Állami Gimnázium, Szamosújvár, 1913
9 értelmében a protestáns fejedelmek által is megtűrt és elismert vikáriusok gondozzák és vezessék. Most az a jogos kérdés merülhet föl, vájjon ez a férfiú, kinek működését a trón annyira becsülni és méltányolni tudta, ezekre a sűrű kitüntetésekre valóban érdemessé tette-e magát, vagy pedig szerencséje volt nagyobb érdemeinél? Erre a kérdésre kielégítő választ — azt hisszük — csak tettei adhatnak. Rajzoljuk meg tehát pár ecsetvonással működésének azt a képét, a melyből a kiváló főpap valódi érdemei kellően ki fognak domborodni. Folnay mint vasvári prépost, midőn már elfoglalta ezt az állást, teljes tudatában volt annak, hogy az nem kényelmi, hanem szakadatlan munkássággal és súlyos felelősséggel összekötött kötelességkor. Ennélfogva nem csoda, ha ő mint a munka embere, nem riadt vissza semminemű fáradságtól s kötelmeit mindenha lelkiismeretesen teljesítette. Épp oly fáradhatlan volt a káptalan ügyeinek intézésében, mint a minő pontossággal járt el a káptalani levéltárral egybekapcsolt hiteleshely vezetésének és felügyeletének teendőiben. Főleg ez utóbbinak, mely működési körét a szomszéd vármegyékre is kiterjesztette, fölvirágzását annyira előmozdította az ő bölcs és szakavatott vezetése, hogy alig pár év múlva, 1647-ben már nemcsak megérhette a török hódoltság következtében szánandó állapotra jutott csornai levéltárnak az ő gondos felügyelete alatt működő hiteleshelylyel való egyesítését,1- hanem örömmel értesülhetett egyszersmind az országos rendek ajkairól az ország szine előtt elhangzott ama magasztalásról is, hogy „a vasvári káptalan nélkül a dunántúli részek el sem lehetnének.“ 1!1 S ez az elismerés annál alaposabb volt, mivel a távoleső győri káptalanon kívül a vasvári volt az egyetlen hiteleshely, mely a gyászos mohácsi vész után a veszprémi káptalan helyreállításáig s több századon át egyedül folytathatta fontos működését. Folnay mint jáki apát is a legnagyobb buzgóságot és tevékenységet fejtette ki. Nemcsak élvezte apátsága jövedelmeit, hanem arra s főleg annak műremek templomára, a mely kezdettől fogva 12 13 12 Az 1647. évi 121. törvényezikk. 13 Az 1647. évi 120. törvényezik idevágó részlete így hangzik: „sine quo (t. i. Capitulo Ecclesiae Castriferrei) partes Transdanubianae subsistere non possunt.“
