül tartozik, úgy nyelvünk életfájának ápolása körül tán kissé rongáló — tán kissé kártékony is. — Es ezen önkény, mely különösen neveink viszonyragainak, életben alig, könyveinkben annál sűrűbben tapasztalható elejtése, de méginkább az által űzetik, hogy casnsraga- inkra képzőket, jelesül i képzőt („honáróli,“ „lelkébeni.“ „józanűli,“ „azoknaki“ stb.) aggatván, ’s igy belőlük uj meg uj hajlítási törzseket, újból ejtegethetőket (pl. „honárólinak11) gyártván, velük mint gépien a’ végtelenig toldozható, mint minden iránt közönyös holt lényekkel, akként bánnak: az ilyféle leszervelö (dezorganizáló) önkény egyike azon indokoknak, melyek rábírnak, a' magyar névhajlitás rendszerének vi- lágositásához és megállapításához jelen csekély adalékkal járulnom. Mely kísérletem bármi érdemeljen vállalatnak láttassuk is, oly munka, mely a’ mint a’ nyelvészkedés nehézségeitől általában nem ment, úgy különösen a’ magyar nyelvel illetve, irodalmi segédeszközeink és forrásaink folytonos elégtelensége által is nehezittetik. Hálás elismerést érdemelnek tagadbatlanul és sokban tanácsul veendők nem csak újabb, hanem régibb nyelvtanárink is, kezdve Erdősi Jánostól (1539) ’s folytatva a XVII. és XVIII. századon át Szenczi iMolnár Albert, Géléi Katona István, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Farkas János, Kalmár György és a’ debreceni társaság magyarnyelvtani munkáival a’ jelen század elején az „Antiqui- tatcs“ és „elaboratior-'-ja állal korszakolt tárgyszerües nyelvbuvárig Révai Miklósig, ’s az egyéniesb Ver- seghi Ferenciig; tanulságosak folyvást Kazinczy Ferenc nyelvújítási jegyzetei, a’ leveleiben, előbeszédi- ben, stb. elszórotlak, ’s könyveinek szövegéből önként kiszólalók, úgy az újabbak közül Csaló Pál „ra- gasztékai és szóképzöi“Bittnitz Lajos „nyelvtudománya1,1, Fogarasy János és Ballagi Móric nyelvtanai, ’s végre az akadémia némely nyelvészeti dolgozatai, főleg „nyelvrendszere.“ Továbbá, szótári irodalmunkat I *) Lásd: Magyar nyelvészet., II. évT. 374. I.
