Szamos, 1915. január (47. évfolyam, 1-27. szám)
1915-01-24 / 20. szám
(1915 január 24. 20. szám SZAMOS 3. oldal Torniszter nélkül... A kisenevi katona szombatja. — A Szamos eredeti tudósítása. — Szatmár, január 23. A esatakos országúton, amely az ökörmezői harctér felől vezet beljebb, békésebb területre, halad a menet, amelyet már megszokott az erre barangoló ember. Ez már éppen úgy hozzátartozik a harctér képéhez, mint a katona, az ágyú vagy a trénszekerek sora: egy csoport orosz fogoly. Lehetnek körülbelül hetvenen. Legnagyobb részük gyalog. Aki sebesült, az trén- szekereken. A fogolytransportot kisérő magyar katonaság — nincs több tiz embernél — ott ballag mellettük, köztük békességben beszélgetve. Akinél nincs fegyver, az már nem ellenség. A foglyok vegyesen vannak : gyalogosok az ösmerős barna daróc köpenyegben, legtöbbje a toronyai vonal úgynevezett „házi- ezredéből“ való: a 315. sz. orosz gyalogezredből. A Kárpátok munkábevétele óta ugyanis állandóan ezek vannak a wyskov-toronyai szoros támadására beosztva. Van közöttük 56 évestől egészen 18 évesig mindenféle korú. Van szibériai, van tatár és doni kozák, van zsidó is bőségesen. A szekeren egy sebesült kozákparancsnok földig érő nehéz fekete gallérjába burkolva, mellette egy idősebb gyalogos, akinek ballábát még a japán háborúban lőtték keresztül, most a jobb lábára kapott egy lövést. Egy súlyosan sérült gyalogost, akinek a vállában van egy golyó, egy másik a hasában, külön szekeren szállítanak. A halál sápadtsága ül az arcán. Üvegesedő szemei ré- vetegen néznek szét a hófedte Kárpátok között, a magyar katona által kinált cigarettából reflex-szerüleg fújja a füstöt és szivet szaggatóan jajgat, nyög. Felületesen ir és beszél, aki általánosságban lekicsinyli az orosz katonát. Egy van, amit a kárpáti vonalon meg lehet állapítani a hátrányukra, hogy a hátuk mögött levő rossz utak és kiélt területek miatt rossz az élelmezésük. Ennek ellenében rendes a felszerelésük, meleg a ruhájuk, erős és izmos emberek és ha Oroszország lelkesedést tudna önteni a katonáiba, úgy nézem: ezekkel az emberekkel nagy dolgokat lehetne elérni. Megdöbben azonban az ember, mikor megkérdezi tőlük: tudják-e, hogy miért van ez a véres háború? — Hogyne tudnók, feleli tolmács utján egyik kozák, tudjuk. Többször kihirdették előttünk, hogy a magyarok és a németek meg akarják ölni az öreg cárnét és nekünk ezt kell megakadályoznunk. Az egyik, aki jól beszél németül, bizalmasan félrevon, mikor leszállva a szekérről velük együtt bandukolok lefelé a lejtős utón. — Miért nem ölik meg a magyarok a cárt ? Elbámultam a kérdésen és hirtelen nem tudtam rá felelni sem. — Higyje meg nekem, hogy ha maguk megölnék a cárt, egyszerre vége lenne a háborúnak. Tudom én, hogy most nehéz hozzáférni. De tudom azt is, hogy kapnának rá jó pénzért embert eleget Oroszországban. Volt valami megvetés abban, hogy nem feleltem az orosz katonának. A vállszalagján két stráf volt: káplár. Elgondoltam, hogy micsoda feneketlen romlottság vagy elkeseredés lakik ebben a népben, amely csak úgy az utszélen mondja, mintha a legközömbösebb dologról beszélne, hogy meg kellene ölni az uralkodóját. Elgondoltam, hogy milyen felérhetetlen erkölcsi magaslaton áll ezek fölött a legke- vésbbé müveit magyar paraszt is. Hol fordul meg a magyar fejében egy ilyen gondolat, hol van egy utolsó magyar ember is, akinek a romlatlan tudatában él egy olyan lehetőség, hogy koronás fő ellen merényletet lehet elkövetni? Hogy még egy véres háborút is meg lehessen váltani egy király halálával ? A magyar baka jó királya éltetésével, annak nevével indul háborúba, az orosz uralkodója élete árán szeretne megszabadulni tőle. Felelet nélkül hagytam ott a 315. orosz gyalogezred káplárját. A hátam mögött egy orosz gyalogos közlegény beszélget egy szuronyos magyar bakával. Zsidóul diskurálnak. A szomorú nagy menetben egymásra akadtak: a két zsidó és „mein Freund“-nak szólítva egymást, beszélgetnek. Hallgatom. Az orosz beszél. — Te káplár vagy ? — Igen. — Nálunk a zsidó nem lehet sarzsi. Én könyvelő vagyok civilben, mégsem lehetek sarzsi. Ezek közül a legtöbb Írni-olvasni sem tud, mégis lehet altiszt is. — Nálunk a zsidó, ha megérdemli, elérheti a legmagasabb tiszti rangot is. — Nálatok —- sóhajt az orosz — nálatok minden másként van. De nálunk, . . . Nézd mein Freund, nézz végig ezeken az embereken. Nekem ezekkel kell harcolni, az' életemet feláldozni. Ezekkel, akik közül nem tudom melyik öli meg az apámat, a másik felkoncolja az anyámat, a harmadik a testvéremet, a feleségemet becsteleniti meg. Mit tudom én, melyik fog megölni engem, melyik fogja vérszomjas őrületében a falhoz vágni csecsemőgyermekem zsenge fejét azok közül, akik között nekem a véremet kell ontanom, azt sem tudom, hogy miért. . . . Mit tudom én, hogy amig én itt harcolok Oroszországért, a cárért, egy otthon maradt részeg paraszt nem gyilkolja-e le a családomat ? Szomorúan, elkeseredve beszélt az orosz katona, a szemei tele voltak könynyel, a hangja remegett a bájtársaival szemhen érzett mélységes gyűlölettől. Azután folytatta: — Még akkor történt, mikor az őszön először jártunk erre. Itt táboroztunk a Nagyág balpartján, Majdánkán. Brusilow generális Toronyán tartózkodott a brigáddal, jó kivid a harcvonalból, mi Theodoroff kozákezredes parancsnoksága alá voltunk rendelve. Az ezredes szállása a Nagyágtól jobbra, Repe- nyén volt. Egy péntek este a fain utcáján jártam. A házak legtöbbje sötét, a lakosság elhagyta a községet. A házakból az orosz katonaság hangos lármája hallatszott ki. — Megálltam egy alacsony kis ház ablaka alatt. A házban világosság volt. Benéztem ... az asztalon fehér abrosz ... kicsiny, öklömnyi fehér kalács kandővel lete- ritve . . . burgonyákban vájt gyertyatartókban apró gyertyák . . . egy öreg zsidó zokogva imádkozik ... a párja hangosan sirva ború asztalra . .. Szombat szomorú előestéje... a szivem elszorult . . . hangosan felzokogtam a kis ablak alatt . . . valahol Kisenev környékén, egy kis sötét faluban két öreg sir ... a falu utcáján részeg kozákok fegyverei zörögnek . . . — Ezen az éjszakán nem aludtam. Reggel meglestem, hol tartják a zsidók szombati istentiszteletüket. Csöndben belopództam a kis házba, amelyet megtöltött a kétségbeesett zokogás, öreg, meggyötört lelkű zsidók siró fohásza, amely szállott a Jehovához, a mi közös nagy Jehovánkhoz, aki a mi Mindenható Istenünk Majdánkán és Kisenev környékén egyaránt. Belopództam, odaállottam egy zokogó öreg mellé és belehajolva imakönyvébe, véle imádkoztam . . . Valahol Kisenov környékén igy zokog most értem egy öreg, őszszakállu, istenfélő zsidó . . . Megragadtam a mellettem álló ember reszkető kezét . . . megijedt ... a számhoz erőszakoltam . . . megcsókoltam . . . — Éppen a Thórát olvasták. A szent Thórát ... a mi közös Thóránkat ... kívülről durva zaj hallatszott, az ajtón reszkető gyermekek futottak be hangosén jajveszé- kelve . . . jöttek a kozákok . . . — Megijedtem. Ha ezek engem itt találnak, cimboraságban a magyar zsidókkal, végem van, felkoncolnak . . Már bennt voltak a kis házban, ahol szegény halálra- rémült zsidók imája az ijedtség keserves zokogásába fulladt . . . Rávetettem magam az öreg zsidóra, durván, erősen megragadtam, kivonszoltam a házból és ott lódítottam rajta egyet: fuss, menekülj, bújj el . . . atyám. Azután visszamentem. Versenyt durváskodtam a kozákokkal, akik letépték a jámbor, tehetetlen emberekről az imaköpenyeget, lábaikról lehúzták a csizmát, testükről a ruhát. Versenyt dolgoztam velük. De akit levetkőztettem, azt a nagy zűrzavarban kilóditottam az ajtón és utánna dobtam a cókmókját: menj, menekülj! így mentettem meg a szent Thórát is. Sárba kell tiporni, kiáltottam, durván megragadtam, kiszaladtam vele az udvarra, ott a kezébe nyomtam egy öreg embernek, fuss vele, rejtsd el, mentsd meg . . . — A lelkem tele volt keserűséggel, a szivem elfacsarodott, a szüléimre gondoltam, az értem aggódó két öreg emberre, a feleségemre, a gyermekeimre és azóta nem lőttem magyar katonára. — Elhatároztam, hogy amint tehetem, megszabadnlok ezektől a vadállatoktól, ezektől a gyilkosoktól, akik mindig hősök a védtelen szegény zsidóval szemben, sokkal nagyobb hósök, mintha az ellenség áll velük szemben . . . — Most alkalom kínálkozott, megadtam magam és ha vége lesz a háborúnak, elhozatom a családomat is Oroszországból, megyek akármerre, de ezek közé a vadállatok közé nem megyek vissza . . . — Nálatok .... nálatok más . . . . nektek van hazátok .... de nálunk csak azért engedik élni a zsidót, mert nélküle nem lehetne pogromot rendezni . . . Nektek érdemes harcolni . . . de én . . . még attól is irtóztam, hogy a harctéren elesve, ezekkel temessenek közös sirba . . . Dénes Sándor. A téli háború borzalmai ellen katonáinknak prémre van szükségük. Akinek van/ küldje e cimre: Hadsegélyző Hivatal, Budapest, Váczi-utca38.Apostaingyen szállítja. Ptkui gyógyvíz! Term, égvényes savanyuviz-forrás. Különleges szer gyomorbaj és köszvény ellen. Kitűnő izü, igen üditő ásványviz. Tejjel vegyitve a legjobb nyátkaoldó szer. Borral vegyitve a legjobb fröccs. Kapható 'mindenütt. — Főraktár : Kereskedelmi részvénytársaság Szatmár
